Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)
1939-07-29 / 1069. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1939 julius 29. Az elfojtott szó utat tör magának AZ “ÖSSZETARTÁSÁBAN CSAK AZOK KAPHATNAK SZÓT AKIK SOMLÓÉKKAL TARTANAK ÖSSZE | TÁRCA A jó ember Jó ember, rossz ember valahogy egészen tág fogalom.Én például Pavelka tatát rendes embernek ismerem. Viszont az első emeleten lakó péket elkeseredett, magával meghason- lott embernek tartom. Milyen más ember Pavelka. Mindig mosolyog. Ha valaki adós marad a kapupénzzel, nem csap kravált, hanem azt mondja: — Annyi baj legyen! Holnap majd elintézzük, legfeljebb fizeti kamatba egy fröccs és kvittek megvagyunk. Hogy a kapupénz csak 10 fillér mig a fröccs 24, arról ki tehet ? A pék viszont borzasztó goromba ember, ha valamiről szó esik, mingyárt azt kiabálja, hogy — mindenki dögöljön meg. Indokolás nincs. Haragszik az egész világra és ennek ebben az egy mondatban ad kifejezést. Azért a látszat mégis csal. A jó múltkor éppen a kapu előtt beszélgettünk Pavelkával amikor jön hazafelé a munkából a pék. — Magának mégis csak a legjobb kedves Zabos ur — — köszöntötte Pavelka a lakóját. — Miért volna nekem a legjobb? — kapta fel fejét a pék. <— Hát ugy-e, maga mégis csak haza hozhat majdnem mindennap egy kétkilós vekni döfit, mig van itt a házban olyan lakó, aki még ezen a héten nem is látott kenyeret. — Igazán? — kérdi a pék. — Ha én mondom — bizonykodik Pavelka. — És gyerekek is vannak? — Mi az, hogy? — Adja oda nekik — nyújtja át a pék Pavelkának a kenyeret. Most nem mondta azt, hogy dögöljön meg mindenki, hanem szó nélkül adott. — Kösz a család nevében- nyugtázta Pavelka az adományt. Ettől a naptól kezdve mindennap megkapta pontosan a kétkilós kenyeret az Ínségesek számára. — Hát ki az a szegény ember akinek juttatja maga azt a kenyeret? — faggattam Pa- velkát. — Mit érdekli az magát? — hárította el a kérdést. Valahogy furdalta az oldalamat ez a kenyérhistória. Elvégre a péknek is vannak gyerekei. Egy nap elkaptam a péket, éppen akkor, amikor munkába igyekezett. — Kedves szomszéd, veszi ön a kenyeret vagy kapja? — szegeztem neki a kérdést. Először meghökkent, már azt hittem, hogy nekem is oda vágja a megszokott feletetet, de nem igy történt. — Azt a kenyeret amit véletlenül elégetek, azt az öreg nekem adja— világosított fel, — “Egye meg, ha nem tud vigyázni” mondta a főnök az első nap. Aztán megegyeztünk. A Munkás Betegsegélyző Szövetség, áruló, ellenforradalmi és munkásmozgalom elleni tisztviselőségének viselt dolgaitól mind többen csömörlenek meg az olyan tagok, akik nem hajlandók eszközökké vállni a jogfosztásokhoz, a kizárásokhoz: akik ragaszkodnak a szabad szó, a szabad vélemény nyilvánításához és az egyleti demokráciához. Hetenként futnak be levelek a Bérmunkás szerkesztőségéhez melyekből azt kell megállapítanunk, hogy a Szövetség vezetőségének, az öntudatos munkások elleni hajszája, nem találkozott az obszolut többség beleegyezésével, sőt olyan leveleket is kapunk, amelyek tiltakozást bejelentő tartalmuknál fogva a cenzúrát gyakorló tisztikar körmei között megfőjtódtak. “Az újjá épített Szövetség” referendumos visszaélését világítja meg az alant közölt levél, melyet Szauer András irt a vezetőséghez, mint a Szövetség egyik legnagyobb osztályának titkára, de miután tartalma sem nem hízelgő, sem nem volt kívánatos, Somló-Gross “ujja születési” bábák és kenőasszonyok, a nyilvánosság elől elzárták. íme a levél: Tisztelt M. B. Szövetség! Tisztelt Intéző Bizottság! Tudatom, hogy a referendum 3?ik felvonása, szégyenteljesen, rémregénybe illő módon játszódott le, amelyhez hasonló, még nem fordult elő a Munkás Be“Nézze, ne égesse el, vigyen haza mindennap egyet és kész a dolog” — mondta harmadnap. Azóta kapja az a szegény család a kenyeret. Tudja kérem — tette vállamra a kezét — ha valaki tudja, hogy mi a flamó, hát én tudom. Koplaltam én a fogságban annyit, hogy csuda. Én nem törődöm senkivel, mert az emberek nem érdemlik meg, hogy foglalkozzanak a sorsukkal, de ha azt hallom, hogy valakinek nincs kenyere, hát adok és slussz. A beszélgetés be volt fejezve. Ott hagyott és kemény léptekkel megindult a dolga után. Nekem azonban valahogy nem stimmelt ez az ügy. Úgy félfüllel hallottam, amint Pavel- káné mesélt valamit arról, hogy az ura, féláron veszi a kenyeret. Csak nem kótyavetyélik el a pék adományát? — Mondja fatter, ki az a lakó, akire akkor hivatkozott, hogy azon a héten nem látott kenyeret — mondottam Pavelkának. Nem tetszett neki a kérdés de nem lehetett felelet nélkül hagyni. — A valc zongorás a fölcint kilencből — mormogta. Ha már benne vagyunk, járjunk a dolog végére, persze, csak titokban. Másnap megfogtam a zongorást is. — Most már türhetőbb az tegsegélyző Szövetség 33 éves fennállása óta. A főszerepet a központi elnök tagtárs játszotta és ténykedése az igazság megbecstele- nitését ábrázolja. Olyan hamis állításokat is hangoztatott, hogy Szauer tagtárs haragszik Somlóra és olyan levelet küldött a központba, ami abszurdum. Azt azonban nem merte megmondani a tagoknak, hogy Szauer levele felolvasásra sem került az Intéző Bizottság előtt! De tudom miért. Mert a központi titkár nincsen szokva ilyen levelek felolvasásához, ő olyan levelekhez van szokva, amelyekről, hogy saját szavaival éljek —■ nem egyszer mondani szokta hogy “Milyen leveleket Írnak a marhák!” Az én levelem könnyen érthető és tanulmányos dogokat tartalmazott. De önök ugylátszik, nem akarnak tanulni. A közmondás pedig azt mondja, hogy “holtig tanul a jó pap”. (De bután hal meg — szedő.) De sebaj ? Ha a központi elnök és központi titkár urak nem akarják, hogy az Intéző Bizottsági tagok megtudják, hogy az önök bérenceik, csatlósaik és támogatottjaik mit cselekednek az össztagság kárára, majd megfogják tudni más oldalról. Azt önöknek is tudni kell, hogy az igazságot elfojtani nem lehet! De még a jegyzőkönyvet sem, mint ahogy a március 11- iki gyűlés igazolja. Parancs! Itt az irás és ezt írják a jegyélet, ugye, szomszéd ? — szólítottam meg. — Egyforma nehéz az, kérem — felelte bágyadt mosoly- lyal. *— Viszont kenyérgondjai nincsenek, igaz? — Hála istennek a gyerekeim szépen gondoskodnak rólam. — Azért vannak még jószivü emberek — fűztem a szót. — Nem tapasztaltam, kérem sőt. — Mi az, hogy sőt ? Hát a pék aki mindennap egy kétkilós kenyeret küld maguknak a Pavelka utján. — Nekem kérem? — csodálkozik. — Először is nem vagyok senkire rászorulva, másodszor önérzetes ember nem fogad el alamizsnát. Jónapot! — Jónapot — köszöntem én is leforrázva. Most már világosodni kezdett az ügy. Pavelka megtartotta minden nap a saját részére a kenyeret. — Hallja, öregem — támadtam rá — sok link emberrell volt már dolgom az életben, de maga túltesz valamennyin. — Mért? — kérdezte homlokát összeráncolva. >— Maga azt állította, hogy lakik itt a házban egy ember aki még azon a héten egyáltalán nem látott kenyeret. És most kiderül hogy . . . — Mi derüli ki? — szakította félbe Pavelka —, én mondzőkönyvbe . . . Sándor elnök tagtárs ezt szavaztassa le . . . Mert elégtételt kell adni két sehonnai labancnak. És még egyet, mielőtt a függöny legördül: Tudatom, hogy február 27-én keltezett levelemben foglalt vádakat, továbbra is fenntartom. Még hozzá azokat is, amelyek nincsennek megírva, de nyomai kezeim között vannak és maradnak, hogy megtudjam mutatni, ki az igazi bűnös, ki a romboló és ki a gyáva! Én nem vagyok kishitű és nem ijedek meg a saját árnyékomtól, mint a központi elnök ur, amikor egy osztálygyülésre RENDŐRI hatalmat kér, nehogy a nadrágját kiporolják! Ez az igazi szégyen! Most pedig arra kérem az Intéző Bizottságot és a központi hivatalt, hogy az utókor számára — de nem baj ha a jelenkor is megtudja — soraimat tessék az “összeartás”-ban leközölni. S ha kérésemet nem teljesitik, azt címemre visszaküldeni szíveskedjenek. Tagtársi üdvözlettel, Szauer András, a M.B.Sz. tagja Pittsburgh, 1939 már. 26. 440-ES KONVENCIÓ A Vas és Fémipari szervezet országos szervező bizottsága úgy határozott, hogy ez évi konvencióját, Chicago, Illinois- ban, szeptember 2-án fogja megtartani. A csoportoknak figyelmét ezúttal is felhívjuk, hogy indítványaikat szerkesszék meg és küldötteket válasszanak. Daniel Miller, COC elnök. Munkástárs — hány lejárt előfizetést ujjitottál meg e héten? tam a péknek, hogy aja az a kenyér? Én nem hazudtam tudja, hát mikor látott a zongorás kenyeret ? Most már engem is szédíteni akart. Végül arra kért, hogy ne szóljak a mutternek, már mint a párjának. — Tudja, az csinálja olyan cirkusz, mintha összedülne a ház. Mától kezdve nem lesz elfogadva a marci, jó? Ebben maradtunk és együtt vártuk a péket. Délelőtt 11 órakor szokott rendszerint hazajönni a pékségből. Szó nélkül nyújtotta ismét Pavelkának a kenyeret. ' — Ó, kedves Zabos ur — kezdte Pavelka —, már nincs szükség rá, mert elköltözött innen az a família. Nagyon szépen köszönöm a szívességét. — Nincs mit — mondta kurtán a pék és ment tovább. A kenyér ott maradt Pavel- kánál. — Hát evvel mi legyen? — kiáltott utána. — Egye meg — hangzott a lépcsőházból. Pavelka végignézett rajtam és atyáskodva mondta: — Nem vagyok olyan kuka- cos balek, mint Stósz ur. Fizeti egy fröccs és minden meg van bocsátva. Fizettem egy fröccsöt és szent a béke. Továbbra is Pavelka maradt a jó ember. (s.)