Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)
1939-12-30 / 1091. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1939 december 30. TÁRCA AZ ÁLLÁS Irta: VAS ANTAL Buzavár úgy húzódott meg a végtelen rónaságon, mint szétszóródott bokrok között az ottfelejtett tölgyfa. Nyáron, ameddig szem ellát, hullámzik az aranykalászos buzatenger, amelyet mint szigetek, itt-ott kukoricások szakítanak meg. Télidőben pedig egyetlen síksággá alakul az egész táj, imitt-amott apró tanyák szakítják meg. Itt született Dani és itt élte gyermeknapjainak soványk á s örömeit. A családi élet természetes rendje elé errefelé még nem igyekeztek mesterséges akadályokat görditeni. így Dani is “nagy családból” származott. Hatan voltak testvérek. Az apja napszámosember volt az anyja pedig mosni és takarítani járt. Ez nemcsak Dániáknál volt igy, hanem Buzaváron minden szegény családnál. Buzavár határát hiába öntötte el minden nyáron az aranykalászos tenger, napszámot itt is csak keveset fizettek a kaszát, kapát forgató embernek. De munka az akadt mindennapra, ha valaki akart dolgozni. A Dani apja nem is igen volt látható odahaza. Ha a otthoni munka megengedte, meg Daniék is egészségesek voltak, az édesanyjuk is otthagyta őket és ment másnak dolgozni. A szülők mindig csak késő este kerültek haza, de esténként nemcsak néhány garassal tértek vissza, hanem jóllakottan és egy kis batyuval a hónuk alatt. Ahol dolgoztak, mindig kaptak kosztot is. Hazaindulás előtt megvacso- ráztatták őket ott, ahol egész nap serényen forgatták a szerszámot. Vacsora után azt mondta az öreg gazdaasszony: — Nesze, hékám — és egy csomagot adott át —-, vidd el a gyerekeknek, majd megeszik vacsorára! A csomagban egyszerű ételek voltak. Egy karaj buzake- nyér, egy darab avas szalonna. Télen hurka, kolbász és néhány darab pirosra sült tepertős pogácsa. Máskor üres kalács, vagy kemence fenekén sült turósle- pény. Nyáron fölözött tej néha gyümölcs. Ezek változatai bújtak elő a csomagokból és Daniék ebből elégítették ki kiváncsi szemüket, meg üres gyomrukat. Daniék persze nem sokat böl- cselkedtek ilyenkor s gyermeki falánksággal fogyasztottak el mindent. Nem gondoltak arra, hogy az a szokás, amelynek az alapján ők esténként a csomagot kapják, a tűnő patriárkális rendszernek még elevenen maradt része. Nem sok helyen maradt meg, de bizony. Buzaváron a földesgazda még többször együtt koptatja a kapa-kasza élét fogadott emberével és együtt ülnek az asztalhoz és elváláskor kezet fognak. Dani apja azt hitte, hogy ezek a szokások vele járnak a mindennapi élettel, pedig, ha tudta volna, hogy a gyárakban a munkások nem ismerik a gazdájukat és az sem a munkásokat. A gyár gazdája már csak a munkásainak a számát ismeri, a munkások pedig csak a gyárat ismerik, amelyben dolgoznak és az igazgatót, meg a művezetőt. Nem is volt komoly baj számukra, hogy mindezeket nem tudták. Daniék növekedtek minden nap, a szüleik meg, a természet rendje szerint, öregedtek. Az egyhangú élet addig pergett a fejük felett, amig Daniból is ember lett. Persze nem úgy egyszerre, mert hát közben Dani mégis elvégezte az elemi iskola alsóbb osztályait. Volt azután libapásztor, kanász, mesterember és miegyéb. Majd, amikor ember lett, eljártak az apjával, meg a pajtásaival napszámra. Buzavár határában nem voltak olyan nadrágszijdarabka földek, de nem is volt olyan nagy darab föld sem, amely túlérte volna Buzavár határát. Olyan darab földekkel volt teletűzdelve a határ, hogy tanyák is épülhettek rajtuk. A tanyán mindig kell olyan — kicsit szabadságot szerető — napszámosember is. Dani ha egész hétre ment dolgozni, tiszta inget, törülközőt, szappant tett a tarisznyába és vasárnap estefelé elindult hazulról. Ha nem kifelé tartana a városból, hát köny- nyen azt lehetne hinni, hogy sétálni megy a “nagyuccára”, a kezét is a zsebbe dugja. Szombaton ugyanolyan kényelmesen ment hazafelé — csak fáradtan és piszkosan. A békés, megszokott életnek egyszerre csak vége szakadt. Elkezdett mindennek az ára esni. Mintha dolgoztatni sem akart volna senki sem, egyre kevesebb munkaalkalom akadt. Gazdasági válság van — mondogatták az emberek. Dani nem tudta miez, csak érezte, hogy valami láthatatlan kezek elakasztják valahol a munkát, a napszám pedig fillérekre apadt. Még meg sem barátokozott Dani a rájuk szakadt helyzettel, egyre gyakrabban látja, hogy pajtásai és ismerősei, ha dolgoz ni mennek, batyut cipelnek magukkal. Megszólított egyett: — Hé, bátyám, mit visz abban a batyuban a hátán? — A heti “eleséget”, öcsém. —Hát már nem adnak a gazdák kosztot? — Nem bizony — válaszolta az öreg. Dani elhatározta magában, hogy ő csak a régi szokás szerint megy dolgozni. Hiszen az uj szokás náluk — ahol a várostól nagyon messze is kell menni dolgozni — nem lehet jó. Azonban az uj szokás rohamosan kezdett terjedni. Már a cséplő napszámosoknak sem szerettek kosztot adni. Gyakran megtörtént: ha elvégezték a cséplést reggel hat órakor, nem adtak reggelit azért, mert hat óra nem a reggeli ideje. Mire elköltöztek a következő helyre, elmúlt nyolc óra s ott meg azt mondták: nem adhatunk reggelit, hiszen még nekünk nem is dolgoztak. Cséplés után Dani találkozott egy iskolatársával, aki Pestre került és most látogatóba jött haza. Régen nem látták egymást, de éppen olyan meghitten beszélgettek, mint régen. — Hej, pajtás — mondta Dani —, itt sem úgy van már mint régen. A napszámból alig lehet megélni. “Bennkosztot” sem kapunk már. A gazdáink már nem állnak velünk össze terefe- rére és már nem szoktak velünk kezet fogni. Nem tudod, miért van ez igy? — Dehogy nem •— szólt a pesti fiú —, most már ti is bérmunkások lettetek. Dani belátta, hogy ez igaz. Mostanában többször rajta kapta magát olyan gondolaton, hogy jó volna itthagyni Buza- várat. Hiába született a ringó búzatábla tövében, hiába szereti annyira földet, az már neki nem ad megélhetést. Elmenni innen! De hová? Talán Pestre . . . Ott valami állás után nézni. Elvonultatta gondolatban maga előtt azokat az ismerősöket, akik álláshoz jutottak Pesten vagy bekerültek a gyárba de mind könnyebben élnek, mint ő. Pestre? Ahhoz pénz kellene, ismerős az majd csak akad. Elhatározta, akárhogy is, de pénzt takarít meg magának és felmegy Pestre. így is történt. Amikor megérkezett Pestre, a pályaudvar kijáratánál megállott és egyszeribe a saját szemével látta az eleven Budapestet, amelyről annyit hallott. Csodálta, hogy aránylag kicsi helyen mily rengeteg ember nyüzsög, talán minden cél nélkül. Autók megszámlálhatatlan sokasága száguldott ide-oda. A villamosok SZEGÉNYLEGÉNY DALA Gyermekkorom szép világa, Jártam én is iskolába, Iskolába, labda-térre, Valamikor, sok-sok éve. Régen volt már és azóta Sokszor ütött, hej, az óra, Sokszor kellett felébredni, Korán reggel gyárba menni. Gépészinas lett belőlem, Motorok közt bíbelődtem, Dugattyúkat illesztettem S egy szép napon sofőr lettem. Hordtam koldust, vittem urat, Bejártam az országutat, Gépkocsival, aztán gyalog, Rámnéztek a szép csillagok. Akkor munka nélkül voltam, Csavarogtam, napot loptam, Fütyürészve erdő-szélen, Álmodoztam tarka réten. Aztán úgy jött, maltert hodtam, Máskor árut csomagoltam, Húztam kocsit, mértem tejet, Kipróbáltam jó pár helyet. Voltam szegény s még szegényebb, Aranygyűrűm sose fénylett, Nem volt pénzem papir-bankó, Krajcárom se maradandó. Csak talpaltam mezit-lábbal, Pereltem a nagy-világgal És kerestem az igazat, Világ fölött mi megmarad. Cinkos lettem uj időkkel, Birkóztam a békülőkkel, Nem voltam én sose bálban És ha rúgtak, azt is álltam. S innen-onnan visszanézve, Nem bántam meg semmit, mégse: így is vagyok, úgy is vagyok, Szegény-legény s dalolgatok. Vaád Ferenc kifogyhatatlanul kanyarognak a pályaudvar előtt. Amig igy magáról megfeledkezve, bámulta a fővárosi uccát, megérkezett a barátja, akit levélben kért, várja a pályaudvaron. Szerencsére ahol a pajtása lakott, éppen volt kiadó ágy és igy Dani már egyenest “haza” ment. Dani nem tudta városban sem a járást, sem azt, hogy hol lehet állást keresni. De ez nem volt baj, mert a földije is éppen munka nélkül volt és felajánlotta magát “idegenvezetőnek-’. De, mint aki ismerős a pesti viszonyokkal, megmondta: állást itt csak “jó keresztapával” lehet kapni. Daninak csak egykét szál munkáismerőse volt, de azért bízott szándéka sikerében. A barátja tanácsára vett újságot és lázasan kereste benne az álláshirdetést. Éppen vidéki fiatalembereket kerestek telepőrnek, raktárnoknak, kocsikísérőnek stb., stb. Ahol személyesen kellett jelentkezni, oda a barátja elkalauzolta s hová pedig csak levelet kellett írni, oda meg irt. Danit a ki jegyzett címek mindegyike egy-egy hirdetőirodába vezette, ahol azonnali készpénzóvadék letétele mellett “Ígértek” neki “állást”, de amikor kijelentette, hogy a kívánt összeget postatakarékkönyvbe írva, teszi le, akkor mindenünnen elküldték. Megirt leveleire pedig sohasem válaszoltak. A sok álláskeresés forgatagában nemcsak a járást tanulta meg Dani, hanem ismerősöket is szerzett, akik újabb és újabb álláslehetőséget ajánlottak neki. De minden hiába volt, pedig már az utolsó fillérje is elfogyott. Reménytvesztetten cipelte magát, amikor megpillantott egy falragaszt, nagy betűkkel ez állt rajta: “Hómunkások felvétele”. Lejjebb apró betűk adták tudtul, hogy milyen igazolványok alapján lehet jelentkezni az idei hómunkaközvetitő irodájában. Dani jelentkezett. Fölvették. Reggel hat órakor lapátot és talicskát kapott és ő is elkezdte talicskázni a havat a csatorna nyitott szájába. A lapátot is mindig magával kellett vinni, mert ha ellopják, úgy nem kap pénzt aznapi munkájáért. Egyszer aztán, amint a csatorna szájába öntötte a talicskáján levő havat, a lapát egy vigyázatlan pillanatban lecsúszott és a talicska szarváról beleesett a csatornába. Délután kifizették aznapi munkabérüket, de Dani csak egy pengőt kapott, a többit visszatartották a lapát árának fejében. Bántotta szerencsételnsége, de megfogadta, hogy másnap nagyon vigyáz. Estefelé szokatlanul tavaszi- as levegő támadt, esőfelhők úsztak a város felett és szitálni, majd esni kezdett az eső. Reggelre minden hó elolvadt . . . Itt állott Dani a friss napsütésben, egy pengővel a zsebében. Megvakarta fületövét, a szellő irányába fordult, mintha hirt várna az ébredező Buzavár felől . . . Aztán sóhajtott egyet, megrázta magát és elindult — uj “állást” keresni. TALÁLÓS KÉRDÉS. Ki veszedelmesebb, mint EGY szakszervezeti, vagy EGY politikai féker? Kettő . . .
