Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)
1939-12-09 / 1088. szám
1939 december 9. BÉRMUNKÁS 7 oldal FERDESÉGEK LEGYÜNK MI IS HÁLÁSAK? A Szövetségi Kormány belügyi osztálya rendezésében hivatásos rádió színészek ipari alakításában, egy hálaadó napi műsoron ismertetik az ország szépségét és gazdaságát: színmű alakjában bemutatásra került az acél és bánya, valamint a mezőgazdasági és élelmiszer ipar, továbbá a ruha, építő és szállítási ipar. A végén szórakozás és sport. Szóval minden de minden ami jólétet, boldogságot és bőséget jelent és ami megelégedetté teszi egy szabadságban, megértésben élő ország egyenlő jogú polgárait. A szereplők — mondani sem kell — egytől-egyig jól alakították az elvállalt szerepet. Az acél és bányaipar szerepét játszó színész jól mondta, hogy ez az ország fölülmúlja minden más acélt termelő ország termelését. A mezőgazdaság és élelmiszer ipar szintén jó kezekben van. Szép és elragadtató színekkel festette azt a bőséget, amelyet nekünk mint ezen ország boldog lakóinak nyújt és azt a felesleget, amit más ország “boldog” lakóinak nyújt, és azt a felesleget, amit más országok éhezőinek juttat mint jó szomszéd. A ruha és építőipar szereplője a milliós számokat csak úgy öntötte magából. A Boston és környékén készült cipőkkel és New Bedford valamint Law- renceben szőtt árukkal ékesítette a számokat és természetes, hogy a modern bungalókkal sem fukarkodott, hogy a felhőkarcolókat el ne felejtsük. Végül a sport és szórakozás szereplője, külön dicséretet érdemelt ki magának éppen úgy mint évezredekkel ezelőtt. Akkor is és most is ez a legfontosabb szerepe volt. Mondható jó kezekben volt. A legnagyobb könnyűséggel varázsolta lelki szemeink elé a football mérkőzésen résztvevő néző és ordítozó százezrekkel telt arénákat, a vizarton ülő más munka hiányában jó kedélyű halászok sokaságát és a ruganyos testű egészségnek örvendő tennis pályán játszókat. Szóval színezték és festették, a festéknek minden színét, A FEKETÉN KÍVÜL. Mindezt jó fizetésért tették. A leirt szerepet minden bírálat alkalmazása nélkül játszották le. De nem is tehették máskép. Az, hogy a színmű tartalma valótlanság és a képmutatás netovábbja, hát mit törődnek ők vele. Fő, ha jön a pénz, az is summásan! Az előadás imádsággal kezdődött. A teremtő nagyistennek hálát és köszönetét mondva nyert befejezést. Tágas, mesterségesen szellőztetett, minden igényt kielégítő kényelemben gazdag műterem szereplői, tekintsetek bele a hepe-hupás Pennsylvania-ba, ahol a bányaipar igazi szereplője alig hétszáz dollár keresetből kénytelen megélni, ha nem akarja magát terrornak kitenni és minden mozgástól megfosztatni. Volna csak szerencséjük a szereplőknek megismerni a bányabárók és kozákok önkényuralmát! És továbbá Pittsburgh, Youngstown, Birmingham acéltelepein dolgozó pokoli hőséget átszenvedő robotosokat, kik több acélt képesek kitermelni mint Németország összes acélgyárai. Pedig ott is van fejlett acélipar. És ha végig tekintenének a nevezett mélyen tisztelt szereplők az ipari gócpontokban az in- ségmunkákon tengődő munka- nélküli milliós tömegeken, az üres telkeken játszó, lézengő a lemondás tüskés golgotháját járó lerongyolt ifjúság nagy tömegét és mindezt betetőzve a vendégszeretetéről nevezetes Délt, ahol rossz táplálkozás következtében a gyermek halálozás oly nagymérvű, hogy megdöbbentő! És végül megsúgjuk, hogy eme bőséggel megáldott ország lakosainak harminc százaléka az európai országok bármelyikét megszégyenítő nyomorban él. Minek tovább? Hisz e sorok nem azért Íródtak, hogy nagynevű jól jövedelmező színészekkel ismertessük a gazdasági ellentéteket és társadalmi ferdeségeket, hisz úgysem tudják megérteni, átérezni még úgysem. E sorok a gondolkodni tudó, és tanulni akaró kérges tenyerű bérmunkások részére íródott, akik sem gondolkozni, sem tanulni nem akarnak, azok csak hálálkodjanak. Ma még hálálkodással próbálja a munkásság nagy tömege a gazdasági ellentéteket kiegyenlíteni. De holnap tanulni, szervezkedni fog, mert a gazdasági törvényszerűség ráfogja kényszeríteni! És akkor hozzá fog a nagytakarításhoz. Elfogja takarítani ezt a rendszert a pocsék művészekkel egyetemben és megfogja alapozni a munkások társadalmát, ahol nem lesznek herék és haszonélvezők, hanem csak boldog emberek és igaz őszinte művészek. Joe Bischof BROWDER A VÁDLOTTAK PADJÁN Hamis eskü és a hatóságok félrevezetésével vádoltan, a jövő hétén, illetve december 10- én kerül Earl Browder kommunáéi vezér bíróság elé. A Dies Bizottság által lefülelt kommunáéinak elitélését több okból helytelennek tartjuk, de különösen azért, mert a nimbuszában erősen megnyirbált párttitkárból nem érdemes mártírt csinálni. MEGJELENT A BÉRMUNKÁS NAPTÁR Már szét küldtük a csoportokhoz és a lapkezelőkhöz, hogy juttassák el azokat elsősorban lapunk olvasóihoz és a magyarság nagy tömegeihez. A naptár az első soraitól az utolsóig tanulságos olvasmány, amely egész esztendőn keresztül szórakozást nyújt az olvasónak. Amikor az országos értekezlet az adósságtól mentesítette a Bérmunkást, hogy újabb adósságtól óvjuk a lapot, ezúttal nem adjuk ingyen a naptárt senkinek, kérjük hát lapunk olvasóit, hogy naptár árusítóinkat fogadják szeretettel, mert amellett, hogy egy értékes könyvet kínálnak fel, munkájukkal a lapot és mozgalmunkat segítik. A Bérmunkás Lapbizottsága. 1 TÁRCA ~~| A LEJMISTA Nálunk a külvárosban azt nevezik lejmistának, aki lejmre, vagyis potyára szeretne valamit megkapni, merthiszen so- sincsen pénze. Vagyunk egypá- ran, de legnagyobb köztünk a Majer Laci, aki mindenkit dumával fizet ki. Hogy ez milyen halandzsát tud megereszteni, az csuda. Az egész kávémérés lázba égett. Mi lesz most, hogy háromszorosára emelték a kávé árát? A kérdés nagyon is indokolt volt, mert sokan járnak ide olyanok, akiknek főtápláléka a napi kávé. A kedélyeket Mariska, a kiszolgáló kisasszony nyugtatta meg. mondván: — Mi lenne? Nem lesz semmi, ne sírjanak, minden marad a régiben. Sem az árak, sem a kávé nem változik. — Hogy-hogy és miért? — kérdeztük. — Azért, mert Bálint katona lett — nevetett Mariska —, akit mi csak egyszerűen Bra- riskának nevezünk, mert ami igaz, az igaz, csuda egy brahis- ta, vagyis szélhámos ez a kávétündér. A rossz nyelvek szerint azért nem változnak az árak a külvárosi kávémérésükben mert ;az árpa ára sem emelkedett. Ebben maradtunk. Már ismét együtt ült a rendes esti társaság, amikor betoppant Majer Laci, korunk legnagyobb lejmistája. Hagytuk, hogy megigya a kávéját, de aztán el kellett mesélnie, hogy mi történt a főnöke ebédjén, ahol visszautasította a fölajánlott partit. — Mi történt? Amikor megmondtam, hogy a főnökömnek húgát nem vennén el akkor se, ha fél Pestet nekem adnák — kezdte a mese folytatását Laci —, akkor már a főnököm régen nem volt otthon, hanem valamelyik kávéházban verte a lapokat s igy nem volt alkalma látni, hogy engem a felesége meg a sógornője, hogy rúgott ki. És miért ? Mert meg mertem mondani az igazat. Másnap a főnök rám se nézett. Harmadnap kikiabált a fülkéjéből, mert az üzlettől egy üvegfallal elkülönített helyen volt az asztala: Majer, hozzon egy pohár vizet! Már nem voltam én sem ur, csak Majer, közönséges Majer mint a kollégáim. Bevittem a vizet, azt mondja a főnök: — Vigye vissza, hozzon másikat, ez a pohár piszkos! Kimentem, bejöttem újra persze, a poharat nem mostam ki. Minek. Hisz úgyis tiszta volt. Odateszem ismét eléje, megiz- leli, ordít: — Hideg vizet hozzon, ez meleg! Megint kimegyek, most már jól lefolyatom a vizet s úgy hozom be. — Ez is meleg! — kiabált rám ismét. Elöntött a méreg, pedig én ritkán haragszom, de ha egyszer igy felhúznak, akkor nem birok magammal. “Nesze hideg-” — kiáltottam és ezzel a fejéhez vágtam a poharat. Képzelhetitek, mit kaptam. Azonnal kirúgott. Kucserné meg sem volt lepve, mit gondolnak, mit mondott: “Jól tette Laci én sem tettem volna máskép.” Pedig ha egyszer Kucserné helyesel valamit, akkor az biztosan úgy is van. A mesét eszmecsere követte, amelyet a kávés néni késői figyelmeztetése szakított félbe: — Urak, 10 óra, zárják a kapukat. Cihelődtünk, Laci mindannyiunk szive szerint beszélt, amikor szokásához híven igy szólt a nénihez: — Mutterkám, ki vagyok, mint a gyenge liba. A cehhet tessék a többihez Írni, Pavelkát meg majdcsak átejtem valahogy. Pavelka már bezárta a kaput és a ház előtt pipázgatva várt bennünket: — Tudjátok, hogy mi történt? — kérdezte. — Na mi? — érdeklődött Laci. — Fölakasztotta magát a szenes ember. — Ne beszéljen. — Biz az úgy történt, én vágtam le. — És mi lett a kötéllel? — Szétkapkodták a lakók. — Nem kellett volna engedni — sajnálkozott Laci. — Egyszer nálunk is felakasztotta magát az egyik segéd. Sohasem felejtem el, hogy micsoda cirkusz volt. A főnökné talált rá. Először azt hitte, hogy csak ijesztgetni akarta, mert hogy nyelvet öltött rá a W. C.-ben, ahol lógott. De aztán, hogy veszekedni kezdett, mert az volt a szokása, hogy minden csekély* ségért nagy kravált csapott és a segéd arra sem mozdult, hát akkor eszmélt rá, hogy mi történt. Ahelyett, hogy tüstént levágta volna, sikított egy nagyot, utána meg elájult. Kiszaladtunk a nagy lármára, hát nem tudtuk, hogy kinek nyújtsunk előbb segítséget. Az inasnak volt a legtöbb esze. Levágta a segédet és a kötelet zsebre vágta. Lakott a házban egy púpos pereces, az vette meg valami húsz pengőért. Az is jó botot csinált, mert a feliért kapott annyit a kucsébertől, aki nála lakott kvártélyban. Tudja, Pavelka bácsi, mindenki azt tartja, hogy az akasztott ember kötele szerencsét hoz, de én nem hiszek benne. Laci befejezte a mesét és igy szólt a dumától egészen megszédült Pavelkához: —Na, Papa, megért 10 fillért ez a mese? Persze már bezárult mögöttünk a kapu és Pavelka nem buta ember, hogy ne tudná azt, hogy régen rossz a kapupénznek, ezért csak ennyit mondott: — Hogy ezek micsoda lejm- isták!