Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)

1939-12-09 / 1088. szám

e omni BÉRMUNKÁS 1939 december 9. KÉNYÉ RKERESO GYERMEKEK BUDAPEST UCCÁIN A nagyváros szomorú és jel­legzetes társadalmi terméke az elhagyott, gondozatlan^ proli­gyermek. A jólöltözött, ápolt el­kényeztetett középosztálybeli gyermekek mellett úgy tűnnek föl ezek a szerencsétlen szegény kis páriák, mintha valami sö­tét afrikai országból kerültek volna ide. Az átnyomorgott és sokszor bizony átéhezett gyer­mekkor mély nyomokat hagy a kis gyermekarcon. Koravének, fáradtak és gyakran bizony már romlottak is ezek a gyermekek, akikről nemcsak Isten, hanem az emberi társadalom is elfe­lejtkezett. Pedig milyen derék ember­anyag akad közöttük, sőt java­részük ilyen. Szóval, keresnek kenyeret ezek a gyermekek, családot tartanak el, mert szü­leik munkanélküliek vagy mun­kaképtelenek. Csapatostól jár­nak be a perifériákból a város ba, fiuk, leányok vegyesen és kenyeret keresnek. Gyufát, vi­rágot, tantuszt árulnak. És amit kis munkájukkal össze­szednek, hazaviszik, hogy ne éhezzenek az otthoniak. Sok­szor betegek és fáradtak, de ők érzik, hogy vállukon milyen te­her és felelősség van, hogy még betegek semigen lehetnek. öttagú családot tart el egy tízéves fiú Gyufát árul este és éjszaka. Kocsmából-kocsmába megy, a kávéházakat rója és úgy árulja a gyújtót. A hideg őszi este pi­rosra csípte fülét és orrát, vé­kony kabátjában dideregve kí­nálja portékáját: t— Tessék venni egy skatulya gyufát — mondja kérlelően. — Miért vegyek? — kérdez­tem óvatosan. — Mit csinálsz te azzal a pénzzel? — Hazaviszem. Tetszik tudni az apám nem dolgozik, mert nem tud: vak. A mama mosni jár, de mindig beteges. így hát én segítek rajtuk. Amit keresek azt hazaviszem nekik. — És mennyit keresel napon­ta? — kérdeztem. — Néha alig keresek valamit, de gyakran van úgy, hogy meg­keresem a három pengőt is. Ab­ból élünk most hatan, amit én a gyufaárulásból keresek. — Hol laktok? — firtattam, — jársz iskolába? — Kint lakunk az Auguszta- telepen. Iskolába járok, de bi­zony sokszor otthon kell marad­nom, ha későn megyek haza. Még igy is előfordult, hogy el­aludtam az iskolában, olyan ál­mos voltam. Nem bántott a ta nitónéni, mert tudja, hogy éj­szaka gyufát árulok, hanem ha­zaküldött aludni. — Mi szeretnél lenni ? — kér­deztem a gyereket —, akinek sovány arcából okos, kék sze­mek néztek rám. — Nem tudom. Csak szegény nem szeretnék lenni és olyan vak, mint az apa. Azt Jaiszem mozdonyvezető leszek, vagy tá­lán autószerelő. Beszélgetés a cipőpuccoló gyerekkel A másik gyerek, akit kikér­deztem, a Vilma királynő utón állt elém. Kezében egy rongy­csomó és néhány gyors mozdu­lattal törölte végig cipőmet. Az után tartotta tenyerét. — Tessék adni egy pár fillért — kunyerált kérő hangon —, kenyérre kell a pénz. — Nem csokoládét veszel raj­ta? — kérdeztem erélyesen. — Nem, tessék elhinni,’ hogy hazaviszem és kenyeret ve­szünk rajta. — Hát nincs apád, aki eltart son? — De van. Csakhogy nem dolgozik és ha én nem viszek haza pénzt, akkor nincs mit en­ni és éhezünk. Tessék elhinni, hogy gyalog jövök be Erzsébet ről a többi fiukkal együtt, hogy cipőt töröljünk itt az uccán. So­kan jövünk be, mert mind sze gények vagyunk és a papáink nem dolgoznak. A húgom is be­jár, az meg bohócot árul a ká­véházban.- És nem féltél, hogy meg­fog benneteket a rendőr? — Dehogynem. Pedig nem bántunk sekint, tessék elhinni. Nem is vagyunk szemtelenek, mert azért haragszanak a bá­csik, ha valaki szemtelen. Mi csak egy pár fillért szeretnénk keresni, hogy hazavihessük en­nivalóra. A néma virágárusleány Nagy barna szeme volt a né­ma leánynak. Szótlanul nyújtot­ta felém virágait és szeme olyan kérőén nézett rám, hogy önkéntelenül is megálltam. — Mibe kerül ez a csokor? — kérdeztem. Nem tudott felelni, csak nyögve mutogatott az ujjával. Ekkor döbbentem rá, hogy sze­gény néma. Papirt és ceruzát vettem elő és leirtam a kérdést — Hány éves vagy? És miért nem beszélsz? — Tíz — irta. — Soha nem is tudtam beszélni. Már igy szü­lettem némán. — És ebből éltek? — mutat­tam a virágra. — Igen. Minden este elindu­lok egy kosár virággal és addig léssel együtt elveszítette a kizá- adom. Néha előbb, de sokszor csak későn tudom eladni. Ilyen­kor már nincs villamos és gya­log megyek haza Kőbányára, az Óhegy uccába. így beszéltek ezek a vézna külvárosi gyermekek, az embe­ri nyomor legszánandóbb sze­rencsétlenjei, akik már kora gyermekségükben megismerik az élet küzdelmeit és nyomorát Arcukon már ott ül a fásult megismerés. Hiszen jó alig volt még az életükben. Hát még ha tudnák, hogy amig megnőnek, megnőnek majd a gondjaik is. Talán még fáradtabbak lenné­nek. CSELÉDISKOLA LECKÉT KAPTUNK A'TUDOMÁNYBÓL’ (Folytatás a 6-ik oldalról) Az élet jogán, mindenkinek joga van az élethez! És a mi el­gondolásunk, meggyőződésünk szerint, mindenkinek hozzá kell járulni képessége szerint a ja­vak termeléséhez viszont ennek ellenében, szükséglete szerint fo­gyaszthat, ülhet oda a társada­lom terített asztalához! Mellesleg megjegyezve, mi a szellemi munkát is munkának valljuk. És ha anatómiailag ele­mezzük a szellemi munkást: or­vost, mérnököt, tudóst, tanárt, színészt, művészt; azoknak sin­csen két gyomruk! ön is kell tudja, mi pedig a példák százaival bizonyíthatjuk, hogy az eddigi társadalmakban mily szégyenletes sors jutott a kutató, tudományos, művész­embereknek, csekély kivitellel. Az értékes embereket, rendsze­rint szoborral jutalmazza a mai társadalom is — haláluk után ■— amikor már éhen haltak. Kezdhetnénk Galileivel, folytat­VÉDELMI MULATSÁG NEW YORKBAN hatnánk Mozartal és befejez hetnénk Semmelveisal! De par­don! Majd el felejtettük, hogy Nagysád előtt, nekünk olyan, nak kell maradnunk, amilyen­nek sejt bennünket! Művelet­leneknek, olvasatlanoknak, tu­dásnélkülieknek. Na de jól van. Mi valószínűleg az öreg sza- kálas Marx tanai miatt nem bír­tunk hozzámelegedni ahhoz az Egyesült Európaizmusnak a fi­lozófiai megértéséhez, amelyet Hitler, Horthy, Mussolini és Stalin elfogadott és HÁBORU- NÉLKÜL valósítanak meg. önt pedig hölgyünk . . . tegye bol­doggá a snitzeizmus magasztos­sága és az a fölényes “nagy” műveltség, amellyel megállapít­ja azt, hogy: aki Snitze Zsig- mondot olvasta az tudós . . . . aki nem? az szamár! Engedje meg, de mi a szamarat nem tartjuk olyan szamárnak, hogy azt a tésztát megegye! Wiener Andor Az Egyetemes Védelmi Bi­zottság, az IWW csoportjainak közreműködésével, december 15-én, pénteken este tartja vé­delmi mulatságát, melynek a tiszta jövedelme az osztályharc foglyainak karácsonyi alapjához lesz csatolva. A mulatság az Irving Plaza báltermében lesz. Az Irving Place és 15-ik uccák sarkán, közel a Union Squarehez. Kez­dete este fél 9 órakor. Belépti dij személyenként 49c. CHICAGO ÉS KÖRNYÉKI OL­VASÓINK FIGYELMÉBE Az IWW chicagói csoportjai 1939 december 16-án szombaton tartják nagyszabású évi mulat­ságukat az osztályharc foglyai­nak támogatási alapjára. Első­rendű műsor és utána tánc, melyhez a zenét egy jónevü spanyol zenekar szolgáltatja. A nap: december 16, szombat este 8 órai kezdettel. A hely: Rainbow Hall, 333 W. North Ave., Chicago, 111. Kedves Julcsa! Itt vagyok Pesten, ami — amint a költő már megírta -— szép. Beiratkoztam á cselédkép­ző iskolába is, ami remek dolog. Az elnökné nagysága igen ara­nyos. Tanulmányi időnk hajnali 5-kor kezdődik. Első tantár­gyunk a szekatúrával egybekö­tött reggeli torna. Itt megtanul­juk, hogyan kell reggeli helyett mérget nyelni. Majd plasztikus mozdulatokkal szenet fel, sze­metes ládát le — az ötödik eme­letről. Mulatságos a pofozástan. Ez két részre tagozódik. Ha az ur nyúl hozzánk — mi pofo­zunk. Ha mi nyúlunk az úrhoz — a nagysága pofoz. A nagy­sága pofozhatja az urát és min­ket. Mi nem pofozhatjuk a nagyságát. Az urat igen. Az ur nem pofozhat senkit. Gyönge hozzá. A mosogatástan, porolás és pornyeléstan, a súrolás és mosástan, általában a strapa­tan után rendkívüli tantárgyak­kal foglalkozunk. Ezek között első a színművészet. Ha az adó­ellenőr jön, ezt kell szavalnunk: “Éhen veszünk, uram, éhen”. Ha a gazdag nagynéni toppan be: “Ó, mi szép itt, ó, mi jó! Aranydió, mogyoró!” Az egész­ségtan a sok evés ellen véd ben­nünket. A nagyétkű elhízik, a hizás, öl, pusztít, nyomorba- dönt. (Hány embert tesz tönk­re például: a kávéivás!) A sza­badságtanban megtanuljuk, mit szabad és mit nem. Mindent szabad, ami nekünk nem jó és nem szabad ami jó. A bakatan­ban megtanuljuk, hogy a baka veszélyes. Inkább a postást és a kalauzt kell forcirozni, mert azok nem forcirozzák a nagysá­ga konyháját. A féltékenység­tanban megtanuljuk a tiszta erkölcsöt, amely nélkül Róma megdől és rabigába görnyed. Nem szabad magharagudnunk a nagyságára ha elszereti a ba­kánkat, mert a féltékenység rut dolog. Viszont jogos a félté­kenység akkor, ha a nagysága férje pályázik bájainkra. Az udvariasság és igazmondás a legnagyobb erény. Ha a nagy­sága a fogorvoshoz megy, ak­kor nem szabad azt mondanunk, hogy Hlopca urnái tett látoga­tást. Csak azt nem értem mi­ért foglalkozunk külön az al­vástannal, holott aludnunk so­hasem szabad. A dicséréstan- ban ilyeneket tanulunk: Utyuli- putyuli, de szép ez a gyönyörű gyerek. A kimenőtan igy ösz- szegezhető: Kimenő az annyi, mint törvénytelen gyerek. A szolgálati szabályzattan pedig a következőkre oktat: A nagy­ságának mindig igaza van. Edénytörés tilos. Bérletörés nem katasztrófa (mert több is veszett Mohácsnál!). Ha a nagysága zongorázik — nem szabad csapkodni. Úgy ám. Bi­zony, édes Julcsám, sok min­dent tanulunk itt. A végin dip­lomát kapunk és diplomaták le­szünk. Ez pedig nagy szó, mert a diplomatáknak tenger eszük van. Éppen annyi, sem több sem kevesebb. Csókol Bözsi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom