Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)

1939-12-09 / 1088. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1939 december 9.

EGYRŐL-MÁSRÓL

Elmondja: Z. J.

EZ IS MEGOLDÁS

Ez ország kapitalistái, az osz- tályhü kapitalista lapok és a félrevezetett polgárok állandóan azon siránkoznak, hogy a new deal kormány határtalan “költekezése” oly súlyos adósságba zavarja az országot, hogy generációkon át arról fogunk koldulni. A legsúlyosabb vád természetesen az, hogy az inség- munkák financirozása és a munkanélküliek segélyzése milliár- dokat emészt fel és ennek megszüntetését követelik a “budget balanszirozására”.

Csaknem hetenként olvashatunk kimutatásokat arról, hogy milyen alacsony volt az állam kiadás az 1929-32 évi republikánus adminisztráció idején és mily magasra emelkedett, amióta Roosevelt foglalta el az elnöki széket. Ugyanakkor kimutatják, hogy hány millió ember van alkalmazva az Ínség (WP- A) munkákon és hány millió van közsegélyen. Mindezeknek megszüntetését követelik anélkül, hogy módot mutatnának, hogy mi történjék azokkal a milliókkal, akik az inségmunká- ra és közsegélyre vannak kényszerülve.

Ezek az osztályhü kapitalista lapok nagy előszeretettel emlegetik, hogy az általuk annyira dicsőietett, de mindenki más által gyűlölt Hoover adminisztráció alatt, azoknak akik ma in- ségmunkán és közsegélyen vannak, csak 10 százaléka volt közsegélyen, azt azonban nem mutatják ki, hogy hány millió folyamodott segélyért, akik nem kaptak. Arról nem beszélnek, hogy a munkanélküliek milliói, miután már hihetetlen összegekkel tartoztak a fűszeresnek, a mészárosnak, a tejesnek, a házigazdának és már több hitelt nem kaptak, akkor a szemétdombon igyekeztek táplálékukat megszerezni és annak a környékén papír és bádogból összetákolt kunyhókban laktak. Az éhezőket naponta százával lakoltatták ki és senki sem törődött, hogy mi fog történni velük. Sokan annyira eladósodtak, hogy egész életükön át képtelenek lesznek tartozásaikat kifizetni. Ezt természetesen nem veszik figyelembe ezek az osztályhü lapok.

Nem állítjuk, hogy a new deal adminisztráció százszázalékig orvosolta a bajokat, amit a jelen társadalmi rendszerben akkor sem tehetne, ha tényleg akarná. Ezen bajok a rendszerben gyökereznek és megszűnni csak akkor fognak, ha a rendszer is megszűnik. Az azonban tagadhatatlan, hogy a munka- nélküliek sok milliói ha jólétben nem is éltek, legalább az éhenhalástól menekültek meg ideiglenesen.

Mindez azonban nem jön számításba a kapitalistáknál és lakájaiknál. ők úgy vélekednek, hogy ha a munkanélküliek nem képesek a szükségleteiket megszerezni, dögöljenek éhen. Szerintük, “szabad országban élünk és mindenkinek egyformán alkalma van a boldogulásra”. Mi

tapasztalatból tudjuk, hogy ez humbug.

Mint általánosan tudott dolog, az utóbbi hónapokban az inség- munkák nagyrészét beszüntették és a közsegélyeket drasztikusan redukálták az egész országban, arra való hivatkozással, hogy nincs pénz. Több városban a közsegélyt teljesen beszüntették és csak kivételes esetekben adnak segélyt, ahol már a nyomor oly előrehaladott, hogy éhhalált okoz.

Többek között Toledoban ily helyzet állott be és a kapitalista lapok örömujjongva hirdetik, hogy Toledo lakossága közsegély nélkül is megtud élni. Szinte gúnyolódva Írják, hogy Toledoban nincs pénz segélyre, igy a munkanélküliek “elmentek dolgozni”. Mint a hir beszámol, 1939 szeptember elsején Toledo

320,000 lakossága közül 20,000 volt segélyen és szeptember 15- én senki nem volt segélyen. Mi történt tehát a munkanélküliekkel? Ugyanaz a hir ezt is megmondja, bár fátyolozva és pedig: “százak munkát vállaltak, más százak a rokonokhoz fordultak, még ismét százakat a szoszédok és ismerősök vettek pártfogásba”.

Tehát mégis csak vannak akik támogatásra szorulnak. Mert, akik a rokonkra és szomszédokra szorultak még csak százak. Mi történt a 19 ezerrel? És aztán a rokonok és szomszédok támogatása is csak ideiglenes lehet. Mi fog történni azután, ha már ezek sem bírják a nélkülözőket támogatni. A kapitalista lapok szerint azonban ez is megoldás.

Nem fér ahhoz kétség, hogy az inségmunka és közsegély átmeneti szükségszerűség volt, amely pillanatnyilag megmentett sok családot az éhhaláltól. A munkásság azonban ezt örök- életünek vélte és ahelyett, hogy az utóbbi tiz év alatt felkészült volna ezen állapotok megváltoztatására az alamizsnán rágódva nyugodtan emésztett és nem számított arra, hogy amit a kapitalizmus ad, azt el is veheti és el is veszi. A további várakozás még több nyomort és még több éhséget jelent. A kapitalizmus “jótékonykodása” csak addig tart, amig megtalálja a kibúvás módját. Egyébként is az alamizsna nem méltó a munkássághoz. A munkásságnak joga van ahhoz, hogy dolgozzon és oly bért kapjon munkájáért, amelyből emberhez méltóan lehet élni. A kapitalizmus azonban ezt sem adja meg önmagától. A munkásságnak szervezkedni kell és szervezett erejével ki kell kényszeríteni a munkaalkalmat és a megélhetési szükségletet fedező munkábért. A legrövidebb és legbiztosabb ut egy nyomornélküli rendszerhez a forradalmi Egy Nagy Szervezet; az IWW útja.

ÉGY IPARI FEJEDELEMMEL KEVESEBB

A napokban hunyt el Chicagóban egyike a leghatalmasabb ipari fejedelmeknek James

Simpson személyében. Halálhírével egyidőben élettörténetét is közli a napi sajtó és igy tudjuk meg, hogy ez a Mr. Simpson, milyen rettenetes munkabíró ember volt és mennyi sokat dől gozott a közjóiét érdekében.

Mr. Simpson Skóciából vándorolt Amerikába szüleivel és — ez nagyon fontos — 6 dollár heti fizetéssel kezdte, mint irodai kifutó fiú. De — igy mondják — nagyon törekvő volt és szeretett dolgozni és ennek köszönhette, hogy ily nagy ember lett. Halálakor azt a pozíciót töltötte be, melyet Sámuel Inssull itt hagyott, amikor pár évvel ezelőtt meg kellett neki szökni azok elől, akiket megzsarolt.

Hogy milyen rettenetes munkabírással rendelkezett ez a Mr. Simpson, azt a következőkből megtudjuk. Direktora volt a Commonwealth Edison Co.- nak; a Public Service Co. of Northern Illinois-nak; a Commonwealth Subsidiary Corp.- nak és a Public Service Corpo- rationnak.

Igazgatósági tagja volt a Federal Reserve Bank 7-ik kerületi fiókjának; a Marshalfield and Co. Department Store-nak; a New York Central vasúttársaságnak és a Castle and Co. acélvállalatnak.

Elnöke volt a Super Power Co. of Illinois-nak; a Western United Gas and Electric Co.- nak; a Commonwealth Edison and Public Service-nek; a Peoples Gas and Light Co-nak és direktora vagy két tucat clubnak és a Chicago Civic Operának.

Elképzelhetjük, hogy mennyi dolga lehet ezeknek az évi sok százezer dollárt huzó direktoroknak, ha egy ember 12 ily hatalmas iparvállalatnak lehet direktora, illetve enöke. A di- rektorság természetesen nem tiszteletbeli pozíció, hanem ezzel jónéhány ezer dollár is jár és azt mondhatnánk, hogy eny- nyiből áll a direktorság, hogy felveszi az ezreseket, vagy százezreseket. Hja kérem ebben az országban egyenlőség van: a kapitalisták egyenlően dúskálnak a javakban és a munkások egyenlően nyomorognak.

A legékesebb szónál is szebb a tett! Mit tettél osztályodért, lapodért, a szervezkedésért a haladásért?

HÍREK A SZÖVŐIPARBÓL

Az utóbbi időben, a szövőgyárak jobban mozognak. Ennek ellenére, keveset lehet a munkások mozgolódásáról hallani. Úgy a CIO, mint az AFL, döglött. Annál hangosabb a vallásos és hazafias tábor. Ez utóbbiba számíthatjuk bele a kom- munázikat is. Ezek, amit az egyik nap írnak, a másikon meghazudtolják.

Mint látszik, a kapitalistáknak jó szimatjuk van és gyorsan lemérik az eshetőségeket, Odahuzódanak, ahol zavartalan kizsákmányolási lehetőségeik vannak.

Ennek okán, egy Detroitban a múltban leégett spring gyárat Passaicra költöztettek. A gyár magával hozott vagy 200 családot is.

Utána néztem, hogy nem akadna e közöttünk aki velünk .érez és velünk egyformán gondolkozik. De még ezideig nem sikerült közöttük gondolkozó munkásokat találni. Úgy néz ki, hogy a super jól kiválogatta a magával hozottakat, akár csak a tyuk a lencsével kevert búzát.

A hímzők egy kisebb gyárban vagy 200-an sztrájkba léptek. Az International Ladies Garment Workers Unió próbálja szervezni őket három hét óta, nem valami nagy eredménnyel.

Nem dolgoztam közöttük és igy a gyűléseikre sem tolakszom oda. De mint két sztrájko- lóval is beszéltem, már nagyon unják a dolgot. Biztattam őket, hogy ne kövessenek el testvérárulást és magyaráztam nekik, hogy a sztrájktörés mily nagy bűn!

Az elkeseredésükre megvan az alapos okuk. Mint mondják: vagy száz gépnél szünetel a munka, de vagy százötvennél overtimeoznak a szkebek.

Ilyen viszonylatban, ma még nem lehet tudni, hogy melyik fél unja meg hamarább. A kis- burzsoá-e, vagy a munkások?

Réfi.

Akik tudni akarják, hogy a proletáriátus számára milyen eredményeket hozhat az újból elindított háború, látogassák meg a katona kórházakat és “üdülő telepeket”.

ELVINYILATKOZAT

A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Wem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bir. ják, akikből a munkáltató osztály áll.

E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert.

Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ima tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak.

E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban —_ dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti.

E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért tisztességes napi munkáért,” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!”

A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein belül.