Bérmunkás, 1938. január-június (26. évfolyam, 988-1012. szám)
1938-03-26 / 1000. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1938 március 26. A mutató odaért a három órához. Ebben a pillanatban senki sem nézett az órára. Valósággal tüntetőén nem néztek rá, hanem még buzgóbban süllyesztették fejüket az iratokba. Calvin nem tudott úgy belemélyedni a Bibliába Bázelben, mint most ők a számlákba, fuvarlevelekbe. Valósággal fanatikus elmélyedés volt. A legjobb Faust-alakitó színészt is túlszárnyaló. Egyik stréber még mormogott is, mintha önfeledten ismételné magában a számokat. Ezalatt az óramutató már kissé tulment a három órán. És bár nem látta senki, mindenki érezte a pillanat drámai feszültségét. Maga az óra közömbösen, halkan és szemérmesen pötyögtette az időt. Különben is egyszerű, szerény óra volt. Sima, kerek számlapjával, fekete római számjegyeivel konzervatív, mint egy nyugalomba vonult anarchista és puritán mint év járadékot élvező kokott. Régi, megbízható óra, amely már évtizedek óta hűségesen szolgálta a céget és bár kezdő, fiatal tisztvieslők néha azzal gyanúsították meg, hogy reggel siet, délután pedig késik, mégis vitán felül állott tisztessége. Egy volt a céggel. Szóval, a drámai pillanatot érezték. Az idegeikkel, a hátukkal, a nyakukkal érezték az iroda tisztviselői, de látószervüket nem merték arra fordítani. Mintha az óra tisztes, némileg porlepte kerek lapja helyett valami pajzán és illetlen kerekség fehérlett volna ott a magasban, fejük fölött. A csöndben csak a papír zizegése hallatszott, kint egy elsurranó autó tülkölt nyújtottam x És ebben is volt valami vészt jósoló, rendkívüli. Az irodalomhoz értők ebben a hangulatban Prustra, vagy Hans Heinz Ewersre gondoltak. A számlázó, aki hires volt bátorságáról és amugyis evezősbajnok volt, végre rá mert nézni. Nem ugyan az órára, hanem a főnökre. Tekintetük találkozott. A főnök arcán mélabuval vegyes sértődöttség ömlött el. A stréber már nem mormolta a számokat, a fuvarlevelek nem zizegtek. Mindenki várt. — Hát akkor végeztünk, kérem — hallatszott ebben a pillanatban a főnök hangja. Úgy hangzott ez, mintha azt mondta volna: ki köpött az Íróasztalomra? A mondat nyomán még vastagabb lett a csönd. Szinte már vérbefagyasztó. — Uraim, akkor távozzanak — folytatta a főnök. A stréber most már ránézett az órára. Tüntetőén, hogy szinte hallani lehetett ezt a nézést. Majd bűnbánóan a főnökre pislogott és enyhén megcsóválta fejét. Mintha azt mondta volna én nem, tehetek róla, hogy az óra ilyen szemérmetlenül viselkedik. — Hát akkor menjünk — mondotta az evezősbajnok és lassan, félénken lehúzta íróasztala redőnyeit. A csukható Íróasztalok redőnyei sorban gördültek le, lassan szinte bocsá- natkérően és némileg úgy hang"KŐ KÖVÖN NEM MARAD" A lapok tele vannak báli képekkel. Remekbe öltötzött hölgyek, csinos kisasszonykák mosolyognak ezekről a -képekről Csupa vidámság, öröm! Szinte árad a képekről a tánc mámora. Ragyognak a csillárok, parfőm száll a levegőben, szól a zene, táncolnak a párok, a báli éjszakák romantikája szállja meg a fiatal leányokat s régi báli emlékek a korosabb hölgyeket. Bál, tánc, zene, suhogó selyem, csillogó ékszerek és csillogó szemek . . . Valamelyik ötletes statisztikus nekiállt és kiszámította, hogy mennyi pénz forog a báli szezonban, mennyi pénz emésztődik meg a farsangi lángokban és fantasztikus summát “hoz ki”. Pedig csak a budapesti farsangolás költségeinek kiszámításával bíbelődött. Hol van még a vidék? Bizony, sok pénz, sok bor és pezsgő folyik el a karneváli örömök táncos utján. Akadhatna egy másik statisztikus, aki viszont azt számítaná ki, hogy a farsangi dinom- dánomok költségeiből hány szegény isalád és meddig élhetne meg . . . zott ez, mintha fiatalon és váratlanul elhalt egyén koporsójára pergetnék a rögöt a sírásók. — Ha rendelet, rendelet, be kell tartani, nem szeretem a kellmetlenségeket. A főnök aki ezt mondta, valóban nem szereti a kellemetlenségeket. Ő szereti, ha a gyapjú ára emelkedik, mert a vállalatnak szép, nagy raktára van, szereti Beethoven kilencedik szimfóniáját és a tejfeles karfiolt kevés pirított morzsával. Mindezekből látható, hogy a főnök kitűnő szakember, mü- vészetszerető és a meghitt, családias életet kedvelő egyén. A kellemetlenségeket nem szereti, de ezek általában el is kerülik őt. A cég régi, jól megalapozott, ő maga gazdag ember, viszont a rendeletet a magántisztviselők 44 órás munkaidejéről határozottan kellemetlenségnek tekinti. jobb, ha az emberek táncolnak, mintha háborúskodnak. A farsangi mulatság még mindig kevesebbe kerül, mint a — fegyverkezés. Kevesebbe, mint a véres farsang: a háború . . . Most egy uj spanyol képet közölnek a lapok: a rommá lőtt Teruelt. Milyen furcsán hangzott valaha ez a szókép: kő-kö- vön nem marad. Az ember el sem tudta volna képzelni, hogy milyen is azt amikor “kő kövön nem marad”. A világháború alatt erre is megtanítottak bennünket, de az igazi tanítás csak a spanyol polgárháborúval kezdődött. Guernica. Volt, nincs! Kő kövön nem maradt benne. Irtózatos látvány ennek a rommálőtt városnak a képe. És most Terűéi! Az ember szivére rászáll a rémület. Ebben a városban sem maradt kő kövön. És meglendül a képzelet : hová lettek a város lakói, békés családok, kicsiny gyermekek, férfiak és asszonyok, akik ennek a városnak falai között élték csendes és munkáséletüket. Néha táncolnak is, örültek az életnek, a tavaszi napsütésnek, a kék égboltozatnak, gyermekek születésének, a szerelemnek és az életnek . . . Teruelben nincsen farsang Teruelben csak romok vannak, kövek, amelyek megszűntek egymáson feküdni. Kövek, aEddig este 7—8 óráig dolgoztak, a “régi szorgalmas emberei” még tovább és ő úgy érezte, hogy szívesen és meggyőződéssel dolgoznak. Nem ő érte, hanem a cégért, önmagukért és most ennek egy rendelet véget- vetett ... És tetejébe még nem is tehet egyik alkalmazottjának sem szemrehányást, három órakor vége a munkának, rendelet szerint, következmények terhe alatt. — Én még maradok — mondta a könyvellőnek, a martirom- ságnak és az iróniának némi keverékével hangjában. Egyedül maradt az irodában. A tisztivselők már elvonultak. Szeretett volna dolgozni, de nem tudott. Kinézett az ablakon, kint még világos volt. Megállapította, hogy határozottan dühös. Fölidézte képzeletében a tisztviselők arcát és azon tépe- lődött, vájjon melyik örül köNEW YORKBAN szenzációs előadás lesz MÁRCIUS 26-án SZOMBAT ESTE az IWW. és a Modern Színkör rendezésében, a Bérmunkás Otthonban, 1351 Third Ave. Bemutatásra kerül KÉT SZÍNDARAB és azután TÁNCMULATSÁG Lovász Pál union zenekara mellett. Fellépnek, Fülöp Irma, Mrs. Becker, Fischer Kálmán Csorba Pál, Fazekas István. Rendező: Szabó Miklós. Kezdet 8:30-kor. Jegy ára 35c. melyek szétrepültek, nem kötnek többé falakat . . . Egy kínai város romhalmazát is láthattuk nemrégiben. Ebben a városban sem maradt kő kövön. Hidak és falak, gyárak és lakóházak iszonyatos kuszasága mint valami titáni szemétdomb hulladékai meredez- tek a kormos ég felé. A halál csöndje borult rá az össze bombázott városra, ahonnan százezrek menekültek el . . . hová? Suhog a selyem, ragyog a csillárok káprázatos világosságában, a tükörfényes parketten, libben a tánc ... áll a bál és a spanyol meg a kínai országutakon sápadt asszonyok cipelik a megmentett cókmókjukat s riadtan ölelik magukhoz megmaradt gyermeküket . . . ( szakár) zülük a legjobban. Csak tudná, hogy melyik örül a legjobban a rendeletnek! Eh, bizonnyal mind örülnek, csak nem mutatják. Hiába, ravaszak az emberek. Kint még világos van, mit tudnak ezek csinálni holnap reggelig. Igen, mit tudnak, ezen hosszasan gondolkozott. Moziba mennek, vagy a kávéházba? Áhá, több pénzt fognak költeni. Na igen, ők bánják meg. Amig itt dolgoznak szépen estig, nem költöttek és elég volt a fizetésük, ezután pedig nem lesz elég. Mindez kissé megvigasztalta. Az órára nézett megvetően, mintha éppen most értesült volna arról, hogy az öreg óra sikkasztott. Azután heves, indulatos mozdulattal lezárta íróasztalát és ő is elment. Háta mögött az üres irodában félénken hajoltak össze az árnyékok. Barabás Gyula De azért persze meg mindig Szólott a kincs .. . IRTA: VITOVSZKY ISTVÁN Szólott a kincs a gazdag asztalán: Gazdám, ismersz-e engem igazán? Ha már oly drága bálványod vagyok: Ismerj meg engem végre, ki vagyok! Arannyá váltan vagyok az erő, Az ész, az izom, a csont, a velő, Miket a zsarnokság — ez nem titok — A munka drága testéből kilop . . . Holt fénnyé fagyva én vagyok a könny, Az elátkozott elhervadt öröm, Melyet az élet zord, fagyos telén Reményeit vesztve sirat sok szegény. Mely golgotáról, bitókról beszél: Énraj tam szárad a sok tiszta vér, Mely eszmehősök szivéből fakadt S miattam folyt el mint rubint-patak . . Vagyok a bűn . . . Óh, engem ha kíván: Megöli Atyját értem a zsivány S a kisértések ocsmány éjjelén Elbukik értem a szűzi erény . . . Vagyok az átkos földi hatalom, Az embersziveket mig uralom, Addig ott nem ver soha gyökeret Az irgalmasság és a szeretet. És az Igazság, ahol én vagyok, Égi fényében soha nem ragyog; Mert bármiről is, hogyha dikcióz: Torkára fojtom sokszor én a szót . . . A lényegemből több jelt nem adok. Ismerj meg, gazdám! Lásd, én ez vagyok S ha ezután is botorul szeretsz: Szánandó lelki-koldus a neved!
