Bérmunkás, 1938. január-június (26. évfolyam, 988-1012. szám)
1938-03-19 / 999. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1938 március 19. JÓ KIS ÜZLET A hivatalos neve: “M. kir. Postatakarékpénztár Zálogkölcsönüzlete”, de Pesten egyszerűen csak zacinak nevezik. A- mig van mit berakni a zaciba, addig nincs baj, mert ha minden kötél szakad, akkor ez az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodni lehet. Kapualatti vagy külön udvari bejárata nincs ennek a zálogháznak, amely előtt most egy kis csoport ember áll nyitásra várva. Mifelénk, a Józsefvárosban nem olyan szemérmesek az emberek, — Ott állnak a zaci előtt és várják a három órát, amikor bebocsátják a kölcsönigénylőket. Az unalmat beszélgetéssel űzik el. — Mennyit remél arra a felöltőre? — kérdi egy feketekabátos férfi a felöltőjét karján tartó fiatalembertől.. — Az Akácfa uccában a múltkor 8 pengőt adtak rá. — Hát idehallgasson. Én mondom magának, itt a felit se kapja. Itt olyan becsüs van, hogyha maga beszélni hallja, hát a földig ér az orra. Aki igy ismeri itt a helyzetet annak a fekete kabátja alól munkaköpeny látszik ki. Nem kell nagy művészet ahhoz, hogy kitaláljuk ez a bácsi iparos. Meg is kérdem tőle: — Milyen szakmabeli? — Azstalos vagyok. Papíron — teszi hozzá. — Itt van az iparigazolvány a zsebembe, most készülök beadni. Mit csináljak vele ? Tönkrementem. Adó meg házbér — készre csinált. Annyi a zálogcédula, hogy kitapétázhatnám velük a konyhám falát. — Miért éppen a konyháét? — Mert a szobát ikadtam és én a családdal a konyhában lakom. — Most mit rak be? kérdezi a mestertől egy kiváncsi néni, aki kis batyut szorongat a karjában. — A felöltőmet. Csak nem lesz már olyan hideg. — Aranyra adnak csak, annak van értéke — állapítja meg egy másik asszony. —Hát hol vegyek aranyat? Üssek agyon valakit érte? — kesereg a mester. — Lehet, urak és hölgyek, — invitálja a zálogház altisztje redőnyfelhúzás közben a várakozókat. Bent a tágas helyiségben hosszú asztalok mögött a becsüs, a pénztárosok és meleg fogadják a feleket. Nem lehettünk többen az ajtó előtt mint tizen, s mégis hirtelenében, egyszerannyian leptük el az üzletet. Mintha biró előtt sorakoznának a kölcsönigénylők. Komolyan és kérdőn néznek a becsüsre. Az ajkuk néma, a száj helyett a szemek beszélnek, kérőén. A becsüs faarccal áll és monoton hongon diktálja a mellette ülő hölgynek: — Fekete csikós férfiöltöny hét pengő. — Legalább nyolcat tessék adni, — könyörög a betevő, idősebb férfi. — Még hétötvenet sem, — mondja a becsüs és már tolja is vissza a fekete csikós öltönyt. — Hát jól van, ha nem lehet többet — nyugszik meg a fél. — Négy darab vánkoshuzat, két lepedő, hat darab abrosz, 4 pengő — hangzik újra a becsüs szava. — Kérem szépen, legalább 5 pengőt tessék adni — szól az asszony, hangjában annyi az alázat és a becsüsnek sincs rongy a szive helyén, mert már javitja is az előbbi bemondást: — öt pengő — és mintha az érzéketlen faarcon egészen halvány mosoly surrant volna át egy röpke pillanatra. Magas, vállas ember áll a becsüs asztala elé. Táskából fehérneműket kotorász elő. — Tizenkét darab lepedő, 8 pengő — mondja a becsüs. — Nagyon kevés — feleli a betevő. — A táska is itt marad. SÁR ÉS VIZ Los Angelesi tudósítás. Csapás csapás után éri cali- forniát, kiváltképpen Los Angelest és kerületét. A heteken át tartó szünetnélküli esőzésnek, végre meglett a hatása. Árkok, gödrök megteltek vízzel: a folyók, tavak kiöntötték viz és sár alá temették Los Angelest és területét technikai vívmányaival egyetemben, az elpusztult emberi életről nem is beszélve, holott ez az első és legfontosabb kérdés. Ám olyan rendszerben élünk, melyben az emberi élet a legkevesebbet számit. Hiszen van belőlünk elég. Pár százzal, vagy ezerrel, több, vagy kevesebb, ugyan kit érdekel az? Különösen ha tekintetbe vesszük hogy kapitalista rendszerben, élünk és bizony az ember felesleg is teher ha munkás — a mai társadalomban. Téves volna azt gondolni, hogy készületlenül találta a dolgok intézőit e csapás. Tervekből nem volt hiány, hogy ha ... ha ... ha .. . majd de minek is beszélni erről ? Tervek voltak, csak végrehajtók nem. És jött az elemi csapás. Most azután, mindenki mossa kezét, születnek az uj tervek melyeknek megvalósítása és egy újabb elemi csapás között csupán csak a profit őfelsége terpeszekdik. Már négy évvel ezelőtt elkészült a terv. Uj csatornázás és a hegyekből alá ömlő vizek rendesebb medencézése tervben Részen állott, ami elejét vehette volna az árvíznek. Pénzt is szereztek hozzá, mely a város atyák kezében és a zsebében maradt. Most meg kapkodnak fűhöz fához, egymást okolják és arról szónokolnak, hogyan kellett volna . ». . A politikus garnitúrák egymást okolják. Ez az a hires közigazgatás, amiről fecsegnek a dolgozóknak amit csak* hozzá értő, rátermett képzett politikusok tudnak intézni. Mondja ezekután valaki, hogy bárkik nem intézték volna jobban. Mondja valaki, hogy ha az óvintézkedés a munkásságra lett volna bízva, kikből az évek során százezrek voltak munkanélküliségre kárhoztatva, hogy nem intézték volna el jobban, mint a politikusok. Sajnos azonban, hogy a munkásság maga sem ébred a helyes megértés tudatára, ő az áldozati bárány, természetes és természetellenes viszonyok között is. Mindig a munkásság huzza a rövidebbet, de az elemi csapások alatt, különösen az ő soraiból kerülnek ki az áldozatok. Ez persze nem lesz másként a kapitalista tárasadalmi rendszerben. Uj rendszer kell ahoz, hogy az emberiség leghasznosabb része a munkásság, önmagát megóvja a tőkések túlkapásaitól, a kizsákmányolással járó szenvedésektől de az elemi csapásoktól is. G. Bakos. MUNKÁSGYEREKEK . . . Irta: TÍMÁR MAGDA Jobban szeretem őket, mint a rózsabokrot, mint a felnőtteket, akik ismerik a romlást, a gondot, ők még hisznek, nem tudják, milyen az emberi lélek és hogy a fáradt szem mélyebb, mint a kút és ha egyszer gombolyodik az ut, nem lehet visszatekerni. Szeretem a hangjukat, a nevetőt, el tudnék értük hagyni mindenkit, hízelgőt, álnokul szeretőt, csakhogy mesélhessek nekik rózsaujju tündérekről és csalánbanyáról és zengő lelkekről is: édesanyákról, szegény anyákról. Szeretném elhitetni velük, ők gazdagok, gazdagabbak, mint a gazdag, akiért érik a búza, nő az asztag, ők az igazi gazdagok, kicsi fiuk, lányok, hiszen az ő szemükben fürdenek az álmok, ottan szépülnek tiszta pillangóvá. Nem szegények a szegény gyerekek és nem éheznek, nem fáznak, amig rájuk pillangós álmok vigyáznak. Majd ha megnőnek és dolgozni fognak, az álmokat visszaadják a csillagoknak, de amig gyerekek, nem szegények, csak összenéznek, ha gondtalanul száll az ének, hogy lehet ez? járnak a gépek, vénül a munka, a szülők dolgoznak, ők meg Írni tanulnak és némelyik betűjük hasonlít a könnyre. — Akkor 9 pengő — diktálja gépiesen a becsüs. Szép szürke télikabátot helyez egy férfi az asztalra. Ilyen szőrmével bélelt télikabátok 2- 300 pengőért találnak az üzletekben vevőre. Ez legalább 50 pengőt akar, gondoltam azonban belőlem rossz becsüs lenne, mert már hangzik is az ítélet: — Egy végig szőrmével bélét télikabát, 24 pengő. Kucsmás ember került most sorra, mint omlós selyem terül el a becsüs előtt egy gyönyörű női perzsabunda. — Ezt máshová vigye, kérem itt 200 pengő a legnagyobb ösz- szeg, amit folyósíthatunk. Vigye a Rákóczi útra ott 400 pengőig folyósítanak. Vagy menjen be a Lónyaj uccai központba. — Mit ér ez a bunda, — kérdem a becsüst. — Csak oyan ingóságot becsülhetünk föl, amelyre kölcsönt folyósítunk — feleli. — Mit ér ez a bunda ? — kérdem a bunda elzálogosítój át Szerintem szűcs lehet az illető s nem hinném, hogy a felesége használta volna ezt a gyönyörű darabot. — 1600 pengő az ára és pillanatnyilag 500 pengő kellene a hölgynek, akié ez a bunda — világosit fel a kucsmás ember. — Tizenkét méter pamutvászon, hét pengő — hangzik ismét a becsüs hangja. Ékszer, arany valóban ritkaság itt, de proletárnegyedben van ez a zálogház és hát hol venne a szegényember aranyat ? — Lemezek vannak? — kérdi a becsüs a gramofont elzálo- gositótól. — Ó, hogyne, tessék csak kipróbálni, nincs abban semmi hi ba. Rövid krákogás és már hallatszik is a tágas helyiségben j dal: “Peches ember ne menjer a jégre.” A sok szomorú ember arca kiderül, azonban arra már nincs idő, hogy a lemezt végigjátsszák, a hangverseny félbeszakadt, mert még sokan állnak a sorban. És a sor végelathatat- lan, mert egyre jönnek asszonyok, emberek. Zsebóra, hegedű, fehérnemű, amit csak össze tudnak otthon szedni, azt idehozzák. A zálogház a pesti szegénység pontos fokmérője. Mennél nagyobb az, annál nagyobb itt a forgalom. A becsüsnek pillanatnyi ideje nics, nem is tudok vele beszélni, de az üzlet vezetője szívesen nyilatkozik: — Hogy mikor legnagyobb a forgalom ? Szombatokon vagy elseje körül? Hát, hála legyen a jó istennek, nálunk mindig van forgalom. Természetesen, ezt a mai nehéz megélhetési viszonyok idézik elő, de mi igazán nem^ panaszolhatunk — felelte elégedett mosollyal. Bár minden pesti kereskedő igy nyilatkoznék. (s.) SPANYOL JELSZÓ — Ne legyen föld parasztnélkül. Ne legyen paraszt földnélkül. Parazitának nines’ helye a földön.
