Bérmunkás, 1938. január-június (26. évfolyam, 988-1012. szám)
1938-02-12 / 994. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1938 február 12. DISPUTA ■ a ____ ■ ■ VERES PÉTER _ KOZOTT- FEJTŐ FERENC A “FAJI SZOCIALIZMUSRÓL” VAGY A “SZÁMADÁS” KÖNYVKRITIKÁJA. Irta: FEJTŐ FERENCZ A “Szocializmus” cimü budapesti szocialista folyóiratban, egy rendkivül érdekes és tanulságos vita ért véget a közelmúltban. Pró és kontra, úgy a könyv Írója, mint annak kritikusa, tárgy és irodalmi isemereteikkel, alapos nekikészültséggel mérkőznek meg a nyilvánosság előtt a folyóirat hasábjain. Olyan kérdést feszegetnek és hoznak napirendre, melynek átvételével és a Bérmunkásban való folytatólagos közlésével nemcsak érdekfeszitő olvasmányt, nyújtunk, hanem a világszemléletek és szemben álló ellentétek két briliáns toliforgatójának irodalmi csatájából, tudásunkat gyarapithat- juk. (Szerk.) MEGOLDHATÓ-E A MUNKA- NÉLKÜLISÉG KÉRDÉSE A közelmúltban megjetett munkanéküliségi cenzus 11 millió körül jelöli meg azoknak a számát ,akik a technikai fejlődés jóvoltából tétlenségre vannak kárhoztatva. Nem volna nehéz annak bizonyítása, hogy ez a szám a jelen termelési módszerek mellett még a legnagyobb föllendülés alatt is könnyen mellőzhető volna. <$>-----------------------------------------------mánytalan és ál-antropológiai irányban való terelése. Az embertan határozott típusokkal dolgozik. E típusokat — a fajokat — nemhogy a népeken nem de az egyéneken belül sem találjuk meg a maguk tisztaságában, csupán elvegyülve. (Ezt Veres Péter is elismeri, mikor azt mondja, hogy tiszta vér nincs, csak egy vér van.) A ve- gyület pedig — különösen oly népnél, amely mint a magyar, igen erősen, sokkal és sokszor keveredett — részben nagyon is egységtelen, részben pedig folyvást változó. Ezt a térbeli és időbeli “fokozódást” és folyamatosságot Veres Péter is igen helyesen elemzi. Bár semmiesetre sem tekinthető helyesnek, ha egy tudományos fogalmat, aminek már kialakult használata van, valami egészen másra és újra akarjuk használni, meg kell állapítanunk, hogy a “fajelméleti”, tehát nem antropológiai faj szó egyféleképpen tudományossá tehető. Akkor, s úgy, ha a nemzet közösségének az antropológiai tényezőkhöz való viszonyát tesszük tudományos mérlegelés tárgyává. Tehát fajjal jelöljük meg a viszonylag egynyelvű, egykul- turáju egytörénelmü közösségeknek vagyis a nemzetnek antropológiai “állagát”. Ha ezt tesszük, akkor rájövünk arra, hogy minden nemzetben vannak olyan antropológiai-faji tulajdonságok, amelyek távolabbi múltban, rendszerint keveredésből alakultak ki és amelyek bírnak annyi erővel, hogy a velük keveredő más múltú elemeket fokról fokra magukhoz ha- sonositsák, bár e folyamatban természetesen ők maguk is változást szenvednek. Amerika példája mutatja, hogy a nemzeti egység: a földrajzi, termelési és kulturális közösség, antropológiailag élesen különböző elemeket is egységes irányba hajt. A nemzetek antropológiai egysége eszerint inkább ígéretnek s egy folyton folyó fejlődés valamikor eredményének tekinthető, mint valóságnak, különösen olyan nemzetekben, amelyekben, bevándorlás folytán a keveredés még nem állt meg, vagy csak kezdődött. Ilyenképpen tehát fajnak nevezhetjük az egész nemzet antropológiai jövendőjét. A fajnak csupán ez a szemlélete dialektikus, csupán ez a felfogás tudományos. Mert akármint is védekezik Veres Péter, a dialektikához nem elég, ha elvben ismerjük el a mindenek múlandó- és vál- tozandóságát: a gyakorlatban s a szemléletben is érvényesíteni kell az elvet. Veres Péter fajfogalma kétségenkivül dialek- tikusabb a nácikénál; elismeri a fajról, hogy térben fodrozódó és időben épülő, de hisz a közös meghatározó jegyekben, amilyen — többek között — a . . . vértörzs! . . . Hisz az “egységes néparcban”, amely azonban szerinte is csak ott ismerhető fel, ahol a keveredés legrégebben ment végbe, megállt, mint nálunk az alföldi rideg parasztságban, amely nem ment át a kapitalizmus okozta újabb fajkeveredésben s igy a magyarság “törzsévé” lön. Nem veszi észre Veres Péter, hogy ez az a pont, ahol faj szemlélete anti- dialektikussá s egyben reakciósán gyümölcsöztethetővé válik — amikor a nemzetnek egy részét nevezi ki misztikus és iszonyatos szóval “vértörzsnek” (mi az?), s nem elégszik meg azzal, hogy a résznek megmerevedését megállapítsa (ami önmagában véve még nem lenne baj) hanem szinte antropológiai eszményül állítja elénk és nem majdani feloldódásában tekinti, hanem megállapodottsá- gát magasabbrendüként szentesíti és fogalmilag mumifikalja? Mi a különbség akkor azokkal, akik az úgynevezett történelmi középosztályban kívánják látni a magyar faj “vértörzsét”? S büszkék az úri “ideáltípusra”, amelyhez hasonlót a polgárság vagy munkásság még nem termelhetett ki? “Ideáltípus” kell nekünk, avagy fejlődés, haladás? Ha a fajt úgy határozzuk meg, mint Veres Péter, akkor életfogytiglan ellentmondások szövedékébe keveredünk. Mert beszéljünk csak konkréten. Veres Péter az egynyelvű egyvé- rü, egykulturáju és egy történelmű közösséget nevezi fajnak. Ha ez a faj, akkor mi joggal tekinti a magyar zsidót külön- faju zsidónak, Története, legalább is bizonyos időn belül, egészen más, mint a német vagy francia zsidóé, nem is beszélve a történelmi tudatról, amely neveltetése folytán legalább olyan magyar, mint a svábokból lett magyaroké. Nyelve magyar, ha néha idegenszerü lejtéssel is (de égy Zsolt Béla csak jobban ir magyarul, mint Herczeg Ferenc!); kultúrája ugyancsak magyar, ha annak újabb és városiasabb változata is, anjút csak az antiurbánus és reakciós fajvédők tudnak ki a magyarságból. A vére, antropológiai alkata? Valóban távol áll az alföldi rideg parasztságétól, de minél nagyobb magyarországi múltra tekinthet vissza, annál távolabb áll a külföldi zsiVegyünk például egy egyszerű gépalkatrészt, amelynek a részbeni elkészítése egy adott telepen húsz munkaműveletből áll. Egy hatvány esztergapadon ezekből egyidejűleg elkészül tiz, s ilyen 4 gép kezeléséhez ma egy ember kell. Húsz évvel ezelőtt e műveleteket egyenként végezte annyi ember, s még hozzá az egynek elkészitetése tovább tartott mint ma a tizé. Termelési gépszerkezetünknek majd minden kerékfogán hasonló változtatás történt azóta úgy, hogy egyes cikkeknél ez a hatásfokozás a jelzett évek termelékenységének százszorosát, sőt itt-ott az ezerszeresét is elérte. Már most pillantsunk be egy kicsit az élet igazi ablakán? Hogy is néz ki az a bizonyos megoldási lehetőség? Jólehet a miunkanálküliségi oknyomozás már folyik ?. Az iparokban viszont, ahol részvényeik révén a “nyomozók” szintén érdekelve vannak, — s ahol még munka van — ugyancsak folyik zavartalanul tovább a ‘^nyomozás” a munkateljesítmények makszimumáért. Ha a munkásnak sikerül a kapacitás és a produkció fölmérése közben néhány fölösleges mozdulattal túljárni a stopper órás becslők eszén, úgy azok a ragadozókéhoz hasonló csellel élnek: lesbe helyezkednek valami gyanútlan helyen, s onnan kémlelik ki midőn amaz a már beígért mennyiséget illetőleg túltesz önmagán. Végül a próba eredményét, sőt sok esetben még azt is meghaladó mennyiséget kapja teljesítésül. Mialatt a percek tizedeihez való görcsös ragaszkodással az emberi munkaerő teljes kiküszöbölésére törekednek, közben munkás, munkáltató egyaránt penikkel vezekel a munkanélküliség istenítélete ellen . . . Kacagtatóan humoros volna a kép ha nem vegyülne oly súlyos tragikummal s azt ma racionalizmusnak hívják. Vájjon az ilyen politika a vállalt kötelezettségeket illetőleg nem kelti e a szándéktalan- ság gyanúját maga ellen? . . . Bizonyára ... De ennél is fontosabb az a kérdés, hogy kiknek is áll módjában ezen immár halálos probléma megoldása? Erre csak az az egyedüli jogos és egyben tragikus felelet lehetséges, hogy, senkinek . . . Pedig letagadhatatlan, hogy mindenki szeretné, sőt ilyen messze még azok is elmerészdókétól is. Még Veres Péter hibrid fajértelmezése szerint is inkább magyar a magyar zsidó, mint zsidó, mert a négy fő meghatározójegy közül, amelyet a faj ismérvének tekint, háromban a magyarral és csak esetleg egyben közös a másféle zsidóval. Zsidó-e, mert a múltja zsidó, vagy magyar-e, mert i (Folytatjuk) kednek, akik közvetett vagy közvetlen haszonélvezői a helyzetnek. A puszta kívánság azonban csak az akarat szegénységi bizonyítványa. Az őszinte szándék a kérdés körül folyó tapo- gatódzások egyikéből sem látszik kitűnni. Ügy a kormány, mint a kívülről irányított munkás mozgalmak részéről csak a fülnek hízelgő jelszavak leplezik annak hiányát. De még ha meg is volna: hogyan csóválhatná a farok a kutyát? Vagy pláne, azoktól, hogy is várhatnánk valamit, akiknek az eleven élettel nincs elég szoros kapcsolatuk, s akiktől a termelésen kívüliségük megtagad minden társadalmi fontosságot. Egyedül a munkásság az akiket e kérdés legközelebbről érdekel és akik meg is oldhatnák, ha nem volnának oly szánalmasan hijján a szükséges szolidáris érzés és politikai öntudatnak. Lefoglalván a termelés eszközeit, s profit helyett a társadalom szükségletét helyeznék a termelés céljába. Mindezekhez egy spontán egyesülésen keresztül az ut nyitva áll, miért nem szervezkednek tehát? Arra várnak, hogy a kérdést mások oldják meg helyettük? Hej ehez nagy türelem kell. Na, igaz ebből szerencsére van bőven, jut is marad is, ám a terminus az ítéletnapra szól. Annyi bizonyos, hogy az ut e téren még sohasem látszott oly könnyen járhatónak mint most. Az első eset a történelemben, hogy a munkásságot jogi garanciák is védik az eddig szokásos megtorlások és igazságtalanságok ellen. Avagy talán a munkásság gyanakszik ezen garanciák érvényében? Sejti, hogy azok csak az ő disszolidáris lelki be- álitottsága láttán merészkedtek megszüntetni ? Bármint lett is légyen, ezen dicstelen gesztusból a legelfogadhatóbb indokolások mellett is kiorditt a gyávasága. * Vájjon a társadalmi helyzetnek ilyetén kényszerű mivoltából — mely ugylátszik sajátos lelki adottságokon nyugszik — következik s a kiengesztelés kötelezettsége a felelőtlenség és szándéktalanság bűneivel ? Ha igen: úgy az egész egyetemes haladásról — amelyhez kétes joggal sa élet megkönnyítésének balga hiedelmét füztük — az sül ki, hogy ép annak állja útját. Hogy egy bizonyos határon túl — se határt már elértük — lerontván a hatásfokát többé nem vitális székség. Igazolván amaz általunk annyira lenézett fatengelyes fogatú babonás ősöket, akik csalhatatlan ösztönös sejtéssel fölismerték a mi büszkeségeinknek még porontykorabeli hírnökeit s sátán sugallatait. Gn. Bt.
