Bérmunkás, 1938. január-június (26. évfolyam, 988-1012. szám)

1938-02-12 / 994. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1938 február 12. DISPUTA ■ a ____ ■ ■ VERES PÉTER _ KOZOTT- FEJTŐ FERENC A “FAJI SZOCIALIZMUSRÓL” VAGY A “SZÁMADÁS” KÖNYVKRITIKÁJA. Irta: FEJTŐ FERENCZ A “Szocializmus” cimü budapesti szocialista folyóiratban, egy rendkivül érdekes és tanulságos vita ért véget a közelmúltban. Pró és kontra, úgy a könyv Írója, mint annak kritikusa, tárgy és iro­dalmi isemereteikkel, alapos nekikészültséggel mérkőznek meg a nyilvánosság előtt a folyóirat hasábjain. Olyan kérdést feszegetnek és hoznak napirendre, melynek átvételével és a Bérmunkásban való folytatólagos közlésével nemcsak érdekfeszitő olvasmányt, nyújt­unk, hanem a világszemléletek és szemben álló ellentétek két brili­áns toliforgatójának irodalmi csatájából, tudásunkat gyarapithat- juk. (Szerk.) MEGOLDHATÓ-E A MUNKA- NÉLKÜLISÉG KÉRDÉSE A közelmúltban megjetett munkanéküliségi cenzus 11 mil­lió körül jelöli meg azoknak a számát ,akik a technikai fejlődés jóvoltából tétlenségre vannak kárhoztatva. Nem volna nehéz an­nak bizonyítása, hogy ez a szám a jelen termelési módszerek mellett még a legnagyobb föllendülés alatt is könnyen mellőz­hető volna. <$>-----------------------------------------------­mánytalan és ál-antropológiai irányban való terelése. Az em­bertan határozott típusokkal dolgozik. E típusokat — a fajo­kat — nemhogy a népeken nem de az egyéneken belül sem ta­láljuk meg a maguk tisztaságá­ban, csupán elvegyülve. (Ezt Veres Péter is elismeri, mikor azt mondja, hogy tiszta vér nincs, csak egy vér van.) A ve- gyület pedig — különösen oly népnél, amely mint a magyar, igen erősen, sokkal és sokszor keveredett — részben nagyon is egységtelen, részben pedig folyvást változó. Ezt a térbeli és időbeli “fokozódást” és fo­lyamatosságot Veres Péter is igen helyesen elemzi. Bár sem­miesetre sem tekinthető helyes­nek, ha egy tudományos fogal­mat, aminek már kialakult használata van, valami egészen másra és újra akarjuk használ­ni, meg kell állapítanunk, hogy a “fajelméleti”, tehát nem an­tropológiai faj szó egyfélekép­pen tudományossá tehető. Ak­kor, s úgy, ha a nemzet közös­ségének az antropológiai ténye­zőkhöz való viszonyát tesszük tudományos mérlegelés tárgyá­vá. Tehát fajjal jelöljük meg a viszonylag egynyelvű, egykul- turáju egytörénelmü közössé­geknek vagyis a nemzetnek an­tropológiai “állagát”. Ha ezt tesszük, akkor rájövünk arra, hogy minden nemzetben van­nak olyan antropológiai-faji tu­lajdonságok, amelyek távolabbi múltban, rendszerint kevere­désből alakultak ki és amelyek bírnak annyi erővel, hogy a ve­lük keveredő más múltú eleme­ket fokról fokra magukhoz ha- sonositsák, bár e folyamatban természetesen ők maguk is vál­tozást szenvednek. Amerika példája mutatja, hogy a nemze­ti egység: a földrajzi, terme­lési és kulturális közösség, an­tropológiailag élesen különböző elemeket is egységes irányba hajt. A nemzetek antropológiai egysége eszerint inkább ígéret­nek s egy folyton folyó fejlődés valamikor eredményének tekint­hető, mint valóságnak, különö­sen olyan nemzetekben, amely­ekben, bevándorlás folytán a keveredés még nem állt meg, vagy csak kezdődött. Ilyenkép­pen tehát fajnak nevezhetjük az egész nemzet antropológiai jövendőjét. A fajnak csupán ez a szemlélete dialektikus, csu­pán ez a felfogás tudományos. Mert akármint is védekezik Veres Péter, a dialektikához nem elég, ha elvben ismerjük el a mindenek múlandó- és vál- tozandóságát: a gyakorlatban s a szemléletben is érvényesíte­ni kell az elvet. Veres Péter faj­fogalma kétségenkivül dialek- tikusabb a nácikénál; elismeri a fajról, hogy térben fodrozódó és időben épülő, de hisz a közös meghatározó jegyekben, ami­lyen — többek között — a . . . vértörzs! . . . Hisz az “egysé­ges néparcban”, amely azonban szerinte is csak ott ismerhető fel, ahol a keveredés legrégeb­ben ment végbe, megállt, mint nálunk az alföldi rideg paraszt­ságban, amely nem ment át a kapitalizmus okozta újabb faj­keveredésben s igy a magyar­ság “törzsévé” lön. Nem veszi észre Veres Péter, hogy ez az a pont, ahol faj szemlélete anti- dialektikussá s egyben reakci­ósán gyümölcsöztethetővé válik — amikor a nemzetnek egy ré­szét nevezi ki misztikus és iszo­nyatos szóval “vértörzsnek” (mi az?), s nem elégszik meg azzal, hogy a résznek megme­revedését megállapítsa (ami önmagában véve még nem len­ne baj) hanem szinte antropoló­giai eszményül állítja elénk és nem majdani feloldódásában te­kinti, hanem megállapodottsá- gát magasabbrendüként szente­síti és fogalmilag mumifikalja? Mi a különbség akkor azokkal, akik az úgynevezett történelmi középosztályban kívánják látni a magyar faj “vértörzsét”? S büszkék az úri “ideáltípusra”, amelyhez hasonlót a polgárság vagy munkásság még nem ter­melhetett ki? “Ideáltípus” kell nekünk, avagy fejlődés, hala­dás? Ha a fajt úgy határozzuk meg, mint Veres Péter, akkor életfogytiglan ellentmondások szövedékébe keveredünk. Mert beszéljünk csak konkréten. Ve­res Péter az egynyelvű egyvé- rü, egykulturáju és egy törté­nelmű közösséget nevezi fajnak. Ha ez a faj, akkor mi joggal tekinti a magyar zsidót külön- faju zsidónak, Története, lega­lább is bizonyos időn belül, egé­szen más, mint a német vagy francia zsidóé, nem is beszélve a történelmi tudatról, amely ne­veltetése folytán legalább olyan magyar, mint a svábokból lett magyaroké. Nyelve magyar, ha néha idegenszerü lejtéssel is (de égy Zsolt Béla csak jobban ir magyarul, mint Herczeg Fe­renc!); kultúrája ugyancsak magyar, ha annak újabb és vá­rosiasabb változata is, anjút csak az antiurbánus és reakci­ós fajvédők tudnak ki a ma­gyarságból. A vére, antropoló­giai alkata? Valóban távol áll az alföldi rideg parasztságétól, de minél nagyobb magyarorszá­gi múltra tekinthet vissza, an­nál távolabb áll a külföldi zsi­Vegyünk például egy egysze­rű gépalkatrészt, amelynek a részbeni elkészítése egy adott telepen húsz munkaműveletből áll. Egy hatvány esztergapadon ezekből egyidejűleg elkészül tiz, s ilyen 4 gép kezeléséhez ma egy ember kell. Húsz évvel ez­előtt e műveleteket egyenként végezte annyi ember, s még hozzá az egynek elkészitetése tovább tartott mint ma a tizé. Termelési gépszerkezetünknek majd minden kerékfogán ha­sonló változtatás történt azóta úgy, hogy egyes cikkeknél ez a hatásfokozás a jelzett évek termelékenységének százszoro­sát, sőt itt-ott az ezerszeresét is elérte. Már most pillantsunk be egy kicsit az élet igazi ablakán? Hogy is néz ki az a bizonyos megoldási lehetőség? Jólehet a miunkanálküliségi oknyomozás már folyik ?. Az iparokban viszont, ahol részvé­nyeik révén a “nyomozók” szin­tén érdekelve vannak, — s ahol még munka van — ugyancsak folyik zavartalanul tovább a ‘^nyomozás” a munkateljesít­mények makszimumáért. Ha a munkásnak sikerül a kapacitás és a produkció fölmé­rése közben néhány fölösleges mozdulattal túljárni a stopper órás becslők eszén, úgy azok a ragadozókéhoz hasonló csellel élnek: lesbe helyezkednek vala­mi gyanútlan helyen, s onnan kémlelik ki midőn amaz a már beígért mennyiséget illetőleg túltesz önmagán. Végül a próba eredményét, sőt sok esetben még azt is meghaladó mennyi­séget kapja teljesítésül. Mialatt a percek tizedeihez való görcsös ragaszkodással az emberi munkaerő teljes kikü­szöbölésére törekednek, közben munkás, munkáltató egyaránt penikkel vezekel a munkanélkü­liség istenítélete ellen . . . Kacagtatóan humoros volna a kép ha nem vegyülne oly sú­lyos tragikummal s azt ma raci­onalizmusnak hívják. Vájjon az ilyen politika a vállalt kötelezettségeket illető­leg nem kelti e a szándéktalan- ság gyanúját maga ellen? . . . Bizonyára ... De ennél is fon­tosabb az a kérdés, hogy kik­nek is áll módjában ezen immár halálos probléma megoldása? Erre csak az az egyedüli jo­gos és egyben tragikus felelet lehetséges, hogy, senkinek . . . Pedig letagadhatatlan, hogy mindenki szeretné, sőt ilyen messze még azok is elmerész­dókétól is. Még Veres Péter hibrid fajértelmezése szerint is inkább magyar a magyar zsidó, mint zsidó, mert a négy fő meg­határozójegy közül, amelyet a faj ismérvének tekint, három­ban a magyarral és csak eset­leg egyben közös a másféle zsi­dóval. Zsidó-e, mert a múltja zsidó, vagy magyar-e, mert i (Folytatjuk) kednek, akik közvetett vagy közvetlen haszonélvezői a hely­zetnek. A puszta kívánság azonban csak az akarat szegénységi bi­zonyítványa. Az őszinte szán­dék a kérdés körül folyó tapo- gatódzások egyikéből sem lát­szik kitűnni. Ügy a kormány, mint a kívülről irányított mun­kás mozgalmak részéről csak a fülnek hízelgő jelszavak leple­zik annak hiányát. De még ha meg is volna: hogyan csóvál­hatná a farok a kutyát? Vagy pláne, azoktól, hogy is várhatnánk valamit, akiknek az eleven élettel nincs elég szoros kapcsolatuk, s akiktől a terme­lésen kívüliségük megtagad minden társadalmi fontosságot. Egyedül a munkásság az akiket e kérdés legközelebbről érdekel és akik meg is oldhatnák, ha nem volnának oly szánalmasan hijján a szükséges szolidáris érzés és politikai öntudatnak. Lefoglalván a termelés eszköze­it, s profit helyett a társada­lom szükségletét helyeznék a termelés céljába. Mindezekhez egy spontán egyesülésen keresztül az ut nyitva áll, miért nem szervez­kednek tehát? Arra várnak, hogy a kérdést mások oldják meg helyettük? Hej ehez nagy türelem kell. Na, igaz ebből sze­rencsére van bőven, jut is ma­rad is, ám a terminus az ítélet­napra szól. Annyi bizonyos, hogy az ut e téren még soha­sem látszott oly könnyen jár­hatónak mint most. Az első eset a történelemben, hogy a munkásságot jogi garanciák is védik az eddig szokásos meg­torlások és igazságtalanságok ellen. Avagy talán a munkásság gyanakszik ezen garanciák ér­vényében? Sejti, hogy azok csak az ő disszolidáris lelki be- álitottsága láttán merészkedtek megszüntetni ? Bármint lett is légyen, ezen dicstelen gesztusból a legelfo­gadhatóbb indokolások mellett is kiorditt a gyávasága. * Vájjon a társadalmi helyzet­nek ilyetén kényszerű mivoltá­ból — mely ugylátszik sajátos lelki adottságokon nyugszik — következik s a kiengesztelés kö­telezettsége a felelőtlenség és szándéktalanság bűneivel ? Ha igen: úgy az egész egye­temes haladásról — amelyhez kétes joggal sa élet megkönnyí­tésének balga hiedelmét füztük — az sül ki, hogy ép annak áll­ja útját. Hogy egy bizonyos ha­táron túl — se határt már el­értük — lerontván a hatásfo­kát többé nem vitális székség. Igazolván amaz általunk annyi­ra lenézett fatengelyes fogatú babonás ősöket, akik csalhatat­lan ösztönös sejtéssel fölismer­ték a mi büszkeségeinknek még porontykorabeli hírnökeit s sá­tán sugallatait. Gn. Bt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom