Bérmunkás, 1938. január-június (26. évfolyam, 988-1012. szám)
1938-04-23 / 1004. szám
1938 április 23. BÉRMUNKÁS 3 oldal BECSTELEN HALOTT GYALÁZÚK Valahol, messze Oroszországban, Moszkva határában, már zöldül a fü azon a névtelen tömegsíron, mely magába zárja tizennyolc világszerte ismert orosz forradalmár Sztálin zsoldosainak puskagolyóitól átluk- gatott testét. A világ haladott szellemű proletáriátusa, a munkásmozgalom tényezői, valamint mindazok, akik valamire értékelni bírják az emberi életet és szabadságot, nem tudnak e tömeggyilkosság fölött napirendre térni. Rykoff, Bucharin és társaik, már halottak; a Sztálin féle kommunizmus kényszer útlevelével kiköltöztek ebből az árnyékvilágból. Már a legújabb VONAL szerint megkezdték az orosz történelem átírását, hogy kiradírozzák belőle azokat a neveket, kiket Sztalinék kidurran- tották az orosz és a világ munkásmozgalmából. A cári orosz- ország üldözött, Szibériát járt forradalmárai vérpadon fejezték be életüket,, mint a Cár Atyus és a Romanoff dinasztia többi tagjai, kiket a forradalom bosszúja idejében elért. Nehéz feladat, elfogulatlan és tárgyilagos bírálatot mondani mindarról, ami az utóbbi esztendőkben Szovjett Oroszországban végbe megy. Még nehezebb elhinni, azokat a vallomásokat, melyekkel a tárgyallá- sok fül és szemtanúit, dermedt- re szédítették. Inkább maradtunk volna az egyszerű hírszolgálat utján és szívesebben lezártnak tekintenénk az egész ügyet jómagunk is, ha volna mód és lehetőség arra, hogy ez lekerüljék a napirendről. De nincsen mód, mert nem kerül le. Nem kerülhet le már csak azért sem, mert a tárgyalásokat figyelő újságírók, egy-egy titkos függönyt széjjel rántanak, miután sikerrel elhagyják az Orosz területet. Nincsen azért sem, mert Sztalinék külföldi vazallusai, felcsapnak taps- pétereknek, és vörösre tapsolják munkától irtózó de tapstól kérges tenyerüket, a civilizált világ és a munkástörténelem óta elkövetett legnagyobb gyalázaton. Ilyen tapspéterek a mi magyar “elvtársaink” is, akik a Betyár Világ kikeresztelkedett lepedőin felhiggitva, mig hébe hóba megjelenő havilapnak csúfolt kiadványukban preciz és pártvonalas ridegséggel csapnak fel halott gyalázóknak és a gyilkosok dicsérőinek. Ezek a Niemandok, kiktől gyógyíthatatlan csömörrel és gyomrot kavaró undorral menekülnek a kijátszott, becsapott munkásemberek, a kéjgyilkosok őrült szertelenségével für- dőznek, a kiontott forradalmárok vérében és őrült indián táncot járva, a halottak beleit tapossák ki, néhai agyondicsért, istenitett, vakon követetett elvtársaik, lehunyt szemeikbe köpködnek, szennylapjuk ronda hasábjairól. Ők — kiknél tehetségtelenebb, felelőtlenebb, becstelenebb és aljasabb hiéna csordát Magyar Amerikában nem ismertünk. ők — akik a munkás- mozgalhat csak vadászterületnek tekintették, kiknek nyomában minden úgy néz ki mint sáskajárás után a vetés, akik a pártmozgalom selyemfiuiként évtizedek óta úgy élnek mint egy pióca had, saját követőik vérén — törnek lándzsát elevenek és holtak fölött — olyan forradalmárok fölött, kik Szibéria ólombányáiban, rengetegjeiben tanulták meg a forradalom á, b, c-jét. Uj szót kellene kreálni, hogy helyes nevezőre hozzuk azokat, akik minket trockyizmussal mernek vádolni, vagy bármivel, amit harmóniába lehet hozni prátmozgalmakkal és parlamen- tárizmussal. S mert mindennek van határa csak az ő becstelenségüknek nincsen, még afet a maroknyi sajnálatra méltó követőiket azzal tömik — és bizony kitömni is valók —, hogy akik nem lelkesednek a moszkvai tömeggyilkosságokért, csak trockyisták lehetnek. Nem. Nemvagyunk trockyisták, de ha másként nem volna mód helytelenítenünk amit a Szovjet bürokraták cselekszenek, csak úgy, hogy trockyiz- must vállaljunk, még erre is kaphatóak volnánk százszor inkább semmint közösséget vállaljunk a becstelenséggel. Nem — “nem sírunk kórusban” amint ti azt elhitetni szeretnétek. Egyáltalában nem is sirunk, nem a halottak fölött sajnálkozunk. Mi beszélünk, hallatjuk dörgő szavunkat és elválasztani igyekezünk amit Sztalinék elkövetnek, az orosz munkásságtól, a kimmünizhus- tól és titeket, itteni vazallusaikat, levakarunk a munkásmozgalom testéről. Mert nem igaz az, hogy Tom Mooneyt az Amerikai munkásság érdekében tartják fogva. cáfolhatatlanok. Egy illető tagtárs ezt nem látta, tehát veszi a vakmerőséget és VÁLASZOL ahelyett, hogy az adatok alapján levont ijesztő következtetést számadatok alapján cáfolni próbálná. A sok értelmetlenséget kiizzadva az egyetlen helyt nem álló érvet hozza ő is fel: hogy más egyletek is felvesznek 16 tói 55, sőt 60 éves korig, tehát kövessük őket mi is. Ha nincs égyébb érve: itt állna meg. De nem teszi, hanem lejebb azt Írja, hogy: “Tehát szégyen magunkat öntudatos munkásoknak nevezni, mikor tudatlanok vagyunk, MERT CSAK MÁSOK UTÁN MEGYÜNK stb. Aki ilyen hülyén ir, hogy egyik szavában példának mutat egyesületeket, hogy kövessük, a másik szavában pedig a mások követését szégyenteljes dolognak nevezi, az ilyennel nincs mit és miért szóbaállni. Teljesen figyelmen kívül hagytam volna az egész egy- ügyüséget hiszen a Bérmunkás szerkesztője elintézte érdeme szerint, ha az összetartásban is Ha huszonegy évvel ezelőtt sikerült volna Mooneyt és Bil- lingset felakasztani azt sem az Amerikai munkásság érdekében hajtotta volna végre a ca- liforniai hóhér. S csak azért, mert a hivatalos propaganda gépezet mérget hint, mert elitélteket, kivégzetteket, bebörtönzötteket és szám- üzötteket sárba tapos valamely uralmi rendszer jólbeolajozott gépezete — az áldozatok bűnössége nem igazolódik be. Hiszen 1917-ben úgy felcsigázták a “nép” hangulatát Mooney és Billings ellen, hogy /kivégeztetésükhöz minden készen volt. S mert az Amerikai “NÉP” belenyugodott Sacco és Vanzet- ti megsütésébe, még az nem bizonyította az ő bűnösségüket sem. Jane Jaurezt is hazaárulással vádolták meg a Francia háború csinálok és a német “nép” belenyugodott ,hogy Kari Liebknecht börönben ülje végig a háborút. Akik megjárják a martirom- ság golgotháját, azok mártírok és a haladó proletáriátus, emlékébe, szivébe zárja őket. Nevük dicső múltjuk és mártirságuk akkor is elevenen él, mikor a népharag és ítélet gyilkosaikat már elseperte. A francia forradalomban Maratnak is Robespierenek is méltó hely jutott. Az utókorral nemlehet elhitetni, hogy Ro- bespiere nem volt áruló. Nagyobb vonásokban véresebb kiadásban, Sztálin ugyan azt a szerepet játssza, amit Robespi- ere a Francia forradalomban betöltött. Ennek meglátásához, ma már nagyitó üvegre sincsen szükség. De ahoz sem, hogy akik a Sztalinék gépezetében összemorzsolt halottakba belé rúgnak, azok nem egyebek, mint becstelen halottgyalázok, elvtelen ellenforradalmárok. meg nem jelent volna. De ezt már nem fogom szó nélkül tűrni. Itt meg kell jegyeznem, hogy bár az egész hülyeségnek njem volna szabad nyilvánosságra jutni mégsem a leközlés ellen emelem fel tiltakozó szavamat, hanem az ellen a cudar básásmód ellen amellyel az én beküldött (a Bérmunkásban azóta kivonatosan megjelent) tisztességes hangú, értelmesen megirt és megdönthetetlen adatokon felépített cikkem közlését megtagadta. Álljon itt az egész levél: Tisztelt Szabady tagtárs! , Tudomására kell hoznom, hogy az Intéző Bizottság nem járult hozzá cikke leközléséhez. Véleményük, hogy sem az ön sem más tagtárs egyéni cikkét nem közölhetjük most. Jelenleg az osztályok javaslatait és indítványait közöljük csak. A múltban is igy tették. Minden tagnak joga van olyan nézetet vallani, amilyent a szabályaink keretében vallhat, de elsősorban az osztályok elé kell vin- niök javaslataikat, ahol azokat demokratikusan megvitatják és amit elfogad az osztály többsége, azt beküldik közlésre. Ezeket a javaslatokat és indítványokat nem vitacikkek formájában, hanem tömör indítványok formájában küldik be az osztályok és szószerint közöltetnek. Mellékletet csakis az osztályok indítványainak leközlése céljából nyomatunk. Az olyan intelligens tagtársnak mint ön, nem nehéz megérteni, hogy mi lenne akkor az Összetartásból, ha csak minden tizedik tagtárs kifejtené benne nézeteit?! Legalább húsz oldalos mellékletre lenne szükség, semmivel sem járulna hozzá a dolgok tisztázásához, sőt káoszt teremtene és — ez is nagyon fontos —: nincsen rá semmi pénzalapunk. Reméljük, hogy ön megértéssel veszi tudomásul ezt a szükségszerű határozatot és maradunk ; Szivélye tagtársi üdvözlettel az Intéző Bizottság mebizásá- ból Somló L, Tp. És én nem is forszíroztam tovább a cikk közlését, dacára, hogy tisztán látom, hogy ők megértették, hogyha az az értelmes tagtársak tudomására jut, az az ő MINDEN SZÁMOLÁSI ALAPOT NÉLKÜLÖZŐ javaslatukat elveti. Inkább a Szövetség és tagság károsodjon mintsem nekik elkeli jen ismerniük ,hogy javaslatuknál felületesek voltak és tévedtek. Ki látott még loyan bürokratát, aki elismerte tévedését?! ők felhasználják a lapot — mely az én lapom is — javaslataik támogatására, de a felvilágosító és a Szövetség érdekét védő közleményeknek MINDEN JOG NÉLKÜL, megtagadják a helyet a lapban. És szégyen, hogy ugyanakkor bőven van hely a teknősbéka, az ökör, tehén, kanári stb. szivveérésnek percenkénti számának közlésére, úgy szintén melléklet kiadására, hogy a föntnevezett gyarlóság a tagok elé jusson. Csudák csudája, hogy erre egyszerre lett pénzalap, az én cikkem közlésére nem volt a Szövetségnek elég pénze! Tehát pénz is van és hely is van elég arra ,hogy olyan cikkeken, mint a fönt említett és a teknősbéka, ökör, tehén, kanári, egyébként tiszteletreméltó állatok szívverésének számain a tagság tűnődjön, hogy miért köztük a különbség, de elzárják előtte a lehetőséget, hogy saját intézményének ügyeit a bürokratákkal ellentétes szempontból is megvilágíthassa. Hát én ebbe nem fogok belenyugodni. Különösen most nem mikor a le nem közölt cikk ellen helyet adnak egy ellentétes elmefuttatásnak. Én közel negyven éve vagyok osztálytudatos szervezett munkás. Én harcoltam nemcsak a magam hanem a mások vélemény nyilvánításának a szabadságáért is. Nem fogom szó nélkül tűrni, hogy egy intézmény, melyet én is fönntartok, sőt mert hitem szerint az a szabadság eszmék támogatója, sőt megtestesülése hogy annak bürokratái, olyan szelíd hangok kimondását is megakadályozhassák, melyek az általam beküldött cikkben foglaltatnak, és méghozzá az (Folytatás a 7-ik oldalon) Megvédjiik a vélemény nyivánitás jogát A március 26-iki számban közölt “A számok óvatosságra intenek” cim alatt megjelent cikkem befejező mondata előtt kijelentettem, hogy: “Egyben felmerek bárkit is szóllitani, hogy a SZIGORÚ SZÁMOK alapján cáfolja azt meg”. Hogy erre se föntről, se lentről nem akadt vállalkozó: érthető, mert úgy a cik- ben foglalt adatok, mint a belőlük levont következtetés, meg-
