Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-09-25 / 964. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1937 szeptember 25. URIHU NCUTSÁG... A közmondás azt tartja, hogy: — A politika úri hucutság. Ezt bizonyítja világosan, a spanyol belháboru is. Hiszen az úgynevezett “Nonintervention” komédiát, már nagyon jól ismerjük. Most meg a kalózrabló támadások megakadályozása körül folyik a cécó. Folynak a tárgyallások ami nem egyébb, mint az igazságot titkoló, a bűnösöket takaró igyekvés. Halgatás, takarás és titkolódzásba burkolt refleksze, az ‘Úri hucutságnak.’ A romboló, kalózkodó tengeralattjáró, OLASZ. Azt állítja a sértett hajók személyzete, arról szól a hírszolgálat, sőt még az angol lapok is nyíltan megírták. Ám egyszerre lecsapott a menykő. — Mintha mindenki szavát veszítette volna, úgy markolta csendesre a cenzúra a torkokat. A franciák is tudták, csak megirniok nem volt szabad. Mert nagy szégyene az egy országnak, ha vezető ál- lamférfiai tudtával molesztálnak, torpedóznak és sülyeszte- nek el hajókat a szabad tengereken. Különösen egy “semleges” országnak. Amint látszik az urihuncutság erényéhez tartozik az is, hogy: “Ne láss, ne szólj, ne halj.” Mussolini kijelentése szerint, egy csapásra belehet szüntetni a tengeralatti hajók rablótámadásait. Csupán Franco-t kell hivatalosan elismerni ang- liának és franciaország kormányának. Viszont ez nyílt be- imerése az olaszok részéről annak, hogy ők tudják, ismerik a kalózokat. A nagyhatalmak mégis falaznak, kussol- nak, politizálnak, takarnak, mert az “érzékeny” Mussolini estelg megharagudhatna rájuk. Két nőnapig tartó halogatás után, a lefolytatott vizsgálatok eredményeként, az Orosz kormány próbált megszólalni és nyíltan számon kérni két el- sülyesztett és tiz megtámadott hajójának miértjét és hangosan követelte a megtorlást. De a francia és az angol politikusok újból feltették a hangfogót “és elhúzták a politikai indulót”. Ne láss, Ne szólj, Ne halj. A tengeralatti kalózkodások legtöbb kárt a Spanyol Loyalis- ta kormánynak okoztak. Közvetlenül a spanyol vizeken és a partok közelében, folyik a kalózkodás. A jelentéseket legelőször ők kapták és az elsüly- esztett hajók legénységét ők halgatták ki először. A biztos adatok egész halmaza került a kezük közé. A franciák és az angolok külön-külön is együttesen is folytattak le vizsgálatokat. összejöttek, az urak, tárgyaltak, megvizsgálták az adatokat és — eltemették. Mert hát nem szabad elismerni, legkevésbé hiresztelni, hogy spanyol vizeken, német és olasz hadihajók kalózkodnak. Hogy semlegességi paktum ide, vagy oda, ha észreveszik, hogy egy hajó, a spanyol partok felé tart, ha csak sejtik, hogy a szenvedő, vérző spanyol népnek szállít, könyörtelenül elsülyesztik. A Nyoni tárgyalásokról, vajmi keveset hall a külvilág. A zárt ajtókon keresztül nem törhetnek rést a benti hangok. Nem filmesitik meg a politikusok arcjátékát. E bűnös játék figuráinak igazi arculatát nem ismerheti meg a világ. Mert a jajgatva feltörő igazságokat nyomban, ott Nyon-on temetik el a sírba. Még az itt, ott kiszivárgó tompa hangok sem juthatnak a nagy nyilvánosság elé, mert megfeszített erővel dolgozik a cenzúra. Az angol és francia sajtóban a fő méregkeverőknek, Mussolini- nek meg Hitlernek még csak a nevük sincsen megemlitve. POLITIKA — A Francia “egységfront” és a Szovjet kormányok külügyi képviselői frakkban, cilinderben egy asztalnál ülnek és tárgyalnak. Éppen igy tárgyaltak másfélévvel ezelőtt is, mikor Francoék ellenforradalmi puccskészülődé- se, már Totyogott a fazékban. Mert nem igaz az, hogy nem voltak beavatottak. Nem igaz az, hogy nem tudtak volna, Mussoliniék és Hitlerék készülő terveiről, kiknek támogatása, beavatása nélkül, Franco- Mola-ék sohasem szervezhették volna meg az ellenforradalmi rablóseregeket. Ettől a társaságtól vár és remél igazságszolgáltatást a Negrinék Loyalista kormánya is, mely kipróbált forradalmárok tömeges legyilkoltatásával próbálja bizonyítani, hogy rátermett a politikai kormányzásra. Ez a kormány is azt bizonyítja minden cselekvésével, hogy inkább illik a Nyoni politikusok együttesébe, mint a nép akaratának végrehajtására. Mert a legújabb fejlemények már nem sejtetik, de igazolják, hogy miért gyilkolták le lesből Duruttit, miért végezték ki Barneriet, Nint, meg a sok neves és névtelen spanyol forradalmárokat, akik elsőnek vonultak harcba a fasizmus ellen. A szabadságszerető spanyol munkásság ingó bizalma a Negrin kormánnyal valamint a Nyoni politikusokkal szemben álladóan növekszik. S e növekedő bizalmatlansággal párhuzamban, telnek a spanyol börtönök és martirsirok a forradalom legjobbjaival. Folyik az irtó hadjárat azok ellen a forradalmárok ellen, akik a politikai sipistáktól megundorodtak, akik gyűlölik a diktátorokat, zsarnokokat, minden formában és minden színben. Akik törhetetlen meggyőződéssel hiszik és e hitüket hulló vérükkel pecsételik meg, hogy szabadságuk igazi biztosítéka és záloga nem a politikai vezérek és személyek kicserélésében, hanem az iparok lefoglalásában az Ipari Adminisztráció megteremtésében van. Ha e kettős harcból, e kettős árulásból, melynek malomkerekei között őrlődik, vérzik most a spanyol munkásság — diadalmasan, győztesen kerülhet majd ki, tengernyi véráldozata nem volt hiába és az eseményeket figyelő munkásság végleges kiábrándulásának érdeme lesz győzelme koronája. Vi. A második generáció! Irta: SULYOK DEZSŐ Ezen cikk eredetileg, a “Pesti Napló’’ augusztus 22-iki számában látott napvilágot. Sulyok Dezső, a Verhovay betegsegélyző egyesület második generációjának magyarországi látogatása alkalmából intézte az Amerikai Magyar ifjúsághoz. A cikk szokatlanul bátor hangja és döbbenetes tartalma, üstökösként világit be a magyar éjszakába. Számos Amerikai Magyar lap leközölte, többek között, az “Ember” is, melynek nyomán mi is olvasóink elé tárjuk. Vigyétek be ezt az írást, az ál és dupla hazafias magyar berkekbe. Olvastassátok el vél ik, hogy ők is megtudják, mit mond egy beavatott országgyűlési képviselő a magyar állapotokról. Szép lélekbemarkoló ünnepség az, ahogyan az Amerikából hazajáró második generációt fogadjuk. Ahogyan ünnepeljük őket, megmutatunk nekik minden szépet, szeretettel szivünkre szorítjuk a hazatérteket és elhamozzuk a magyaros vendégszeretet minden igaz és lenyűgöző jelével. A messzire szakadt magyarok néhány képviselőjében szinte az egész tőlünk elszakadt magyarságot öleljük át és fon-®----------------------------------------— juk körül szeretetünkkel, mintegy beleöntve ebbe a szervezetbe mindazt a lelkesedést és meleget, amit két viharvert évtized még meghagyott kiégett lelkünk mélyén. Arra nem jó ilyenkor gondolni, amit Zilahy Lajos A lélek kialszik cimü regényében olyan mesterien festett meg, hogy ez a második generáció akárhogyan szeretjük és ünnepeljük is őket, reánk, magyarokra nézve már elveszett érték, megsemmisült kincs. Jól- rosszul még tudnak magyarul még emlékeznek rá, hogy apáik itt vették kezükbe a vándorbotot, de életük minden szála már elszakithatatlanul oda fűzi őket az uj hazához, melytől el sem szakadhatnának többé anélkül, hogy lelkűk halálos sebet ne kapjon. Mint elődeiket, azt a bizonyos első generációt, a honvágy még :de- huzta csodálatos erejével ők már az Újvilág után éreznek honvágyat s ha nem néhányhe- tes vakációról, hanem egy életre szoló átköltözésről volna szó bizony-bizony fájna a szivük az után a haza után, mely bölcsőjüket ringatta és melynek szellemét annyira magukba szívták, hogy anélkül már élni sem tudnának. Minden, ami realitás, odahívja őket és ami hozzánk húz, az már csak romantika, a léleknek játékos, csipkés fodra, szép és kedves vonás, de nem lényeg, nem csontváz, csak disz, esetlegesség és múló jelenség. Akarva nem akarva le kell számolnunk azzal, hogy ezek az emberek végleg elvesztek számunkra s ha ők még tudják is, hogy magyarok voltak valaha, gyermekeik alig, unokáik pedig egyáltalán nem fogják ezt tudni s legfeljebb mint olyan családi hagyományt őrzik meg, amelyről néha az emlékezés meghitt óráján el leht érzel- meskedni beszélgetni, de ami nem több, mint meghitt estékre való beszédtéma. Nem is ezzel az oldalával kívánok foglalkozni most a rokonlátogatásnak. Azzal a másik oldallal, mely az itthoniakat, az itteni magyarságot illeti. Soha semmi sem mutatta meg úgy, hogy Ady mennyire nemzete legnemzetibb költői közé tartozik, mint ez a második generációs ünneplés és általában az ehhez hasonló ünneplések. Ady egyik legszebb önarcképében a halál rokonának nevezi magát. Azt Írja magáról: “Szeretem a tűnő szerelmet. Szeretem megcsókolni azt, aki elmegy. Szeretem a beteg rózsákat, Hervadva, ha vágynak, a nőket. A sugaras, a bánatos, őszi-időket”. A maga idején hány besavanyodott esztétikus és irodalmár gúnyolódott ezeken a sorokon, hány fűzfapoéta köszörülte csorbult pennáját, hogy paródiát írjon ezekhez a sorokhoz, pedig mennyire igazán, menynyire maradéktalanul fejezik ki ezek Adynak és Ady népének az arcvonásait. Ezek vagyunk mi: ünnepelni és szivünkre ölelni szeretjük, szinte önmagunkba olvasztjuk azt, ami elment, ami már csak sugaras, bánatos őszidő. Ezért lesz nálunk mindenki a halála után nagy és ezért tudunk olyan jól temetni és elmúlt dolgokat ünnepelni. Mikor béke idején egy évtized alatt másfélmillió magyar hagyta el ezt az országot és vett kezébe vándorbotot, hogy uj hazát keressen túl a tengeren, természetesen nem ünnepeltünk. Akkor elméleteket építettünk fel arról, hogy ez az a biztonsági szelep, mely a népfelesleget levezeti és a szociális feszültséget megszünteti, és hogy ez az export, mely évente ennyi, meg ennyi millióval javítja fizetési mérlegünket a külföldön megkeresett és ide hazaküldött dollárok révén. Akkor nem volt egy rokoni érzésünk a kivándorlókhoz, hagytuk, hogy testünkből kiszakadjanak és nem volt egy szó észrevételünk az ellen, hogy az ország szélein, a veszélyeztetett nemzetiségi vidékeken 7.3 millió katasztrális hold marad feudális nagyurak kezén, melyet ez a kivándorló másfélmillió magyar megszállhatott, magáévá tehetett és pirospozsgás utódokkal benépesíthetett volna. Akkor nem volt lelkűnknek egy titkos megérzése arra, hogy ez a 7.3 millió föld majd egyszer zsákmányává lesz, mialatt a kivándorolt magyarok ezrével hullanak el a külföld irgalmatlan gazdasági viharában idegen bányák tárnái fenekén, idegen gyárak füstös levegőjében. Most azonban szeretjük a tűnő szerelmet, most ünnepeljük azt a néhányat, aki a kiköltö- zöttek után visszajött ide, mint
