Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-12-11 / 985. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1937 december 11. PARASZTLAZA DASOKTOL A 'NÉMA FORRADALOM'-IG IRTA: DARVAS JÓZSEF Múlt heti lapszámunkban, Fája Géza könyvének kritikáját közöltük. Most Ízelítőt nyújtunk olvasóinknak két másik könyvről, melyek irói közül az egyik, Kovács Imre, szintén Féja Géza sorsára jutott: börtönbüntetést kapott érte. A magyar irók bebörtönzése többek között az igazolja, hogy a kurzusnak bár részben sikerült a fizikai forradalom elnémitása, de a társadalom méhében dúló és feszitő erejével jelentkező szellemi forradalommal szemben tehetetlen. Mert mindent bebörtönözhetnek a zsarnokok, csak épen a gondolatot nem. (Szerk.) * * * A társadalmak történet^ osztályharcok története — mondotta Marx. Ebben a frappáns formulában összegezte azt a társadalomtudományi igazságot hogy a belső ellentmondásokkal születő osztálytársadalomnak mozgató erői mindig az osztályok ellentétéből eredtek s hogy maguk a történelmi események is, nyíltan vagy sej tetten, a szemben álló osztályok harcai. Ha végigkísérjük bármelyik társadalmi osztály történelmi sorsát, a feltörekvő vagy uralmi harcok szakadatlan sorozatát látjuk, amely harcoknak a fegyveres összecsapások a legélesebb, de nem egyedüli megnyilvánulásai. A magyar parasztság történetében a XV. század elején találkozunk előzször olyan megmozdulásokkal, amelyek azt mutatják, hogy már egy kifejlődésében eléggé előrehaladott osztály áll mögöttük. Ezek a megmozdulások azonban csak a társadalmi továbbfejlődés akkori hordozójának, a feltörekvő polgárság mozgalmának a függvényei voltak és nem a meglevő társadalmi forma megdöntésére, hanem csak az elkerítő visszásságok beszüntetésére irányultak. Jellemző például, hogy a Budai Nagy Antal vezetése alatt álló, 1437. évi úgynevezett “kelyhes forradalom” első ütközetében győztes parasztság azonnal hajlandó volt a békekötésre és nem követelt mást mint törvény adta jogainak a megtartását! A kolozsmonosto- ri konvent előtt megkötött egy- esség hangja korántsem az öntudatos győzteseké, amint ez az alábbi, a konkrét panaszok felsorolását követő zárósorokból is kitűnik: “ . . . ezek miatt és ezekből kifolyólag gyűltek tehát ösz- sze, az Alparéthez tartozó Bábolnahegyen (ez volt az ütközet helye), hogy visszaszerezzék, helyreállítsák szabadságukat, azt a szabadságot, amelyet Magyarország szent királyai adtak ezen magyar haza valamennyi lakós- ságának és hogy egymás között jól megfontolt szándékkal súlyos terheiket levessék és komolyan tanácskozván saját ügyükről, küldött követeik által a legalázatosabban kérték uraikat, hogy vennék le a jobbágyság nyakáról az elviselhetetlen szolgai jármot és lennének tekintettel a szent királyoktól nyert szabadságukra”. Ennek az ismételten is emlegetett szabadságnak a ni értékét pedig kellően mutatják a felsorolt és megszüntetni kért sérelmek. Ezek közül legsúlyosabb volt, hogy Lépés György erdélyi püspök rendeletet adott ki, miszerint a jobbágyok ezentúl termény helyett pénz ben kötelesek megfizetni a tizedet. Ez azért érintette súlyosan az adózókat, mert Zsigmond király az egyik évben rossz, a másakban meg jó pénzt fizetett. A püspök pedig aki a jelek szerint finánczseni is volt, csak a jó-pénzes esztendőkben szedte be a dézsmát de egyszerre több évre vissza- illetve előremenő- leg és kérhetetlen szigorúsággal. Aki erre nem volt hajlandó, azokat egyházi átokkal sújtotta, még hozzátartozóikat se engedte az egyházi szerta1 tások szerint összeházasítani, illetve eltemetni. Ez és a többi sérelmek keserűsége hajtotta a magyar és román jobbágyokat a legszegényebb kisnemesek°t (a dézsma fizetés nekik is kötelező volt), hogy sorsuk jobbu- lását keressék a korai reformá- ciós mozgalmak képében jelentkező polgáriasodás harcaiban. És ezután valahányszor fellobogott Magyarországon az osztályháboruk lángja, a termelési viszonyok fejlődésével mindig más és más összetételű, mindig más és más kötöttségekkel terhelt, de egységesen elnymoott parasztság mindannyiszor részt kért a szabadságharcból s igyekezett annak a maga érdekei szerint való jelleget adni. A XV-ik század végén Mátyás király uralkodása idején némileg megkönyebbedett a jobbágyság sorsa. Ami természetesen nem Mátyás jó szivét, hanem politikai érzékét dicséri. Az oligarchiákkal szemben való s a központi hatalom kiépítésére irányuló törekvéseit a köznemességnek és a jobbágyságnak nyújtott kedvezésekkel támasztotta alá. 1492-ben azonban, a szabad költözködési jog megvonásával, a még kegyetlenebb elnyomás korszaka kezdődött a jobbágyság számára, korszak, amely szinte törvényszerűen torkollott a Dózsa-féle forradalomba. Ezen csak a forradalom szörnyű, irgalmat nem ismerő leverése u- tán következő hírhedt Wer- bőczy-korszak tett túl az elnyomás és jogfosztás terén. A több mint évszázados török hódoltság alatt vérzett, kétfelé, szolgált és hallgatott parasztság, a 17. században azonban a parasztlázadások uj sora következett. 1631-ben Császár Péter vezetésével a Tisza vidéki, 1696-ban a Tokaj vidéki 1703-ban pedig a beregi és máramarosi jobbágyság kelt föl. Leverték őket és vezetőiket, de magukat a parasztokat is tömegesen kivégezték. A Rákóczi-féle szabadságharc is parasztmozgalomnak indult. Acsády szerint: “A szegénység, a parasztok, a birtoktala- nok indították meg az emlékezetes szabadságharcot, nemcsak a németek, hanem a földesurak ellen is. Lényegileg olyan parasztfelkelésnek indult a mozgalom, akár a Dózsa Györgyé s a fölkelők éppen úgy dúltak, fosztották az urak jószágait, égették udvarházaikat, mint 1514-ben”. Rákóczi Ferenc bekapcsolásával azonban a köznemesség önnállóságért folyó harcának jellegét vette föl a mozgalom. Leveretése után újra önnálló, helyi jellegű parasztlázadások következtek: 1735-ben a békésmegyei (Petró-féle), 1755-ben a kőrösvidéki, 1766-ban a siklósi (Járó-féle) 1784-ben az erdélyi, amelynek Hóra és Klos- ka voltak a vezérei. Ezt az Utóbbit ugyan román nemzeti fölkelésnek mondják, pedig tipikus paraszffölkelés volt, a- mit alábbi követelései is mutatnak: a nemesség töröltessék el. mindenkinek fizessen adót a nemesi birtokok osztassanak szét a nép között. Az erdélyi parasztság sorsa különben igen kegyetlen volt ebben az időben. Volt földesur aki büntetésből a kéménybe akasztotta jobbágyát, sőt az áldott állapotban levő asszonyok holtra botozása' is igen gyakori volt ... A levert lázadás vezetőit egyszerűen kerékbetörték. Ez volt Magyar- országon az utolsó jobbágy lázadás. Elsősorban azért, mert a parasztság osztályfejlődésének egyik legjelentősebb szakaszához érkezett. A gazdasági és a vele kapcsolatos politikai átalakulás egyre jobban szétfeszítette a középkor kötött formáit s maga a mezőgazdaság- sem maradhatott meg elavult berendezései mellett. A mezőgazdaság kapitalizálódott, a jobbágyi robotmunka nehézkessé, korszerűtlenné vált, — s e^ a tény egyre több földesurba ébresztette föl a jobbágyság megszüntetésére való hajlandóságot. Ez annál is inkább nem fenyegette őket “megrázkódtatással”, mert közben a parasztságon belül a telkes jobbágyok számát sokszorosan meghaladó, bérmunkára utalt zsellér-réteg fejlődött ki. így a jobbágy-fölszabadulás, amely csak a telkes jobbágyság aránylag vékony rétegéről intézkedett, szinte csak azt a változást hozta, hogy a jobbágy- kérdés helyébe az agrárproletár kérdést tette . . . Ennek első tünetei már a szabadságharc legelején mutatkozott a békés- és csongrádmegyei lázongásokban, birtokmegszállásokban és abban, hogy a toborzók ilyen feleleteket kaptak: “Adjatok előbb földet, azután megyünk katonának . A magyar feudalizmus majdnem teljesen sértetlenül került ki a levert szabadságharcból. A megmaradt, legfeljebb átalakult földesúri hatalom kiáltó jelei az Alföldön szétvert zsellérfalvak. Ezek története a következő: A kapitálizálódó nagybirtoknak a telkes jobbágyok mellett a zsellérek egész seregere volt szüksége. Hogy ezek mindig kéznél legyenek, az egyes #öldesurak helyet engedélyeztek nekik, ahol fölépíthetik a házacskáikat. így keletkeztek az úgynevezett zsellérfaluk, amelyeknél a terület, a házhely a földesuré a ház pedig a zselléreké volt. Ez a jogi kettősség a szabadságharc után következő telekkönyvezés idején sok zavart okozott, ezért rendelet intézkedett, hogy a házhelyek megválthatok. Ez azonban rést jelentett volna a feudalizmus szilárd falán, — a földesurak közül igen sokan inkább szétkergették a telepeseket és szétverették a házaikat, mint ezt megengedjék. Több mint száz falu tűnt el akkor az Alföldön ekképpen a föld színéről . . . Ezek persze csak kikapott tények a szabadságharc utáni parasztság életéből, de jellemző tények és már önmagukban is megvilágitják azokat a körülményeket, amelyekből néhány évtized múlva a jobbágy lázadásokat idéző erővel robbantak ki az agrárszocialista mozgalmak. Ezek a mozgalmak már teljesen különböztek a jobbágyfölkelésektől : tudatos szándék, egy uj társadalom akarása állt mögöttük, — de sorsuk ugyanaz lett, mint amazoké. S ma több mint fél évezreddel az első parasztmegmozdulások után, a parasztkérdés megoldása még mindig társadalmi létünk egyik legégetőbb feladata! Ezek a magyar parasztság osztályharcának kiemelkedőbb és többé-kevésbé közismert tényei. Az utóbbi időben két uj könyv jelent meg, amelyek — más és más irói, de főleg társadalmi szándékkal — összefoglaló képet igyekeznek adni erről az osztálysorsról. Az egyik Szeberényi Lajostól “ a parasztság története”, a másik, Kovács Imrétől: “A néma forradalom”. Szeberényi könyvének a magyar parasztság története csak egy részét teszi, mellette felvonulnak időrendi sorrendben az összes államok földművelő rétegei az ős-egyiptomi parasztságtól a forradalomutáni orosz parasztságig. Az egész könyv •tulajdonképpen csak tárgyilagos történelmi beszámoló, a különböző forrásmunkák lelkiismeretes egybevetéséből kialakított történelmi eseménysorozat, a történelmi háttér tudományos kutatása nélkül, — a magyar parasztság sorsa azonban ebből a képből is megdöbbentő komorsággal emelkedik ki. Hát nem tragikus az, hogy mig a Földközi-tengertől Skandináviáig, Franciaországtól a keleti Balkánig mindenütt valósággá vált, legalább részben, a parasztság történelmi szándéka harcainak indítéka, — nálunk még ma is szinte töretlenül áll a feudalizmus? Szeberényi csak becsületes krónikás s a fölvetődő kérdésekre nem is keres feleletet. Könyvének főérdeme a tények hü lerögzitése. Ahol pedig ezen tűi akar menni és — a maga módján — értelmezni próbálja az eseményeket, nem tud úrrá lenni világnézeti, sőt sokhelyütt vallási elfogultságán sem. A történelmi értékelést Kovács Imre végzi el, az utóbbi idők egyik lemegdöbbentőbb könyvében. Nagy tárgyi ismerete mellett meglepően tiszta történelmi látása az, ami lehetővé teszi, hogy a parasztmozgalmak eddig legmélyebb ösz- szefoglalását adja. Természete(Folytatás az 5-ik oldalon)
