Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-11-20 / 982. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1937 november 20. EPIZÓDOK EGY FORRADALMÁR ÉLETÉBŐL Irta: VLASITS MÁRTON Tanulni sohasem késő, de elengedhetetlen szükségszerűség. Má sok tanítására, csak azoknak szabad vállalkozniok, akik önmaguk sem restek a tanuláshoz. Itt közölt - cikksorozatunkkal módot nyújtunk munkástársainknak arra, hogy egy forradalmár életrajzán keresztül megismerkedjenek .vagy felfrissítsék ismereteiket, az elmúlt század szocialista mozgalmának kibontakozásáról. Vlasits munkástárs e cikke, eredetileg a naptár részére készült, mivel ennek kiadását ez évre a konvenció elnapolta, ez ismeret terjesztő tanulmányt lapunk utján hozzuk, olvasóink elé. (Szerk.) — VI — hogy józan ész segítségével megtudják különböztetni a szabadságot a szolgaságtól, a lemondást a lázadástól. Mondjátok meg a szántóföld, a bánya és a gyár rabjainak, hogy miért kell nekik szenvedni és nélkülözni. Bizonyítsátok be nekik, hogy az ember gazdag lehet anélkül, hogy elrabolja munkája gyümölcsét, őrizkedjetek a politikusoktól, hallom Engels intő szavát, A munkásnép csak akkor lesz szabad, ha saját magát felszabadítja. Ne álljatok meg félúton mondja Spiess, Ne kérjetek alamizsnát a gazdagoktól, szüntessétek meg a kapitalizmust. Csak akkor szabadultok föl ha a szabad társadalom megvalósul, mondja Fischer. Lingg ajkáról olvasom; Ne hidjétek, hogy a kapitalisták önként meghódolnak. Mert ezt a hitet vallották azért lettek meggyilkolva Parsons, Fischer, Engel, Spies és Lingg a proletariátus vértanúi. Mint minden munkáslap ame- rikában, úgy Most János lapja a Freiheit állandó anyagi zav- rokkal küzdött. Sokszor úgy látszott, hogy a lapot be kell szüntetnie. De erős akaratai leleményessége mindig talált utat és módot a Freiheit fön- tartására. Egyszer amikor néhányan azt ajánlották neki, hogy adja fel a harcot és szüntesse be a lapot egy cikkben válaszolt nekik amelynek egyes részletei itt következnek; “Húsz kötet “Freiheit” áll a könyves polcomon, mint életemnek megnyilvánulása. Azt mondják, hogy adjam fel a harcot, hisz már öreg vagyok. Milyen badarság! Nem vagyok én öreg, csak a hajam őszbe- csavarodott! Fiatal, ifjú vagyok én még, és kész vagyok a harcra. Semlmiből teremtette az isten a világot mondják a papszamarak! Nem igaz, mondja a gondolkodó! A Freiheit pedig uram bocsá egy korcsmában, ahol kalapba gyűjtöttek, hogy az első számot kiadhassák. Igaz, hogy csecsemő korában még nem volt okos. De amikor ifjúvá fejődött nem egy nyárspolgár kapott tőle libabőrt. A bürokratákat kihozta a sodrából, a hivatalos fogdmegeket meg a nem hivatalos spiónokat mozgósította, a fekete papi zsandárok már a láttára az alfelükre estek, és a minden rendű rangú népfélrevezetőknek a lélekzetét megakasztotta. A tolla mindig hegyes, sőt sokan azt mondják -— mérges volt. A Freiheit világéletében a papok ostora, a politikusok kénköves esője, a pénzeszsákok nádpálcája és a demagógok seprőnyele volt. Azért a gyűlölet egyrészről, és azért a szeretet másrészről. Szerették volna és meg is kísérelték hajlítani, mert nem sikerült, szeretnék megtörni. Kis lapocska! Persze-persze. De azért Dávid, aki kiáll harcra a Góliáttal.” Most János méltán volt büszke. Talán nem volt munkáslap a világon amelyiket annyit rágalmaztak átkoztak és gyűlöltek, a minden árnyalat reakciósai. Csak ő volt képes minden veszély és üldöztetés dacára állni a harcot évtizedekig. Életében egy nagy tragédia volt, hogy heroikus harcát idegen földön, amerikában kellett vívnia, kiüldözötten onnan ahol a tömegek, mert nemzetiségileg hozzájuk tartozott jobban megérthették volna. “Idegen” volta amerikában megnehezítette a proletáriátusért való harcát. Kropotkin Péter 1901-ben amerikába érkezett. A bostoni Lowell társaság hívta meg sorozatos előadásra az orosz irodalomról. Ez alkalommal több anarchista gyűlésen is beszélt, nagy sikerrel. Most János is jelen volt a gyűlésen, és a gyűlés után barátságos beszélgetés folyt le a nagy tudós és Most János között. A beszélgetés egy részét itt azért emlitem, hogy az olvasók fogalmat nyerjenek Most véleményéről az amerikai munkásmozgalomra, vonatkozólag. Soha senki, Írja Most nem fogadott oly szívélyesen mint Kropotkin. Mi a véleménye az amerikai munkásmozgalomról kezdte meg barátunk és már kiolvasta az arcából, hogy te hitetlen Tamás egész bistosan nem fogsz jót mondani. Sajnos feleltem én amit ön most itt látott, annak semmi köze sincs az amerikai angol mozgalomhoz, mert itt voltak németek zsidók, olaszok, franciák, oroszok csak nem valódi amerikaiak. De azt mondják felelte Kropotkin, hogy voltak sokan valódi amerikaiak. A “sokan” szó után sok kérdőjelet kell tenni viszonoztam én. Az a kevés aki itt volt csak Kuriózum Jancsi, meg Szenzáció Ágnes volt. Én ismerem ezt a bandát. De azt mondják, hogy az egyetemi tanulók igen érdeklődnek az anarchista mozgalom után. Kedves barátom, erről eszembe jut, a francia uralkodó osztály érdeklődése az Encyclopédisták munkái után, irodalmi Ínyencség, semmi más. Kropotkin arca elkomordott, és igenlőleg intett. De többet mondok, folytattam ezelőtt 18 évvel amikor Amerikába érkeztem összeköttetésbe léptem különféle munkásvezérekkel akik helyeselték a mi álláspontunkat. Részben ezt azért mondották mert gyá- (Befejezés a jövő héten) Irta: NYÍRÓ JÓZSEF A nagyurak úgy veszik a "át hogy betelefonálnak a “Tűzifa R.-T.”-hez', s félóra múlva már a melege mellett ölelgetik a szeretőjüket. Az olyan kisurak azonban, mint én is, a “rórót- mise” után kimennek a fapiacra, az istentelen hidegben ott táncolnak fél napig és akkor is csak nagy fifikával tudják beszerezni a tüzrevalót. Nagy tudománya van a favé- telnek. Az ember elsétál köztük, de nem néz a fára, csak úgy a szemeszőre alól lesi ki, hogy melyik szekér volna neki- való. Most aztán azt kell megtudni, hogy milyen ember a gazdája. Azt — ahogy mondani szokták, “pofáról” nehéz kitalálni, hanem ki kell tapogatni. Erre vannak jó és rossz módszerek. Sohasem, szabad azt kérdezni, hogy “eladó a fa bácsi?” — mert a hosszú utón félig megfagyott zuzmarás, mérges szegény ember erre azt feleli, hogy “Minek a szemevilágának hoztam volna másképp ide!” Valamivel jobb módszer, ha az ember megáll előtte, s mintha onokatestvére volna, bizalmasan és ismerősen aszongya: — No, fát hozott? Mire a válasz: — Nem. Tengeri herkentyűt! Ez a te embered. — Hehe! — kacagsz kedvesen. — Jó kedve van Áron bácsi ! — Jó mert magát látom! — utálkozik rajtad. Most jön az oldal vágás a fára. — Úgy nézem, hogy a kánikula nem ártana ennek a fának. Az ember felcsattan: — Ez a fa? Ilyen nincs több a piacon! — Jól üsmeri, — veregeted meg a vállát, — mert együtt nőttek fel. Az “együtt nőttek fel” azt teszi, hogy a fa vén, pudvás, tüzönsiró, szuvat, ganyéravaló értéktelen erdőgaz. Az ember vagy kijön a sodrából, vagy nem,. Ha kijön, akkor elküld messzi tájakra, ha nem küld, állja a tromfot. — Mi együtt, s csak éppen magát akartuk látni, mielőtt meghalnánk. — Csak nem haragszik? — teszed fel álnokul a kérdést. — Haragszik a román kormány! — néz le az ember. — Akkor mi az ára a fának — Ezt azonban úgy kérdezed, mintha csak kiváncsi volnál, hogy hogyis “jár a fa”, neked pedig annyi volna az udvarodon, hogy mozogni se lehet tőle. Az ember azonban megérzi a vevőt s óvatosan felel: — Meg sem mondom, mert ha meghallja, húsz pengővel mindjárt többet Ígér érte. Fittyentesz a kezed fejével, s bucsuszkodol, mint, aki itt hiába tölti a drága időt. — Nem hússzal, még harminccal is többet adnék, ha ez fa volna ... Na, tartsa meg az Isten! Az ember mérgesen a sapka felé döf a mutatóujjával: —őrizze meg az Isten magát is a szeme világától. Magyarul: Vakulj meg, mert nem látod, hogy miféle jó fát szalasztasz el. Neked azonban eszed ágában sincs elmenni, s csak a tehenekig lépsz, amelyek a hidegtől borzas szőrrel áj- tatosan állnak. Részvéttel megsimogatod az egyiket. — Egészen megfagynak, a szegények. Az ember büszkén utasít el. — Ne féltse maga, ami szőrös ! Nem jó azonban férlenézni, mert mindjárt elütik a fát a kezedről a többi vevők. Fiatal, kövér, nehéz naccsága lép most az emberhez és kényesen csicsergi : — Mennyi a fa, bácsi? — Kétszázhusz! — Jaj be drága! — Maga drága, lelkem, küs- ajszon! A naccsága szokás szerint körüljárja a fát. Azalatt visz- szaorozkodom én is és odahu- nyoritok az én emberemnek: — Emmá fehérnép, mi? — Jó fággyá van! — ismeri el a székely. A hölgy már vissza is tért. — Száznyolcvanat adok érte. —Annyit ez az ur még hajnalban ígért, de neki se adtam! — rázza a fejét a székely. Annyival szeretném én is megvenni a fát, de a hölgy az könnyelmű. Attól félek, hogy többet talál ígérni. Lépre kell csalnom mind a kettőjüket. Tudom, hogy a székely gyanakvó és a magam dolgát sem akarom rontani. — Adhatja, bátyám! Ez a hölgy túlságosan is megígérte az árát. Ha estig itt áll, akkor se kap többet. — Ugy-e, kérem? •— kap a segítségen a nő és kedvesen rámpillant. — Az ember észbekap. Ismeri már ő ezt a módszert, hogy az egész család kijön fátvenni s külön-külön alkudoznak, hogy lenyomják a fa árát, azután pedig csak kacagnak a markukba. Rongyféle nép az urinép, de rajta nem fognak ki. Csak- azértsem! A hölgy szokás szerint leszólja a fát, hogy csak mutat, de alig van a szekéren valami s az is nyers, vén, északos, nem is elég hosszú, a szekér keskeny közben üregek, likak vannak, hogy úsztatott, megnőtt fa és nem ér semmit. A székely csak mosolyog s úgy tesz, mintha gyönyörködnék a nőben. — Egyem a száját, be szépen szól! — Nem az ön vásárját rontom, uram? — Dehogy! — tiltakozom. — Én már letettem róla. Kapok itt én sokkal jobb és olcsóbb fát eleget. Csak tessék ezt megvenni ! — Nekem se kell! — bigy- gyeszti el az ajkát és elmegy. — Csodálkozik a székely. •— Maguk aztán értik egymást. —Mondj, bolond, mondj! — tagadom az ismeretséget a fe- héméppel az ő nyelvén, mosolyogva. A székely azonban nem hiszi. Má nem csudálkozom, hogy nem kell a fám. — Miért? — Emellett a fehérnép mellett fa nélkül is kitelelhet. Legfeljebb csak a füle vékonyodik meg. — Nono! — hagyom reá, mert nem tudom, hogy mit értFavásár . . .
