Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-07-10 / 953. szám
1937 julius 10. BÉRMUNKÁS 7 oldal Gyarmatok és nyersanyagforrások IRTA: MÁTHÉ REZSŐ. Az alábbi értekezés a Budapesten megjelenő “Századunk” cimü társadalom tudományi szemlében jelent meg. (Befejező közlemény.) Ugyancsak jelentékeny része pedig a lehetőnél kisebb mértékben használ- tassék fel. Nem tudjuk, a mai lakosság hányszorosát tudná valamely terület eltartani, annál kevésbé, mert nemzetközi munkamegosztásnál a potenciális lakosság száma nem függ magának az illető területnek termelőképességétől; ma azonban — egészséges gazdasági rendszer esetén — még mindenütt az a helyzet, hogy annál könnyebb a megélhetés, minél sűrűbb a lakosság, mert annál könnyebb egymás szükségleteinek a legfejlettebb munkamegosztás által való kielégítése, annál inkább élvezhetők a kultúra és a civilizáció áldásai. Ha jogcím a hódításhoz, hogy a lakosság egy része nem jut munkához, akkor a legtöbb gyarmatot az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Brazília követelhetné, mert ezekben az államokban nagyobb arányú a munkanélküliség, mint például Olaszországban. Ha azonban jogosak a panaszok amiatt, hogy a településre legalkalmasabb államok a bevándorlás elől elzárkóznak, még jogosabbak lehetnének amiatt, hogy az emberek többsége elől saját hazájuk földje is el van zárva. Budapesten is vannak nagy területek, amelyek a rajtuk élni és dolgozni kívánók számára ugyanolyan tabut jelentenek, mintha Kanadában feküdnének. Ezen nem segítene idegen területek kolonizálá- sa, mert — mint láttuk — ez legfeljebb a hadiszállítóknak, politikusoknak és monopolistáknak jelentene hasznot. Mindenki másnak, aki a gyarmatok megnövelt termelési és tartózkodási lehetősgeit használni akarná, ugyanannyival nagyobb bért vagy árat kell majd e lehetőségért fizetnie, mint ameny- nyivel az ő és polgártársai vér- és pénzáldozata a szóban- forgó helyek értékét növelte — igy volt és van ez az óhazában is. Lehetnek “proletárok a nemzetek közt,” ez azonban a mai rendszerben csak annyit jelent, hogy az egyik nemzet polgárainak valamivel több tizedrésze aknázhatja ki a gyarmatokat, mint a másik nemzeté. Ennek a jelszónak hangoztatása senkit sem ment fel az alól, hogy 2Íöbb saját polgártársainak egymáshoz, valamint mindany- nyiuknak az államhoz való viszonyát vizsgálja meg és abból igyekezzék az igazságtalanságot kiküszöbölni. Lehet, hogy ezek után is lesznek kivándorolni óhajtók, amikor is mind a kivándorlási, mind a bevándorlási államtól követelni kell a szabad költözés jogát. De a vándorlásügy nemzetközi rendezésének akkor jön el az igazi ideje, ha már saját hazájában is mindenki oda költözhetik ahol legjobban megél — viszont: minden helyet az használhat fel, aki arra a legalkalmasabb, vagyis legtöbbet termel és legtöbb “munkaalkalmat nyújt.” De akkor nyilván nem is lesz szükség a rendezésre, hanem —- miként a korai Északamerikai Unióban, amikor az még tőkeszegény volt ■— az egyes országok versenyeznének az idegen munkásokért. Akkor ugyanis szabad volt a föld az Unióban és hiányzott a tőke; ma tőkebőség van ott és kiaknázatlan föld is van még bőven, de szabad föld már nincs. Ha a munkanélküli ily kihasználatlan földön kívánna megtelepedni, előbb engedélydijat kell fizetnie a birtokosnak, ha pedig termelni kezd, megbünteti ezért az állam elviselhetetr len adókkal. Nem telepszik meg tehát és nem termel, hanem csatlakozik a városokban forrongó 30 millió ínségeshez és követeli a progresszív adóztatást, a fokozott szociálpolitikát. Ezen a helyzeten tehát nem segítene az sem, ha mindegyik ország nem Ugandát vagy Zan- zibárt, hanem az Amerikai Egyesült Államokat kapná is gyarmatul. SPANYOLHONBÓL... Spanyolhonból, messze-messze tájról, Idehallik harcok vad zúgása . . . Szabadságért küzdők hős karjától Zsarnok álmok hullnak le a porba. Hull a testvér . . . ömlik piros vérük, Harcolnak, mint dicsőült Titánok. Fájó szivünk folyton remeg értük, Ti hatalmas, bátor proletárok. Ezernyi jaj bősz vihar-zenéje Ne riasszon vissza titeket. Ne riasszon a vértenger vésze, Mert lelkünk mindig ott van veletek. A felkelő nap aranyszínű fénye Glóriával vonja be homlokát Azoknak, kik haláltól nem félve, Győznek százezer viharon át. GLÜCK JENŐ. TOLSZTOJ: POLIKUSKA — TÁRSADALMI REGÉNY. — (3.) megállapodás szerint. Ez a kereset a legkönnyebb, mondja a nép: nem kell erre a célra se kitanitás, se különösebb megerőltetés, se semmi másféle; de aki egyszer ezt megpróbálta, az nem kíván semmiféle más munkát. Csak éppen egy az, ami nem szép ennél a pénzkeresetnél: ha el is ér az ember mindent olcsón és fáradság nélkül és igy élni kellemes, egyszerre csak rossz emberek miatt már nem megy jól ez az ipar, és ekkor mindenért egyszerre kell megfizetnie és akkor már az ember nem örül az életnek. így történt ez Polikejjel is. Megnősült és Isten szerencsét adott neki: felesége egy marhapásztor leánya — egészséges, okos, dolgos asszony; gyermekeket szült neki, egyik jobb, mint a másik. Egyszerre azonban Polikej pórul járt és ráfizetett. Még pedig semmiségért: egy parasztnál félretett bőrgyeplőket. Nála találták, elverték, a nagyságos asszony elé vezették és szemmel tartották. Rajta- csipték másodszor és harmadszor is. A nép kezdett róla rosszat beszélni, az intéző megfenyegette, hogy katonasorba küldi, a nagyságos asszony megpirongat- ta felesége elkezdett sírni és bánkódni, minden tótágast állt. Holott igazán nem volt rossz ember, hanem jó, csak éppen gyönge volt; szeretett inni és ez olyan megrögzött szokása lett neki, hogy semmiképpen sem tudott róla leszokni. Meg- esett, hogy a felesége kezdte szidni, de még verni is, ha részegen jött haza, de ő sirt: — Én boldogtalan ember — mondotta, — hát mit csináljak ? Fusson ki a szemem, abbahagyom, többet nem teszem! Várjunk csak! Egy hónap múlva megint elmegy majd hazulról, leissza magát, két napra eltűnik. Valahonnan csak előkeriti a pénzt a csavargásra, vélik az emberek. Utolsó esete azirodaórával történt. Volt az irodában egy ócska falióra, már régen nem járt. Történt egyszer, hogy egyedül lépett be a le nem zárt irodába; az óra elcsábította, elvitte, és eladta a városban. Mintegy szándékosan történt, hogy a sátoros, akinek az órát eladta, véletlenül az egyik udvari jobbágy ve je volt és ünnepre eljött a faluba és beszélt az óráról. Kezdtek utánajárni, éppen úgy, mintha azt valakinek föltétlenül el kellett volna végeznie. Különösen az intéző nem szerette Polikej t. Most rátaláltak a tettesre. Megvitték a hírét a nagyságos asszonynak. Hivatta Polikej t. Ez rögtön térdreborult és vallott érzéssel, úgyhogy megható volt, megvallotta, ahogyan a felesége kitanitotta. Mindent nagyon jól csinált. A nagyságos asszony most kezdett a fejével beszélni; beszélt és beszélt, prédikált és prédikált Istenről, jóerkölcsről, eljövendő életről, feleségéről és a gyermekeiről és megri- katta őt. — Megbocsátok neked, csak azt Ígérd meg, hogy soha többé ezt nem teszed. — Nem is teszem én ezt soha többé! Sülyedjek el, hulljon szét a testem! — mondotta Polikej és sirt, hogy a kő is ellágyult volna! Polikej hazament és bőgött, mint a borjú, egész nap és emellett a kályhán feküdt. Azóta semmit se vettek észre Polikejen. Csak éppen az élete lett vi- dámtalan: a nép úgy nézett reá, mint egy tolvajra és amikor közelgett az ujoncállitás idője, valamennyien reá kezdtek mutatni. Polikej gyógykovács volt, amint már mondottam. Hogyan lett hirtelen azzá, nem tudta senki és ő maga a legkevésbé. A ménesben a lovásznál, kit később a telepre küldtek, más szolgálata nem volt, csak kitisztította a lószakaszokat, néha a lovakat is, és miért hajtott. Ott tehát nem tudott volna kitanulni. Azután takács lett, majd meg a kertben dolgozott, kitisztította az utakat; majd büntetésből téglákat aprózott fel; azután, évi illeték e^enében, saját keresetre indult és elszegődött egy kereskedőhöz háziszolgának. Eszerint tehát ott se volt prakszisa. Amikor legutoljára járt otthon, kezdett lassanként terjedni a hire szokatlan, sőt kissé természetfölötti művészetének, a lovak gyógyítását illetően. Egyszer-más- szor eret vágott, majd felborított egy lovat és fúrta a combját, majd azt kérte, hogy vezessenek egy lovat a kis istállóba és ott kezdte kivágni neki a pataközét egészen vérig, tekintet nélkül arra, hogy a ló rúgott és nyöszörgőit is, és ő azt mondotta, ez annyit tesz, hogy “kiereszti a pata alatt a vért.” Majd megmagyarázta a parasztoknak, hogy föltétlenül ki kell ereszteni mind két érből a vért, “nagyobb könnyebbség okáért,” és egy fakalapáccsal kezdett ráverni a tompa lancettára; azután az intéző lova hasára kötést tett felesége fejkendőjéből; végül pedig vitriollal hintett be mindenfajta vart, egy kis pohárkából csöp- pentett reá és néha be is adta, ami eszébe jutott. Minél jobban meggyötörte és gyilkolta a lovat, annál jobban hittek benne és annál több lovat vezettek eléje. Érzem, hogy nekünk, uraságoknak! (Folytatjuk.)
