Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-10-16 / 967. szám
1937 október 16. BÉRMUNKÁS 7 oldal A kifutólány Irta: BEREZNAY PÁL Szemeit lehunyva, meggörbült háttal, zihálva, lihegve cammog fel a tizennégyéves leány a negyedik emeletre. Két karjával erősen fogja a kreppa- pirba burkolt virágcserepet. Hatalmas cserépben most tél idején kincset érő sokszálu hortenzia rózsaszínű selyem meg arany szalagokkal díszítve, tornyosán papírba burkolva . . . Óvatosan kell bánni az ilyesmivel . . . jaj, ha elejtené? . . . mert ilyesmi is előfordult már . . . megcsúszott, nem is bírta már tartani a súlyos cserepet, kifejtette kezéből .... huszonnégy pengőt fizettek érte . . . az ő fizetése heti hat pengő . . . most pengőnkint vonják le béréből huszonnégy héten át . . . majdnem félév . . . sose ér tán véget! . . .Kezei jéghidegek, vörösre dagadtak, átfagyasztotta őket a decemberi hideg. Fölér a negyedik emeletre, megkeresi a hármas ajtót, becsenget, átadja a cserepet. Fiatal, ondolálthaju, ruzsosajku leány ugrik az ajtóhoz, maga a virgoncság, az élet . . . átveszi a cserepet, biztos kézzel bontja fel a gombostűkkel ösz- szeillesztett selyempapirt, csupa boldog mosoly az arca, a- mint a virágra pillant, kis fehér borítékot talál, feítépi átszellemült arccal suttogja maga elé: “A Sanyi . . drága . . ” A leányka kint a folyosón türelemmel vár, fagyott kezeit egymáshoz dörzsöli, az ablakon át kíváncsian bámulja az előszoba élénk csőbutorait, a kis gir- be-görbe szobrocskákat, díszeket és a nyitvahagyott ajtón keresztül a szoba csupa szőnyeg pompáját, aztán átveszi az elismervényt és az ablak becsapódik. Nem adtak borravalót ... itt sem . . . elfelejtettek adni, vagy nem akartak . . . Már siet lefelé, biztos megszidják, hogy hol időzik ilyen sokáig . . . ma délután több mint harminc emeletet járt már és mindössze húsz fillért keresett . . . nem adnak, a legtöbb helyen nem adnak egy fillért se. Leért az uccára, a szél kegyetlenül fuj. Kis, kopottan kék felöltőjét összefogja, orra pirosra csípett és fogai összevacognak, csak úgy rázza a hideg. Piros svájci sapkáját jól a fejébe huzza, hogy fülei védve legyenek, szőke, kusza hajfürtjei minduntalan homlokába lógnak, világoskék szemei köny- harmatosak, arca sápadt fehér, sovány kis teste didereg, olyan mint a fagytól az aszfaltra hullott kis madár . . . Meggyorsítja lépteit, már szalad is, de térdei rogyadoznak, ma semmi sem megy úgy, ahogy kellene . . . Már néhány napja érzi, de ma különösen: úgy fázik úgy didereg, hogy a dereka fájdul meg és torka mégis száraz, halántéka lüktet és belül, a szive tájékán mintha kályha égne, lehellete is perzseli ajkait . . . Ó, csak bent lehetne maradni az üzletben, az elengáns, tükrös aranycirádás belvárosi előkelő tágas szőnyeges helyiségben! Ott meleg van . . . illatozik a sok virág ... de nem lehet . . . Már korán reggel szaNEVELESI RENDSZERÜNK Irta: A. B. COBB. E cikknek inkább adhatta volna szerzője a — Nevelésünk csődje — címet. S hogy mégis meghagytuk az eredetit, inkább a hü fordítás kedvéért csináltuk. Maga a cikk, nagyon időszerű, nemcsak azért, mert rávilágít a nevelési rendszer csődjére, hanem azért is mert olyan tanároknak a mellényét gombolja ki, mint Dr. Hutchins, kinek elmozdításáért a chicagói North Western University igazgatói állásából, a reakciós Wallgren egész országra szóló palota forradalmat csinált. Szerk. A világ némely táján, már az előkészítő iskolákban is tanítják a szerves élet elméletét. Vannak helyek, ahol a természetes fejlődés menetébe nemcsak az embert sorozzák, hanem az emberi társadalom fejlődésmenetét is úgy tanítják, mint amely, egyetlen egyszerű, primitiv formájából fejlődött olyan komplikálttá, mint amilyennek ismerjük. Ezen egyszerű igazságok van-^ nak annyira ismertek, mint például az, hogy a föld gömbölyű és a nap körül forog; az ily ismeretek nélkülözhetetlen fontosságúak a gyermek részére ha azt óhajtjuk, hogy önmagát és a társadalom melyben él — megismerje. És mégis, a mi negyvenyolc államunkban az ily fontos alapigazságoknak taladnia kell a temetőbe . . .nehéz hatalmas, drága koszorúkat hordani számára ismeretlen halottaknak ... a koszorú drótja mindig véresre vágja tenyerét, karja majd leszakad a súlyos tehertől ... sokszor be kell mennie a ravatalozóba és bár mindig lesüti szemét, mégis megpillantja néha a halott viaszsárga arcát . . . borzasztó az ilyesmi . . . Később aztán mégis csak kellemesebb a nap hatalmas csokrokkal, szebbnél- szebb cserépvirágokkal szalad a város minden részébe . . . névnapokra, esküvőkre . . . boldog, kipirult arcok, dobogó forró szivek fogadják ... a virág meleg, szép szobákba, pompás vázákba kerül, ő kintmarad a hideg folyosón, léptei nyomán boldogság, kacagás, öröm fakad, ő ijedten pislogó szemekkel fut, rohan tovább, uj mosolyok, uj kacagás, uj boldogság ajtaja elé. A direktrisz jól leszidta a késésért, pofont is ígért és kezébe nyomott egy hatalmas cserép gladiólát. “Budára mész! — mondta a kékre fagyott leUjjunk hegyéből vér serken ki, Mikor téged tapogatunk, Te álmos, szegény Magyarország, Vájjon vagy-e és mink vagyunk? Vájjon lehet-e jobbra várni? Szemünk és lelkünk fáj bele, Vájjon fölébred valahára A szolganépek Bábele? Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz Végül egy erős akarat? Hiszen magyar, oláh, szláv bánat Mindigre egy bánat marad. Hiszen gyalázatunk, keservünk Már ezer év óta rokon. Mért nem találkozunk süvöltve Az eszmebarikádokon ? ánykának — Krisztina térre. Most hat óra . . . hétre kell ott lenned, mehetsz gyalog, utána úgyis hazamész . . . reggel hétre itt legyél! . . értetted?! . . ” És ő már szalad, fut kifelé . . . A hidon megáll ... a szél erővel ki akarja tépni i kezéből a cserepet . . . ujjai meggémbe- rednek, nem is érzi őket, huhogó, nyögdicsélő, siró lihegés jön elő forró torkából . . . mégis továbbmegy . . . Krisztina tér . . . talán sohase ér oda . . . második emelet ... a konyhából illat száll ki az udvarra, pe- csenyezsir surrog, serceg odabent, az asztalon torták fényes- kednek . . . hat fillért nyújtanak ki az ablak csöpnyi hézagján. “Kézitcsókolom ...” — suttogja, levánszorog a lépcsőn lábai reszketnek, feje kábult, szemei előtt karikák forognak, fel-felköhög, cserepes ajkain kis vércsik fut alá, máskor is előfordult már, letörli kabátját még összébbhuzza, hazaigyek- szik, jéghideg kis keze görcsösen szorítja a három krajcárt. * * * Anyja kórházba vitte másnap. Az éjjel nem aludt, láz gyötörte és szájából kiszivárgott a forró vér. Otthon nem maradhatott, a szoba hideg, anyja kéDunának, Oltnak egy a hangja: Morajos, halk, halotti hang. Árpád hazájában jaj annak, Aki nem ur és nem bitang. Mikor fogunk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot, Mi elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok ? Meddig lesz még ur a betyárság, És pulyahad mi, milliók ? Magyarország népe meddig lesz Kalitkás seregélyfiók ? Bus koldusok Magyarországa, Ma se hitünk, se kenyerünk. Holnap már minden a mienk lesz Hogyha akarunk, ha merünk. sőn jön haza munkából. Jó volt a tiszta, meleg kórházszoba, a fehér, puha, meleg vánkos, a lágy takaró. Senki sem bántotta, hüs borogatást kapott két- óránként és az jó volt. Csak bámulta a falakat, a fehér ágyakat és a szomszédos ágyak melletti kis asztalkákon a virágokat. Neki senki sem hozott virágot. . . . Elaludt. Álmodott. Zárás titán, amikor már a redőnyt is lehúzták az üzletben, kétségbeesetten futkározott a sok virág fel-alá. Kikeltek vázáikból a nárciszok, kiléptek cserepeikből a hortenzák, leléptek az állványukról a rózsák, szegfűk, nárciszok, jáncintok, feldultan szaladgált néhány gyöngyvirág is . . . átkutattak minden zugot minden helyet, minden virág őt kereste ... őt sürgette ő- utána vágyódott, őérte aggódott valamennyi. Végre a kirakat sarkában álló erős pálma rendet teremtett. Hatalmas levelével alányult és feltolta a vasrollót. A virágok éjnek idején kisurrantak az üzletből láb- ujjhegyen, csendben, sorban vonultak végig az uccákon szinte úsztak a levegőben ... finom sziromleveleik megérezték a távolból is forró légzését és nitása tilos az iskolában. Céltudatosan tartják a gyermekeket tudatlanságban és bocsájt- ják ki az élet útjára őket anélkül, hogy önmagukat ismernék. Ám az átlagos gyermek hamar rájön az ellentétekre, a beléje magolt tanokkal szemben. A kint lüktető természetes, reális élet, megismerteti vele a szembeszökő ellentmondásokat. A kiabáló festett hirdetések, röpcédulák, folyóiratok fedélrajzai, az állatkert, vagy a könyvtár, mind mást mutatnak mint amit az iskola tanít. A közelmúltban Westbrook Peg- ler nagyon helyesen mutatott rá, a nemi kérdésekkel foglalkozó cikkében arra, hogy amit a gyermektől e kérdésnél eltitkolnak, vagy helytelenül magyaráznak, megtanulja a fáskamrában, vagy a legelőn. Az újságokból és saját megfigyeléseik alapján viszont rájönnek, hogy amely dolgok iránt a legnagyobb tiszteletet kívánják tőlük, nem is oly nagyon tiszteletreméltó valamik; hogy a politikus és a bűnöző szoros szövetségben vannak, hogy a törvények nem az emberek általános jólétét biztosítják, hanem a magántulajdont védelmezik. Prof. Hutchins azt mondja, hogy: “Mi egy hálátlan generáció vagyunk, akik semmivel sem törődünk.” Hát ki a hibás ezért? Kit terhel e miatt a felelősség, ha nem a nevelőinket és a nevelő intézményeinket? Dr. Hutchins ennél is tovább megy, elitéli ezt a felfordult világállapotot. “A modern világ állapotára, legjellemzőbb az ál- mélkodás. Nem tudjuk merre megyünk és miért? És csaknem feladtuk, hogy kiutat keressünk. Csak tapogatunk, körbe- körbe. Egy nemzet állapota, a neveléstől függ, viszont a nevelést, a nemzet állapota szabályozza.” Csaknem azt kellett hinnünk (Folytatás a 8-ik oldalon) hozzásiettek. Nesztelenül lépegettek siettek a tizes kórterembe. És amint megpillantották, kitárták szirmaikat ölelőn és futottak mind az ágyához. Egyik a száját csókolgatta, másik a nyakát, a fülét és párnájára arca köré telepedett valameny- nyi és meséltek kábító, szép, illatos meséket. . . . * * * Téli fagyban, Ítéletidőben csak anyja ment olcsó koporsója után. És mert ilyenkor temérdek pénzbe kerül, egy télén szál virág sem került sírjára. ,A neve Hajnalka volt. Magyar Jakobinusok Dala... ] V i Irta: ADY ENDRE
