Bérmunkás, 1937. január-június (25. évfolyam, 926-951. szám)

1937-03-20 / 937. szám

1937 március 20.

B £ R M L N K Á S

7 oldal

Magyarországi Tui<o.

Az IWW Hirszoiga irodájától Búd,

Hajnalban, a honiunkéra várók kozott

— Csak be a sorba! — szólnak rám többen is, amikor odaérek. Megindulok hát a sor végére és közben számolom a sorokat, hármasával állnak. A hetvenharmadiknál állok meg és beállók harmadiknak.

— Jó estét — köszöntök.

— Reggelfelé jár már! Ugyan hány óra? — kérdezik.

Nem merek az órám után nyúlni. Nekem még megvan az órám és azt mondhatják, hogy eljövök ide a hómunkára várók közé, elvenni valaki elől az esetleges munkalehetőséget. Egyébként az előttem állók mondogatják, kevés a reményünk, hogy mi is azok között a szerencsések között lehessünk, akik reggel 6 órakor megkapják a lapátot vagy a taligát.

Kétszáztizenkilencedik.

Későn jöttünk. Nem elég az, hogy az ember hajnali 2 órakor csak úgy egyszerűen odaáll az Alföldi utcába a hetvenhar- madik sorba, kétszáztizenkilencediknek. Az elsők talán még sikerrel végzik, ha egyáltalán lesz fölvétel, mert ez sem biztos. Pedig az első sorok még a tegnap esti 10 órai fölvételről maradtak le és azóta állnak és várnak a bizonytalanra. Három pengőt kapnának a nyolcórai munkáért, de előzőleg legalább ugyanannyit kell itt a sorban állni, ami sokkal keservesebb. Csikorgó hideg van, a csillagok fényesen ragyognak, a hold világit és azt lehet mondani, hogy szép éjszaka van — csak sorbanállni ne kéne —, mondják innen is, onnan is.

Ide jó meleg halina-csizmák, béléses kesztyűk és meleg kabátok kellenének, hogy az ember ne fázzék. Kellene, ha volna .. .

Nem messze tőlem egy fehér vászonköpeny virít ki a fekete sorokból. Alatta se lehett melegebb ruha, mert aki viseli, úgy didereg, mintha idegsokkos volna. Olvastam, hogy Szendy polgármester ur váratlanul meg szokott jelenni különböző hatáskörébe tartozó helyeken. Ide és hasonló helyekre is eljöhetne ilyenkor hajnal táj ban, látni ezt a sok fagyoskodó embert, aki még azt sem tudja, hogy nem hiába vár-e. Már az apám is, harminc évvel ezelőtt, ugyanilyen bizonytalanul fa- gyoskodott itt, akárcsak most én és velem együtt ez a sok ember. Nem lehetne végre valami más megoldást találni, számokkal és esetleg fütött, födött helyiségekkel? Föltétlenül agyonra kell fagyniok az embereknek, amire sorrakerülnek? — ha egyáltalán sorrakerülnek.

“A csikket ne dobja el!”

Köhögés. Mélyről jövő köhögés, tüsszentés a kísérőzenéje ennek a képnek. A lábak meg, mint valami tömegfilmben, csak trappolnak egyhelyben. Néha- néha kiválik egy-egy ember a sorból és elkezd szaladni a temető irányában, — nem, nincs semmi baj, csak egy kicsit szaladnak, hogy elgémberedett tagj kát mozgassák, aztán visszaadnak a helyükre, amelyre adói j a többiek vigyáznak, mert mingyárt ők szaladnak.

— Ez a legrosszabb, igy várni és esetleg hiába várni — ha kétszáz embert fölvesznek, akkor mi is bent vagyunk —, mondja valaki.

— Ha nálunk ilyen hó esik, abból még egy hét múlva is van, itt meg egy huszonnégy óra alatt elfogy, — mondja egy másik és szinte érezni beszédén, hogy sajnálja, hogy nem egy hétig tart itt is. Vágyainak netovábbja az egyhetes hó.

Itt is, ott is kis tűz parázslik.

— Fater, fújja egy kicsit erre a füstöt, — kéri valaki a cigarettázót és mélyeket szív orrával a füstből.

— A csikket ne dobja el — figyelmeztetik többen is.

— A koplalást megszoktam és jól bírom — jegyzi meg —, csak a cigaretta hiányzik nagyon.

— A fene fog itt várni — mondja elkeseredetten valamelyik és máris nekivág a Kun utcának. Szalad, a hideg zavarja, nyomában nem kopog a járda, mintha süppedős perzsaszőnyegen lépkedne, a sáros, fagyos hó mintha minden indulatot elfojtana.

Reggel fél 4-kor.

Észrevétlenül megnézem az órámat, fél négy és még egyre jönnek, felzárkóznak és állnak, állnak, — vájjon nem hiába várnak? Elég sokat álltam őrségen, ezt is kibírnám fizikailag, de idegeim már nem birják. Aki az én soromban belül van, a falnak támaszkodva állva alszik, még hortyog is, határozottan irigylem, ennek az embernek, ugylátszik, nincsenek idegei.

Kiugróm a sorból, én is szaladok. Háromnegyed négyet mutat a Keleti pályaudva nagy órája, futok végig a Rottenbil- ler utcán, le a Vörösmarty utcáig. Itt aránylag kevesebben vannak, ha beállnék, talán itt se kerülnék hátrább, mint az Alföldi utcában.

Üdvhadsereg — hirdeti egy hosszúkás nagy cégtábla, alatta meg egymást melegítve, ösz- szebujva a dolgozni akarók hatalmas serege húzódik a falhoz, hogy védje magát a hideg széltől. Itt volt szerdán “zavargás” a felvétel miatt, most olyan csend van, amilyen a vihar után szokott lenni. A város meg alszik a havas háztetők alatt.

Az IWW 510-es folyam hajózási munkásainak ipari szervezete Cleveland, O.-ban 737 Prospect Ave. Room 410, irodát nyitott, hogy a meginduló hajózással együtt a szervezési munkálatok is aktivitásban legyenek.

Cleveland West Side magyar IWW csoport uj helyisége 4307 Lorain Ave. Minden szerdán este 8 órakor összejövetel.

HA DOLGOZIK NEFELEDJEN VÁSÁROLNI A SPANYOL MUNKÁSOK HARCÁT SEGÍTŐ BÉLYEGEKBŐL!

Az IWW New York kerületi szervező bizottsága az 510-es ipari szervezettel, MÁRCIUS 27-én, szombaton este 8 órai kezdettel programmal egybekötött

TÁNCMULATSÁGOT

tartanak, 22 West 17th Streeten levő IWW HALL- ban.

Belépő dij, beleszámítva egy értékes door prizet is 25c.

aki alig győzte a munkát. Kissé szórakozottá is vált az utóbbi időben és mintha hitvestársi igyekezete is ellanyhult volna. De Gyula annyira el volt mé- lyedve a pénztárkönyv vizsgálatába, hogy észre se vette, mennyire megváltozott az ő kis felesége. Olykor esténként is kimaradt Liliké, egyik-másik ur a lakására rendelte manikűrözni és ilyenkor Gyula maga melegítette meg a vacsoráját. Bánta is Gyula! Mikor Liliké jókedvűen, csapzottan hazatért, mohón rátámadt:

— Mennyit adott? — és gyorsan elvette tőle a pénzt, Liliké pedig szaporán levetkőzött, ágyba bujt és elaludt.

Gyula oda se hederitett, látván, hogy felesége egy pillantásra se méltatja a takarékbetétkönyvet. De szétáradt a derű a mellében, ha észrevette, hogy Liliké huncutul összevillantja tekintetét valamelyik vendéggel. Megesett, hogy Liliké egy álló hétig se jött haza. Vidéki kastélyokba hívták, ahol az egész környék elburjánzott körmeit kellett rendbehozni. Ilyenkor garmadában hozta haza a sok pénzt. Egyizben négyszáz pengőt talált eldugva Gyula a fehérnemüs szekrényben.

— Mi ez? — kérdezte boldog izgalommal.

Liliké bosszúsan ütött egyet öklével a levegőbe.

— Hogyan? Megtaláltad?

— Meg én, egyetlenem. Gyorsan, miféle pénz ez? . . . Megállj ! Kitaláltam. Félretetted, hogy meglepd a te Gyuluskádat a születésnapján.

Liliké gúnyosan fölkacagott édes, csillingelő hangján.

— Persze, azért tettem félre .. .

De Gyula nem akadt többé megtakarított pénzre. Egyizben este megint üresen találta a lakást, holott Liliké nem is jelentette be neki, hogy elutazik. Két hét múlva Ostendé- ből irta Liliké, hogy egy gazdag és kényes ur, aki másodnaponként ápoltatja a kezét,, magával vitte, mert senki másra nem bízza a körmeit. Útiköltségen és ellátáson kívül öt, mond öt pengőt kap minden kezelésért. Gyula a mennyekben érezte magát és azt az összeget, amit Liliké kosztján megtakarított, azt is az üzleti nyereséghez irta. Mesterbarátainak boldogan mutogatta takarékkönyvét. Egy napon betoppant Liliké és hozta a sok pénzt. Gyula úgy ugrált körülötte, mint egy kiskutya.

— Ha tudnád, mennyire irigyel engem a többi mester — mondta lelkendezve.

— Jól van, barátom — felelte Liliké fitymálva —, a fontos, hogy sok pénzed legyen a takarékban . . .

Liliké többett utazgatott, több időt töltött házon kívül, mint otthon. Már férje is észrevette, hogy valamelyest megváltozott, finom ruhákkal, bundákkal tért haza, amiket borravalóként kapott az előkelő uraktól. Ha hazajött, • egyenesen valamelyik dunaparti hotelba szállt és any- nyi dolga volt, hogy csak berendelte Gyulát és a pincérrel küldte le neki a keresetét. Ezt már Gyula megsokalta. Elvégre szép dolog, ha ily szorgalmas az ember felesége, de a férjnek egyéb joga is van, mint hogy eltegye hitvese munkájának a gyümölcsét. Fogta magát és felment Liliké szobájába.

A drága kedvesebb volt, mint valaha. Habos selyempongyolában fogadta, érdeklődött hogy- léte iránt, megkérdezte, jól sze- lel-e a kályha, a vicéné rendesen stoppolja-e a harisnyáit. Előjött a másik szobából az előkelő ur is, aki mellesleg elmebajos vöt, mert amikor megtudta, hogy a manikürkisasszo- nyának férje a látogató, aki inkasszálni jött a felesége keresetét, térdét csapkodva hahotá- zott legalább három percig, majd se szó, se beszéd, gallériánál fogva kipöndöritette Gyulát a szabából. Az ajtóban ép- I en a pincér igyekezett befelé, aki az ebédet hozta. Az előkelő

ur kivette a tálcáról a spenótostálat és uramfia, a főzeléket Gyula fejére borította. Gyula prüszkölt, kapálódzott dühében, dörzsölte szeméből a sürü, zöld krémet és megdöbbenve látta, hogy a ruhája is tökéletesen bemocskolódott.

Kérem, nagyságos ur — kiáltotta —> a ruhám tisztítását, azt meg tetszik fizetni!

— Mibe kerül? — kérdezte a bolond ur, oldalát tapogatva kacagtában. A pincér közben bement a tállal a szobába.

Gyula alaposan meg akarta bosszulni magát. Tudta, hogy hat pengő a tisztítás, sőt neki csak öt ötven, mert egyik szomszédja ruhatisztó.

— Tíz pengőbe — mondta szemrebbenés nélkül.

A bolond ur elővette tárcáját és átadta Gyulának a bankjegyet.

— Itt van, mester, fogja, legyen szerencsém máskor is — szólt és becsapta maga mögött az ajtót.

Gyula diadalmasan vágta zsebre a pénzt. Csak az utcán jutott eszébe, hogy ügyetlenül járt el. Legalább tizenötöt kellett volna mondanom, gondolta a becsapott emberek tehetetlenségével. És elhatározta, megüzeni Lilikének, okvetlenül dupla árat kérjen a manikürözés- ért ettől az agyalágyult balektől.