Bérmunkás, 1937. január-június (25. évfolyam, 926-951. szám)
1937-03-13 / 936. szám
1937 március 13. in. K M I \ K Á S 7 oldal Magyarországi Tükör Az IWW Hirszolgaiati irodájától Budapest. A diósgyőri vasgyár robotosai között SIRALMAS MUNKAVISZONYOK KÖZT SÍNYLŐDIK AZ ÁLLAMI VASGYÁR HETEDFÉLEZER MUNKÁSA. Kétségtelenül regényes ez a tájék, bár a Bükkhegységnek itt már lankákká szelídülnek a nyúlványai. így szemre ezt a romantikus hatást nem rontanák le még a vasárnap is füstölgő magas olvasztókemencék sem, ám akik nemcsak igy ünnepi hangulatban nézik az enyhén hajló hegyoldalban elhúzódó óriási gyártelepet, hanem ott dolgoznak a Martin-kemencék, a kohók, a hengerdék tüzes poklában, azok bizony kevéssé tudják ezt a táj szépséget értékelni. Elvégre nem csoda, hiszen a fehéren izzó, folyékony, frecs- csenö vas mellett robotolni napnap után még az elképzelhető legjobb munkaviszonyok mellett is borzalmas munka, de milyen lehet, ha egyesek “jóvoltából” válik ez a munka még elviselhetetlenebbé. A vízfej. A vasgyár munkásságára egyre súlyosabb terhek nehezednek. Ennek egyik főoka az, hogy az üzemi munkaszervezet egyensúlya a termelő munka rovására nagy mértékben eltolódott. Amig a békeidőkkel szemben a munkáslétszám jelentékeny mértékben csökkent, addig a tisztviselői létszám megnégyszereződött. A vasúti váltóüzemben például 1913-ban 317 munkás dolgozott és mellettük egy mérnök, egy üzemfőnök, egy mühelyszámadó, két művezető és egy főművezető volt, továbbá négy csoportvezető, akik azonban résztvettek a termelő munkában. Ma mindössze 107 munkás dolgozik a vasúti váltóüzemben, de ezek krampuszos doboz, nyelvöltöge- tő ördögfiókája ugrott ki belőle: — Azért akarták megverni mindig a környékbeli legények, mert olyan huncut szeme volt. Egy lánynak sem hagyott békét. — A sirás tehát most sem ment, de Majba ur folytatta a kísérletet: — És az arca! Az a kicsattanóan piros arca. — Ez a gondolat már egyszerre született ezzel: — Persze, hogy kicsattanóan piros volt, hiszen soha nem dolgozott. Mindig ingyen falta el a kenyeret az anyja meg a nővérei elől. A kapu felől autótülök hangja szállt. — A báró . . A báró . . . — zúgták bele a kántor búcsúztatójába. Majba ur mellett rövidesen csakugyan a báró állt meg, Zsakett volt rajta és cilindert tartott a kezében. Majba ur ránézett, a báró komor arccal felé bólintott, azután szigorúan maga elé szegezte a tekintetét és hallgatta a gyászéneket. — Milyen szép tőle, hogy eljött — állapította meg Majba ur. Azután belényilalt: — Sírni kell! Zokogni! Itt a báró! Ha látja, hogy nekem még néhány könnycseppet sem ért meg, mimellett egy felügyelő, egy mérnök, három művezető, két mühelyszámadó, továbbá több revizor, munkabeiró és olyan elő- munkás van az üzemben, aki ma már nem dolgozik. Amig tehát 1913-ban 317 dolgozó munkásra 6 olyan tisztviselő esett, aki a termelő munkában nem vett részt, addig ma a 107 munkásnak csak az üzemben 20—22 “szervező,” de nem termelő alkalmazott helyett is kell dolgoznia. Hasonló a helyzet a többi üzemben is. Az egész gyártelepen 1913-ban közel 10,000 szakmunkás és segédmunkás dolgozott mintegy 320-as tisztviselői létszámmal. Ma a munkások száma 6600 körül jár, de ezek közül legalább 200-ra tehető az úgynevezett revizorok létszáma, akik szintén nem termelnek, mig a kinevezett tisztviselők száma körülbelül 1200-ra növekedett. Minden öt munkásnak meg kell tehát keresnie egy szervező erő ellátási költségeit is. Az adminisztrációnak ez a túlméretezése, ez a vízfejű bürokrácia, amely az állami vasgyárban úrrá lett, természetesen súlyos nyomot hagy a münkásság életszínvonalán. Az időakkord és társai. Elsősorban a legnagyobb mértékben kellett növelni a termelést, hogy a békebeli létszám 60 százalékával az akkorinál jóval nagyobb eredményeket lehessen elérni, hogy a négyszeresére dagadt vizfejet el lehessen tartani. De ugyanekkor lehetőleg le kellett szorítani a munkabéreket is, mert csak ért adna érte ő ötezret? Holnap nem küldi a hátralékot! Ettől libabőrös lett. összekoccant a foga. Úgy erőlködött, hogy homlokán kidagadtak az erek és mégsem tudót sirni. Egészen kimerült: — Hát mit tegyek?! . . . Nem megy. Én szegény ember vagyok. Én úgy örülök az ötezernek, hogy nem tudok sirni. Hát sirhatok? Hiszen ezentúl újra előre köszönnek majd nekem is, házasságképes fiatalembereket vendégelhetek meg. Ó, ha én csak tized olyan gazdag lennék, mint a báró! Ha nekem is csak öt krajcárt jelentene az az ötezer! De nekem ötmillió! Tekintély! Újra emberszámba vesznek! Húst fogok vacsorázni! — Megdöbbent: — Milyen spnki lettem! De nagyon szegény senki lettem. Bocsásd meg édes, drága, rossz, csirkefogó, lányok után futkosó, jókedvű, szép fiatal fiam, amiért ilyen senki lettem szegénységemben, hogy még megsirat- ne sem tudlak! Ó, bocsásd meg! Bocsásd meg! — És most elkezdett zokogni keservesen, szivettépőn, mindent elsöprőn, ahogy csak saját temetésén j tudna zokogni az ember. ennek a két módszernek a “síkéi es” összhangbahozatala biztosítja az eredményt. A diósgyőri vasgyár nevéhez fűződik az a kétes értékű dicsőség, hogy itt találták föl az időakkord fizetési rendszert. Az időakkord abban áll, hogy bent az irodában olyanok, akik az “eredmények” után ítélve, talán soha életükben sem láttak munkapadot, sem azt a gépet, amelyen a munkás dolgozik, nem tudják azt sem, vannak-e a gépnek hibái és ha vannak, melyek azok, — látatlanban kiszámítják papíron, hogy egy bizonyos munkadarabot mennyi idő alatt kell elkészíteni. Alig volt még rá példa, hogy a legügyesebb munkás a legnagyobb erőmegfeszitéssel is elkészíthette volna a megszabott idő alatt a munkát, de gyakran megtörtént az is, hogy még- egyszer annyi, esetleg két és félszer annyi időbe telt a munka elvégzése, mint amennyit az irodában kiszámítottak. Azonban bármennyi ideig dolgozzék is a munkás a munkadarabon, csak annyi időre kap fizetést, amennyit az irodában megszabtak, sőt megtörtént már az is, hogy még külön meg is büntették egy-két pengőre, vagy pedig néhány napra ha- zaküldték a munkást amiatt, mert képtelen volt a megszabott idő alatt a munkáját elvégezni. Ilyenkor tehát a munkás nemcsak, hogy ingyen dolgozott, hanem még rá is fizetett a munkájára. A gyár legtöbb üzemében ilyen időakkordrendszer szerint dolgoznak, de vannak üzemek, ahol százalékrendszer alapján fizetnek. Emberségesebbnek ez sem nevezhető a másiknál. Ez a fizetési rendszer abban áll, hogy a rendkívül alacsony alapbérekhez az egyes üzemek heti tonnateljesitménye alapján adnak hozzá bizonyos százalékot. De hogy a számításnak tulajdonképpen mi a módja, azt soha senki sem tudja megállapítani. Gyakran megtörtént, hogy alacsonyabb teljesítményre magasabb százalékot adtak, mint a következő héten nagy ob teljesítményre. Ennek a magyarázata valószínűleg az, hogy állandóan emelik a megkövetelt munkateljesítmény nagyságát. Következéskép a hajsza egyre nagyobb lesz, a munkatempó egyre erőltetettebb és ha valaki a hengedében vagy a Martin-kemence nyitott ajtaja előtt összeesik, éppen csak arra van idő, hogy félrehúzzák és hajrá, folyik a munka tovább. De ilyen munkatempóval sem több a régi szakmunkások átlagos órabére 46 fillérnél, mig a fiatalabb szakmunkások csak 28— 30—32 fillért keresnek, a segédmunkások bérei pedig 18-tól 20 fillérig terjednek munkabeosztás és szolgálati idő szerint. Évenként két baleset jut minden munkásra. Természetesen az irgalmatlan hajsza megbosszulja magát. Minél erőltetettebb a munkatempó, annál kevésbbé tud a munkás a saját testi épségére és életére vigyázni. A társpénztár adatai szerint 1934-ben 7800 baleset történt, de ez a í a múlt esztendőben már b mint megkétszereződött, 1935-ben 17,000 körül járt a balesetek száma. A társpénztár adatai a diósgyőri vasgyárhoz tartozó bányák 1640 munkására is vonatkoznak, úgyhogy összesen mintegy 8250 munkásról van szó, tehát az elmúlt esztendőben átlagban minden munkást kétszer ért baleset. Ez a szám mindennél megdöbbentőbben több képet fest a diósgyőri vasgyárban uralkodó munkaviszonyokról, főleg ha tudjuk, hogy nem jelentéktelen sérülésekről van szó, mert már ebben az eszten- tőben is három halálos kimenetelű szerencsétlenség is történt. De aki nem esik a gépek mögül leselkedő veszedelem áldozatául, az is idő előtt megrokkan a súlyos munkában és 30—32 éves fiatalemberek olyannak mutatnak, mintha legalább is 50 esztendősek lennének. A miniszter rendelete és az üzemfőnökök. A kereskedelemügyi miniszter még 1922-ben rendeletet bocsátott ki, amelynek értelmében minden munkás, aki már legalább nyolc esztendeje dolgozik a gyárban és 32. életévét betöltötte, nyolcnapos fizetett szabadságidőre tarthat igényt. Az üzemfőnökök azonban a kereskedelemügyi miniszter rendeletével szemben rendszerint megtagadják a szabadságolást — Minek magának szabadság? Majd még akkorra is kap fizetést, ha nem dolgozik?! — ez a válasz, ha a munkás a rendeletben biztosított szabadságidejét ki akarja venni. Aki megkapja a szabadságát, az is két-háromnapos részletekben jut csak sozzá és a részletek rendszerint összesen sem érik el a nyolc napot, esetleg talán csak négy-öt napot egy évben, úgyhogy az igényjogosultak legfeljebb egy negyedrésze kapja meg valóban a nyolcnapos fizetett szabadságot. Hasonló módon játszák ki a munkaidőre vonatkozó rendelkezéseket is. A munkaidő papíron napi nyolc óra és mivel egy hónapban 30 vagy 31 nap szokott lenni, ezért a gyárvezetőség számítása szerint havi 240—248 óra a munkaidő. így tehát sokszor kell 12 órát, de néha 16 órát is dolgozni egy nap, hogy hétköznaponként behozzák a vasárnapi és ünnepnapi munkaszünetet. Hritz ur büntet. A meghajszolt, éhbérekért dolgozó, életét és testi épségét állandóan veszedelemnek kitévő munkásságnak — részben rendkívül súlyosak, elkeseredettek a panaszok — még alig minősíthető bánásmódot is el kell tűrnie. Nemcsak a hangnem tűrhetetlen, de főleg Hritz műszaki tanácsosnak “szokása” az, hogy büntetésekkel sújtja a munkásokat. A büntetés lehet egy-két napra a munkából való hazaküldés, ami természetesen bérveszteséggel jár, de Hritz ur jobban szereti a pénz- büntetést. Egy-két, de esetleg négy pengőre is megbünteti nem a legcsekélyebb mulasztásért, hanem olyan cselekedetekért is, amelyek teljesen he(Folyt. a 8-ik oldalon.)