Bérmunkás, 1937. január-június (25. évfolyam, 926-951. szám)
1937-03-13 / 936. szám
6 oldal 1937 március 13. A VAK-VEZÉKEftí Már kevés hiszékeny munkás van, aki elhiszi, hogy vannak csalhatatlan emberek. Éppen ezért, nagyon visszataszítók, amikor magukat öntudatosnak nevező munkások csalhatatlannak gondolják magukat vagy mozgalmukat. Sokkal utálatosabb az, amikor ilyen csalhatatlanság bizonyítására a tényeket is leakarják tagadni, elhallgatni, vagy elferdíteni. Ez történik most a spanyol forradalommal kapcsolatosan is. Mivel az nem a csalhatatlannak hitt próféta előírásai szerint történik, igy nemcsak, hogy nem ismerik el jogerősnek, hanem a tényeket is elhallgatják, elferdítik és inkább a kívánságaikat, mint a tényeket igyekeznek regisztrálni — elismerni, hírül vinni. Vannak emberek és frakciók, melyek azt akarják másokkal elhitetni, hogy a spanyol munkásság csak azért vérzik önkéntesen, hogy a burzsoa demokráciát vissza állítsa. Ezek az elemek elhallgatják, hogy ahol a munkásságnak elég erős gazdasági szervezetei voltak, Catalonia, Aragon, Laventia, lefoglalták a termelés szállítás és szétosztás eszközeit és köztulajdonná tették, nem haszonra, hanem közszükségletre termelnek a gazdasági tanácsok vezetése alatt. Persze ezt nem lehet a csalhatatlanoknak beismerni, mert akkor azt is bekellene ismerni, hogy a kritikus időszakban Spanyolországban csak az anarchó- szindikalisták voltak azok, akik a polgárháborút társadalmi forradalommá fejlesztették át. Akkor be kellene ismernie azt, hogy piszkos árulást követ és követett el minden munkás, minden frakció, mely a spanyol munkásság ellen agitált és hazugsággal, vagy az igazság elhallgatásával, olyan színezetbe akarja feltüntetni őket, akik még elég tudatlanok a burzsoa osztály uralmáért vérezni, meghalni. Ezek az egyének és frakciók nem akarják tudtul venni, elismerni, legkevésbbé hírét adni, hogy a fent említett tartományokban, minden nagybirtokot, gyárat, vasutat köztulajdonba vettek és azokat a közösség érdekében üzemtanácsokon keresztül vezetik. Sőt, hogy a külföldiek birtokát képező gyárakban is nem haszonra, hanem közszükségletre termelnek a gazdasági tanács vezetése alatt. Ezt nem szabad beismerni, mert a két fehér szakállu próféta ezelőtt 40—60 évvel azt mondta, hogy az anarchisták szindikalisták ilyesmire képtelenek. Bár igaz, hogy a spanyol munkásságnak is vannak fehér- szakállu prófétái, akik nagyon durvának, civilizálatlannak tartják a gyárak lefoglalását. Még mindent a civilizált parlamentáris keretek szerint akarnak intézni. Ezek nem tagadják, hanem elitélik a spanyol munkásság társadalmasitó intézkedéseit. Sajnos olyan prófétái is vannak a spanyol munkásságnak, akik bár elméletben hívei a társadalmasításnak, de gyakorlatban még ellene vannak, mert még nem látják időszerűnek, nemcsak Spanyol, hanem Német, vagy Francia országban sem az iparok társadalmasítását. Ezek nem hívei a gazdasági tanácsrendszernek, szerin- tök a munkásság nagyon buta ahoz, hogy saját ügyeit vezesse, erre egy pártbürokrácia szükséges és mivel még ez a pártgépezete nincsen meg a spanyol munkásságnak, igy vissza kell csinálni a forradalmat. Ezek a munkás egységfront helyet nemzeti egységfrontot építenek, sokkal jobban érzik magukat a polgári egységfront emlőjén mint az osztály harc egységfrontján, ha még azt az emlőt a fasizmussal kell is nekik megosztani. Ezek azt állítják, azért nem kapnak a spanyol munkások segítséget a francia meg az orosz egységfronttól, mert elhamarkodták az iparok lefoglalását, idő előtti volt, még nem kaptak erre engedélyt a csalhatatlan prófétáktól. Az is igaz, hogy sok, volt kormány vezetőférfiu elitélte a CNT, meg a többi kisajátítást követelő munkásságot és harcoltak is ellenük, de éppen ezért kell megadni minden anyagi é; Egy nagyon találó rajz jelent meg az Industrial Worker mult heti számának negyedik oldalán. Felső része a modern gyárat ábrázolja, alatta a munkából kizárt, 40 évet múlt munkás, lerongyolódva, kiéhezve. Hol lesznek ezek a munkások harminc év múlva, amikor hetven évesek lennének? Ez a kérdés jut eszünkbe, látva azt a nagy müfelháborodást, amely Washington felé özönlik Roose- velt elnök ama kijelentésére, hogy a Legfelső Bíróság 70 évet meghaladó tagjait nyugalomba kell küldeni. Hol voltak ezek a tiltakozók szavukkal, amikor Amerika szerte szabállyá tették, hogy a negyven éves munkás nem alkalmas többé az iparban való foglalkoztatására ? Tudunk-e esetről, hogy valamelyik Felső Bírósági tag szavát hangoztatta volna a negyven évet megerkölcsi támogatást ezeknek a kisajátítóknak, akik a polgárháborúból forradalmat csináltak. Mert otromba hazugság az, hogy a spanyol munkásság a régi polgári rendszerért, demokráciáért harcol és akik ezt hirdetik, csak ártanak nemcsak a spanyol munkásságnak, hanem az eszmének is. Akik most kifogásokat keresnek, hogy kivonhassák magukat ezen történelmi harcból, azok tudatlanul is a fasizmust segítik, mert Spanyolországban nem pártok, hanem a magántulajdon és köztulajdon rendszere között folyik a harc. Nem szószátyárkodás ez, melyet csak a vakvezérek nem látnak és a csökönyösök nem akarnak beismerni. Vi. haladó munkások érdekében? Ez a kis összehasonlítás is bizonyitéka, hogy milyen hipok- rata világban élünk, ahol a rendszer meggyökeresedett oszlopai, amig csak az ujjúkat szavazásra tudják emelni, alkalmasak hivatásuk betöltésére, mig a munkabíró munkásnak éhen és rongyoktól takarva kell el- puszulni, mert megfosztják 40 éves korukban az élet lehetőségétől. Csak az IWW tanítása alapján felépülő ipari szervezetek nyújtanak védelmet minden dolgozni akaró munkásnak a munka alkalomhoz. Ne várja hát, amig a munka keresésben megrokkan, de ma legyen minden munkás tagja az igazi ipari szervezetnek, amely a munkásoknak a munkára való visszahelyezése mellett, céljául a bérrendszer eltörlését tűzte ki és annak az érdekében tanítja, neveli a munkásokat. Kilenc millió öregember TEMETÉS A gyászszertartás megkezdődött de Majba ur még mindig szórakozott arccal állt a koporsó előtt. — Kár volt odatenni — gondolta —, a végkielégítés is onnan úszott el. Majba ur, a gyászoló apa a mellénye bélésébe vágott hatalmas zsebre gondolt, amelyben most a bárótól kapott huszonöt százas bankjegy melegedett. Majba ur azzal a gondolatával, hogy nem a mellénye belsőzsebébe kellett volna tennie a pénzt, azt a szándékát fejezte ki, hogy ezzel az összeggel gondosabban fog bánni, más helyre fogja tenni, mint a vasúttól kapott, gyümölcsüzleteken elcsúszott végkielégítését. A pap a gyászbeszédbe kezdett, Majba ur a szivéhez nyúlt, hogy megtapogassa a bankjegyeket, aztán a papra nézett és ezt gondolta: — Na, sírni kell. Tekintete azonban elkalandozott, majd megpihent a háziúron, aki a gyászoló gyülekezet élén állt. Majba urnák arra kellett gondolnia, hogy a fia temetésén van, különben gúnyosan elmosolyodott volna azon, ami eszébe jutót: — Hogy sopánkodott a háziúr. Hogy szorongatta a kezem. Gratulációnak is beillett volna. Egyáltalán úgy viselkedett, mintha soha nem nevezett volna éhenkórász csirkefogónak bennünket . . . Sirj már! — ripakodott hirtelen magára. Arcizmaival megpróbálta megnyomkodni könnyzacskóit, de sikertelenül. Mellette álló, korán összetöpörödött feleségére nézett. Máj bánét rázta a zokogás : — Én édes kisfiam, drága egy gyermekem! Majba ur elpirult, mert agyába, mint tóba a kavics, ez a gondolat hullott: — Könnyű neki sírni. Ő még nem tudja, hogy az ötezer pengő nem puszta Ígéret. Bezzeg, ha tudná, hogy két és félezret már elküldött a báró. — Mélyen megvetette magát ezért a gondolatáért, pedig érezte, hogy nem tehet róla. Keményen elhatározta : — Simi fogok! A szándék azonban úgy kiillant agyából, mint a tiszta szesz. Szeme már újra a gyászolók fölött szálldosott és le is telepedett Kitreiber urra, a sarki fűszeresre. Kitreiber ur sirt és Majba ur göthösre éhezett, elnyűtt testét ettől éltető önérzet töltötte be. Lehetetlen volt elégtételt nem éreznie. A fűszeres néhány nappal ezelőtt már egy kiló kenyeret sem akart meghitelezni Majbáék- nak. Bezzeg tegnap reggel, amikor hire kelt, hogy a báró Majbáékat az elgázolt fiókért ötezer pengővel vigasztalja meg, menten átküldte hozzájuk a segédjét, hogy megkérdezze, mire van szükségük. Persze, a vevőt féltette. — Semmi emberek — állapította meg Majba ur —, amint egy kis pénzt szimatolnak, megváltoznak. Rögtön alázatosak. A lelkiüdvösségüket is eladnák pénzért. — Az utolsó mondattól meghökkent: Hát ő, Majba. miért nem tud sírni? Hiszen a fia halt meg. Húszéves fia Minden ina, idege megfeszült — Sírni akarok! Sírni akarok! Sírni akarok! Könnyek helyett azonban ve- rejtékcseppek csurogtak végig az arcán. Kétségbeesetten széjjelnézett. Mit szólnak ők ahoz, hogy ő száraz szmmel áll a legidősebb fia koporsójánál? Talán még azt is feltételezik róla, hogy szerencsének tartja, amiért állástalan fiát egy ilyen dúsgazdag báró autója gázolta el. — Mindenesetre jobb, mintha valami földhözragadt autófuvarozó ütötte volna el, akinek a kocsija sincs kifizetve . . . Úristen! — csapta össze gondolatban a kezét —, mi lett volna?! Elképzelte, amint , tanácstalanul állnak, mert még eltemet- tetni sem tudják a véletlen baleset áldozatát. Ha ilyen szerencsétlenül szakadt volna rájuk a katasztrófa, itt állnának éhezve, kilakoltatás előtt. Nem lenne itt a temetésen sem a háziúr, sem a fűszeres és ő maga is lesújtva görnyedne most a koporsó előtt. Csak most vette észre, hogy szinte gőgös a testtartása. — Zokogj ! Zokogj ! — ordított magára belül. Hiába. Nem tudta elfelejteni, hogy holnap megkapja az ötezer pengő másik felét is és valósággal fegyelmeznie kellett magát, hogy táncra ne perdüljön örömében. A kántor a búcsúztatóba fogott. A versbe foglalt szomszédok felzokogtak. Majba ur, hogy megrikassa magát, uj fogáshoz folyamodott. — Milyen szép, huncutszemü fiú volt — gondolta, aztán egy pillanatra leállt az agya és mint K É II N K v S