Bérmunkás, 1937. január-június (25. évfolyam, 926-951. szám)

1937-02-27 / 934. szám

1937 február 27. BÉRMUNKÁS 5 oldal ÉSZREVÉTELEK A MOSZKVAI ESEMÉNYRŐL IRTA: VLASITS MÁRTON. Ezekben az eseménydus idők­ben, amikor két világnézet áll egymással szemben, amikor a tőke és a munka harca kés­hegyre megy, illő, hogy meg­vizsgáljuk, vájjon a munkásosz­tály mint olyan, bizalommal tekinthet-e a Szoviet Unió mint buzdító, bátorító vagy erkölcsi példamutató felé. A közelmúlt eseményei, az egyik a németországi összeom­lás, a másik az ausztriai tragédia mutatják, hogy az elsőt kizáró­lag a két munkás politikai párt esztelen marakodása idézte köz­vetlenül elő. A német munkás­ság kardcsapás nélkül behódolt Hitlernek. Hiába volt eme szé­gyenletes megadás után az ausztriai munkásság hősies küz­delme, az osztrák munkásság leverése a német megadás ter­mészetes következménye volt. A német szocialisták bíztak in­tézményeikben, anyagi erejük­ben. A kommunisták sóvárog­va néztek Moszkva felé és vár­ták a parancsot. Moszkva pa­rancsa a szocialisták megsem­misítése volt. A nácik végeztek mindkettőjükkel. De hisz meg­csinálták utána az egységfron­tot, azaz bezárták az istállót ahonnan a lovat már kilopták. A spanyol polgárháború tény­leges és közvetett küzdői is többé-kevésbbé a Szoviet Unió­tól várják a segítséget mint politikai hatalomtól. Az anyagi segítség messze mögötte van annak a segítségnek, amelyet a fasizták kapnak Német és Olaszországból. A szoviet kor­mány tényleg ad valami segít­séget, amennyiben tiltakozik a fasizták túlkapásai ellen, a fa­sizták azonban tényleg segítik hadiszerekkel és katonákkal a spanyol elvbarátaikat, nemtö­rődve a Litvinoff meg a Nem­zetek Ligája szószátyárkodásai­val. De ha mi ezt a tényt föl­említjük kommunista mostoha testvéreinknek, a válasz az, hogy mi ehez nem értünk, mert ez magas politika, ehez csak ők, a pártkommunisták ér­tenek. Amint alább kimutatjuk, az anyagi és a hadiszerekkel való segítség édeskevés, tekintve a Szoviet Unió erős katonai ere­jét. De most már nézzük csak várhat-e a nemzetközi céltuda­tos munkásság, beleértve az élet-halál küzdelemben álló spa­nyol munkásságot is, erkölcsi buzdítást a szoviet kormánytól, illetve mutathat-e neki a szoviet kormány követni való példát? Tekintve az ott lefolyt esemé­nyeket, a kérdésre csak egy határozott nem-mel lehet fe­lelni. Az alábbiakban látni fog­juk, hogy miért. A Szoviet Unió iparosítása az utolsó tiz évben óriási előha- ladást tett. A nehéz ipar fej­lődése lehet mondani hatványo­zott arányú volt. Sajnos ezzel szemben a dolgozó tömegek élet­színvonala közel sem tartott lépést. A fejlődés mesterkélt volt tehát, mert az iparosítást nem szociális, hanem háborús felkészülési célból szorgalmaz­ták. A munkásság életszínvo­nala, dacára az iparosításnak még közel sem érte el a közép­európai ipari és a Skandináv államok munkásságának az élet­színvonalát, nem beszélve az amerikai színvonalról. A népnek két rétege él a dolgozó tömegé­től aránylag — lehet mondani bőségben. Ez a két réteg, a hi­vatalnoksereg és a katonaság. Az iparokban megvalósították a speed-rendszert, amellyel en­nek a természetes kinövései is mutatkoznak. Bevezették az úgynevezett Stakhanoff rend­szert, ami az amerikai “Effi­ciency” system-nek nem annyi­ra a javított mint a mérgesí­tett kiadása. A Stakhanoff rendszer meg­valósításával párhuzamosan ha­ladt a darabszám munka beho­zatala. Ezzel aztán bekövetke­zett az is* hogy a munkabérek átlagos esésével együtt járt azoknak óriási különbsége. Az ügyesebb és fizikailag erősebb munkás keresete sok esetben kétszeres, sőt háromszoros mint a fizikailag gyengébb vagy idő­sebb munkásé, bár mindkettő ugyanazt a munkát végzi. Az üzemekben meghonosult a “Kraftmeyer” vagy magyarul mondva “ki a legény a csár­dában” rendszer. Nagyon ter­mészetes, hogy ez elégedetlen­séget szült a munkások között, amelynek csak a zsebbe rej­tett ököllel lehetett kifej ést ad­ni, mert ha Amerikában van­nak Stool-pigeon-ok, ott meg van a GPU. Tehát az elégedet­lenség meg volt. Sztrájkolni azonban nem szabad, akárcsak Hitler Németországában vagy Mussolini Olaszországában. Ha itt Amerikában valaki úgy gondolja, hogy a munkás­nak joga van a munkája teljes értékéhez, ha a bérrendszert a poklok fenekére kívánja, úgy bolshevik, kommunista, IWW, meg nem tudom milyen nevet adnak neki. A Szoviet Unióban ezeket fasiztáknak meg Trotz- kyistáknak nevezik. Stalin ha­ragszik Trotzky-ra ő tudja, hogy miért. Pár évvel ezelőtt a vele nem egyezőket social-fasiz- táknak, most pedig Trotzkyis- táknak csúfolja. A Trotzkyis- tákat jobban mondva az élege- detlenkedőket ezrével küldi a börtönökbe meg Szibériába. Ezekről az átlag újságolvasó keveset hall, ezek névtelenül rothadnak a börtönökben, meg pusztulnak el Szibéria hómezői­ben. De nevesebb vagy nemzet­közileg ismert embereket el­tüntetni még sem lehet zajnél- kül, tehát rendeznek bírósági tárgyalásokat és csak azután intézik el őket. Ez igy rendben is van, ha a bíróság független, vagy pártat­lan. Látszólag ez igy is van, de másként áll a dolog a vádlot­tak vizsgálati fogságára vonat­kozólag. Mint minden diktatú­rában a titkos rendőrségnek sokkal szélesebb hatásköre van, mint a demokratikus vagy lát­szólag demokratikus államok­ban. A titkos rendőrség persze mindig lojálisán szolgálja ke­nyéradóját és nem válogatás ha vallatásról van szó. Nem lehet azt bizonyítani, hogy a vádlot­tak testi kínzásoknak lettek volna alávetve. De, hogy lelki tortúrát szenvedtek, azt bizo­nyítja az a tény, hogy fenye­getések hatása alatt olyan ál­lítólagos bűnöket is “bevallot­tak” amit nem is kérdeztek tő­lük. A vádlottak tényleg úgy val­lottak mint a parancsolat. Az ügyésznek könnyű dolga volt. A múlt év augusztusi tárgyalá­son csak gyilkosságra való szö­vetkezéssel lettek vádolva, a legutóbbi pör alatt pedig haza­árulás, az ország feldarabolása, a termelés megakasztása, va­sutak felrobbantása és végül a népnek mérges gázokkal és ba- cillusokkal való megfertőzése és kiirtása voltak a vád tárgyai. Csodák-csodája a vádlottak min­dent vallottak úgy, hogy ilyen­re az emberiség történetében még példa nem volt. A vallo­mások olvasása tényleg azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy a vádlottak egytől-egyig nem a börtönbe hanem a sza­natóriumba, elmeorvosi kezelés alá valók. A vádlottak és elitéltek egy- kettő kivételével mindannyian régi és kipróbált belshevikiek. Olyanok, akik 10—20—30 sőt 40 év óta tevékenykedtek a munkás mozgalomban. Legtöb­ben közülök még a cár idejében szibériai száműzetést szenved­tek. Rykov és Kamenev kény­szermunkára lettek elitélve for­radalmi tevékenységükért. A Szoviet Unió megteremtési munkájából kivették a részü­ket, a polgárháború alatt egy­től-egyig küzdöttek úgy a kül mint a belellenség ellen, hogy megvalósitsák a Szoviet Köztár­saságot. Ezernyi veszély köze­pette is készek voltak életüket feláldozni eszméjük diadala ér­dekében. Azt kell tehát kérdezni, hogy milyen okok és motívumok in­dították őket eme szörnyű bű­nök, árulások és embertelen cselekedetek elkövetésére, ame­lyekkel vádoltattak. Az egyik vád Stalin és más vezető emberek meggyilkolása volt. Nem állhatja meg a he­lyét, mert sehol sincs bizonyít­va, hogy egy ilyen kísérlet akár melyik vádlott részéről is tör­tént volna. Eltekintve Kirov meggyilkolásától, egy szoviet hivatalnok ellen sem történt merénylet, Kirov meggyilkolá­sát mint annak idején hivata­losan jelentették a latviai kon­zul és a volt fehér gárdisták szervezték. Egy másik vád azt mondja, hogy az elítéltek a német náci titkos rendőrséggel szövetkez­tek, a Japán imperialistákkal paktáltak, hogy Szoviet Orosz­országot feldarabolják. Minden­ki előtt világos, hogy ennek megvalósulása a legkíméletle­nebb fasizta uralmat jelentette volna a szoviet állam lakossá­gára, és az is bizonyos, hogy a vádlottak első sorban lettek volna annak áldozatai, józan ésszel nem lehet megérteni ezt. Azzal is vádolják őket, hogy a kapitalizmust akarták ismét megvalósítani a szocializmus he­lyett. Ha ismerjük a vádlottak múltját és a forradalmi moz­galomban kifejtett tevékenysé­güket még szót sem érdemel az egész vádaskodás. Anyagi érde­kek nem lehettek az indító okok. Hisz mint előbb mondot­tam állítólagos árulások ered- ményekép elsősorban ők szen­vedtek volna, lévén mindnyájan nemzetközileg ismert forradal­márok. Talán becsvágyók voltak, nem lévén megelégedve azzal a hi­vatallal, vagy hatalommal, ame­lyet viseltek. Akár német akár (Folyt, a 7-ik oldalon.) Hazádnak rendületlenül Változik mind, mit hátán hord a föld: Mi ma hatalmas, holnap romba dőlt . . . S bár szárnycsattogva az idő a régi maradt És szól egyre szüntelenül: “Hazádnak rendületlenül!” Kiment a divatból, mi a múltra vall, De egyre hangzik ajakán a dal A sok ezreknek, ki nem dogozik . . . S a népnek bőrén, amig osztozik, Dalol egyre szüntelenül: “Hazádnak rendületlenül!” Sok, aki nem félt s a korral haladt, Börtönben ül most len a föld alatt . . . S ha szólni mer, kinek kenyere nincs: Kezébe nyomva a börtönkilincs . . . De szól egyre szüntelenül: “Hazádnak rendületlenül!” Az éhes nép úgy uj hazába fut, Hol a kenyérből még része kijut S mig külföldre megy öreg s fiatal, Hazulról jő egy szellőhozta dal, Mely szól egyre szünetlenül: “Hazádnak rendületlenül!” De nincs messze az óhajtott idő, Midőn a jog mély sírjából ki jő S az egyenlőség napja is kisüt: Küzdésre bírva minden kishitüt . . . S majd szól egyre, szünetlenül: Előre rendületlenül! Gyagyovszky Emil.

Next

/
Oldalképek
Tartalom