Bérmunkás, 1936. január-június (24. évfolyam, 874-899. szám)

1936-02-29 / 882. szám

6 oldal

BÉRMUNKÁS

1936 február 29.

MILYEN VOLT A PUHASZÉN BÁNYÁSZ HELYZETE 1930-TÚL MOSTANÁIG WEST VIRGINIÁBAN ÉS MÁSUT

IRTA: SZABÓ MÁTYÁS.

Hány bányász mtársunk találja meg a maga vándor életét abban az egyszerű, de őszinte leírásban, amely Szabó Mátyás bányász tollára kényszerül, mint egy kis részlete annak a kizsákmányolásnak, amelynek a bányák robo- tosai szervezetten is ki vannak téve. A “safety” csak a munkásokra vonatkozik halljuk minden felől, a munkáltatók mit sem törődnek a törvénnyel, különösen ha az nekik költséggel jár, mig a munkások “safety”-jéből is ők csinálják a profitot a company storokon keresztül. John L. Lewis a mesiásnak vélt unió vezér mindezekre szemet huny. A bánya mélyét túró bérrabszolga hiszi-e, hogy az uj union keresztül Lewis uj ember lehet? Mi nem.

(Folytatás.

1934 szeptemberben Pren- ter, W. Va. kaptam munkát, a szén igen külömböző magasságú 3—4—5 suk magas. Block szén (fél kemény) driftes bánya a masina a barmon vág és amit kivágott, azt hátra kellett dobálni, a plézt kiseperni tisztára és csak akkor lehetett a szenet lelőni, ha az inspektor megvizsgálta és tisztának találta a plézt a bagdaszttól. A fúrást a bányász maga kellett, hogy végezze, ami a szén keménységénél fogva nehéz munka volt.

Fekete port használtunk a lövésnél és mivel a bánya rosz- szul volt szellőztetve, állandóan füstbe kellett dolgozni, ami naponta sokakat úgy meg bete- gitett, hogy úgy kellett kivin- ni.A füst miatt és a sok dead work miatt a munkások nagyobb része kénytelen volt 10— 12 sőt 14 órát is bent tölteni a bányába naponta, hogy meg tudjon keresni 4 dollárt néha 5-öt.

A fizetés tonnánként akkor 50 és két tized cent volt. Union bánya volt ez és 500—600 bányász dolgozott. Az unió gyűlésre 30—40 ember szokott eljárni, mint mondották, minek menjenek a gyűlésre? hiszen

úgysem tehetnek még annyit sem, hogy a bányában a törvényben előirt szellőztetést ki- kényszerithetnék a compániától, igy mint duzt fizető unionis- ták szervezetleneknek járó bánásmódra • dolgoztak.

Az utat a bányásznak saját magának kellett, hogy lerakja, amit 4—6 incsre kellett levágni a barom kőbe, ezért sem fizettek semmit, éppen úgy, mint a bagdasz eltakarításért és sepregetésért sem. Ilyen volt a helyzet Prenter, W. Va.- ba 1934 decemberig, azóta sem javult tudtommal.

1934 december 14-én munkát kaptam Carsville, W. Va. a (King) bányába. Ezt a bányát a Mellon érdekeltség uralja Küpper Coal Co. név alatt. Itt puha a szén, 4 és fél suktól 5 suk magasságig, masina után (ami a barmon vág) fizettek tonnájáért 43 és hét tized centet, lejáró kő volt 6-tól 12 incs- ig, amiért fizettek két hetenként 2.00 avagy 3.00 dollárt, néha csak 1.00-et vagy ahogy nekik tetszett. Két ember dolgozik egy plézbe. A cárék 164 kubik láb nagyságúak — 5 — tonnás kell, hogy legyen csapós- san megrakva, de jól meg kellett, hogy rakjuk, jól kiloncolni, hogy 4 és fél tont mérjenek érte, egy katban van 4 cáré szén, igy egyre-egyre jut naponta 8—9 ton. Ebből látható, hogy milyen kereseti lehetősége van a bányásznak, de a lefogások után ez még jól megrövidül.

Itt is nagyon követelik a “Safety”-t, minden 4 sukra posztot kell állítani (a négy suk minden irányba értetődik egész a fészig) úgy, hogy alig tud a poszttul ladolni, amit még a cáré nagysága tetemesen nehezít. Minden cárétól 650 fontot lefognak piszokra, a szénben van 3 inches bona, azért nem fizetnek, dacára, hogy azt ki kell válogatni. A bószok igen szeretnek bagózni, de bagót venni nem, azt a szénladolóktól kéregetik, igaz nem muszáj adni, de ha nem ad?

Az ott létem alatt minderő- sebben kezdték bevezetni a Sa- fetyt. Előbb a posztlásnál, utána safety cipőt, safety sapkát is kellett venni, akinek nem volt pénze, hogy vegyen, beadta a check számj át és ha volt neki bekeresve annyi, úgy a Compania Storeból kapott 3.80- ért cipőt és 2.00-ért sapkát. Ha úgy találták, hogy valamelyik

bányász nem tartja be az ő “Safety” szabályukat, úgy először kapott egy napi lay off-ot, másodszor kettőt és igy tovább.

Szerencsétlenség a bányában igen gyakori volt, mert a Sa- fetyt csak a munkástól követelték meg, de a hetingeken csak úgy csüngött a kő, de ezt leszedetni avagy feltimberezni pénzbe került volna a compá- niának, akire nem vonatkozott a “Safety.” Utat itten is a bányász maga kell, hogy csináljon, a dead work-ért néha igen, de többször semmit sem fizetnek. Pick szén van, de masina árat fizetnek. Union bánya, de csak névleg, úgy mint máshol, a dust lefogják de a bányász a saját érdekében még csak szót sem emelhet, a munkaidő ami 7 óra kellene, hogy legyen, 7—8—9 és 10 óra. Én rám a bősz megharagudott mert nem adtam neki bagót, azt mondtam neki, hogy vegyen ott ahol én vettem, azért nem akarta rendbe találni a plézemet és megakart állítani egy napra. Én meg eljöttem onnan 1935 májusban.

(Folytatjuk.)

Jóvilág - de kiknek a részére?

(Folyt, a 3-ik oldalról.) ben a legborzasztóbb. A technika fejlődése folytán az embereknek már nem egymással kell versenyezni, hanem a gépekkel, kell, hogy a versenyt felvegyék a termelésnél. Természetesen azért válik szükségessé mégjóbban, a fiatal munkaerő alkalmazása az üzemekben, mert a fiatal izom gyorsabban mozog, és a mozgékonyabb izom a gépekkel jobban tud versenyezni.

A mi részünkről Mr. Schwab- nak kívánjuk, vagyis jobban mondva reméljük, hogy élni fog továbbra is. Legalább is addig, amig a munkásság meg nem valósítja az ipari társadalmát és köztulajdonba veszi a gépeket, hogy személyesen győződhessen meg róla, hogy termelni nemcsak profitra lehet, hanem közhasználatra is, az össz- emberiség javára. Egy ilyen évfordulónak a megünneplése nemcsak, hogy érinteni fog mindannyiunkat hanem érdekelni is fogja az összmunkás- ságot. Egy ilyen ipari társadalomnak a megvalósulását tűzte ki célul az IWW.

Ennek a megszervezésében éppen ideje volna már, ha az acélmunkások is segédkezet nyújtanának, mert amig Mr. Schwab életének 74. évi boldogságára nézhet vissza örömmel és milliókat préselt ki a munkásság zsírjából, addig a munkásai ha vissza is mernek nézni a múltakra, nem találnak egyebet mint a nehéz küzdelmet és a nyomort.

S—r.

CIGÁNYOK

Irta: Jacques Christophe.

Mindig emlékezni fogok arra a csodaszép husvétra Féves- sur-Loire-ban. Csakúgy, mint arra az esős, elázott nyárra is, amely a ragyogó tavaszt követte. Reggeltől estig kinn kó- zsáltam a mezőn, erdő mentén. Egyik este, az országúton, az utmenti árokszélen, két kislány nyújtogatta felém alamizsnát kérőn a tenyerét. Csodálkozva néztem körül a nagy elhagya- tottságban. Honnan csöppenhetett ide ez a két gyerek? . . . S ekkor megláttam a mezőn a sátorosi kocsit.

Itt a viz mellett gyakran megpihentek. a sátoros cigányok vándorútjukban. A nádból, sásból kosarat fontak, eladták a faluban, aztán mentek tovább. Sokat ugyan el nem adhattak, mert a legtöbb ház ajtaját bezárták az orruk előtt. Ismerték a cigánytermészetet. Tudták, ha bármit adnak nekik, mint a kullancsok, rájuk akasz- kodnak, többé le nem rázhatják Fáraó e füstösképü ivadékait.

Ez egyszer mégis megbontottam az általános szabályt a két kis cigánygyerek kedvéért. Ezután, ahányszor arra haladtam, a két gyerek, mintha a földből nőtt volna ki, előttem termett. Ott bujkáltak a mocsaras árokban, onnan buktak ki s annyi természetes bájjal nyújtogatták kis kezüket, hogy lehetetlen volt ellentállni. Furcsa, idegen- szerű kiejtéssel beszéltek. Kaukázusi cigányok lehettek. Egy ízben aztán határtalan meglepetéssel hallottam, hogy anyjuk a kocsi sátorteteje alól hamisítatlan helybeli táj szólással kiáltott rájuk. Ahogy itt a Loire mentén beszélnek. Nem messze egy falubeli parasztasszony őrizte a tehenét. Mikor nagy csodálkozásomat látta, odaszólt:

— Hiszen az nem cigányasz- szony! . . . sose is volt! Ha az urat érdekli a története, elmondhatom. Úgyis hazafelé terelem már a teheneket. Mehetünk együtt ...

Nem idegenkedtem ettől a furcsa kisérettől, mert csakugyan érdekelt a két cigány- gyereknek és anyjuknak sorsa. A falubeli parasztasszony az alábbiakat beszélte:

— Azt a személyt Raymonde- nak hívják, lehet vagy negyvenéves, tudom, mert hogy velem egykorú. Tizenötéves korában már a férfiak bolondja volt, azokat meg mintha megbabonázta volna, hacsak rájuk nézett a nagy, ragyogó ^ fekete szemével. Az apja pék volt. Ott volt a házuk a piactéren. A lány hordozta szét a kenyeret az egész környéken. Sokszor mellé szegődtem, mert mindig tudott valami mulatságos históriát mesélni. Egyébre se gondolt, csak a kalandokra. Mert hogy mindig igy mondta: “Szerelmi kaland!” Azt forgatta a fejében, hogy egyszer egy férfival elmegy a világ másik végére. Csak minél messzebb a falunktól! . . . hogy többé sose lássa ezeket a szegényes házakat, tehén-, meg disznócsordát, ne kellesen vasárnaponként a templom előtt az esetlen falusi parasztlegényekkel táncolni. Furcsa, cifra ruhákat varrt magának, téglaporral színesítette az arcát. Mert hát erre mifelénk nem ismerték a pirositó- kat. Egyik husvétkor a legszebb ruhájában, kiöltözve, kibodro- zott hajjal, csillogó szemmel jött hozzám. Azt újságolta, hogy a faluba cigányok jöttek. Körhintájuk is van, kinn sátoroznak a réten. Van közöttük egy fiatal cigány, aki a körhintát kezeli, olyan szép, hogy bele kell szeretni. Addig beszélt, mig vele mentem. A fiatal cigány, igaz, nagyon szép volt, de ravasznak, rossznak látszott. Meg is mondtam Ray- monde-nak. Csak a vállát vono- gatta: “Bánom is én! . . . nekem akkor is tetszik, ha maga az ördög!” Harmadnap, késő este Raymonde bekopogott az ablakomon: “Elmegyek. A ci-