Bérmunkás, 1936. január-június (24. évfolyam, 874-899. szám)
1936-01-11 / 875. szám
1936 január 11. BÉRMUNKÁS 7 oldal St» JLousi Hírek Hát kérem, mondjanak nekem egy még nagyobb lelkű pogány, akarom mondani polgár- mestert mint a mienk itt St. Louisban a Dickmann bácsi akinek eszébe jutott vagy valahonnan juttatták, hogy bizony ebben a gazdag városban vannak még szegény gyermekek is, akik nem kapnak minden nap eleget enni. Hát kérem — mondja Dickmann bácsi nagy bölcsen — ezen segíteni kell. Karácsony estéjén jóllakatjuk őket és akkor az apák ha látják, hogy örülnek a sok húsnak tejnek és kalácsnak — mert az kell a gyerekeknek — hát elfelejtik mit Ígértem: a sok munkát, a nagy keresetekkel, de amit elfelejtettem beváltani. De kérem, mi lesz karácsony után? Kérdezi egy kiváncsi fráter. Mi lesz? szól Dickmann bácsi nagy csodálkozva, furcsa kérdés, hát várnak jövő karácsonyig és akor megint jó lakhatnak és karácsonykor Diekmann bácsi az ő urhölgyeivel (ki nevet itt) feltették a fehér sapkákat és gyönyörködtek egy csőcseléknek a jólakatatásán, mert más nevet nem érdemel az olyan szülő aki a gyermekeiket olyan helyre viszi. azt a szegény éhező és fázó sztrájkolókat betenni, hogy lakjanak jól és melegedjenek meg. Én láttam, hogy még öntudatosnak nevezett munkás felesége is vásárolt ezekben az üzletekben. Meddig lesz ez még igy? Mikor jön a munkás már egyszer észhez és nem hallgat mindenféle hazafias maszlagokra, Father Coüghlinokra és más észsorvasztókra, az AFofL fakir oratorokra hisz azoknak az egész igyekezetük aban áll, hogy a munkásságot felaprózva kis csoportokban tartsák Jurisdiktion fighttokkal, civakodást szítsanak, hogy a félrevezetett munkásnép egymás haját cihái ja. Amig ez igy megy, addig a kapitalisták a markukba nevetnek, hiznak és gazdagodnak. Amikor a munkásság egyszer arra a tényre ébred, hogy az AFofL pure és simplereskedés csak idő és reőfecsérlés megtanulja, hogy az egyedüli u.t a felszabadulásra az ipari unio- nizmus az Ipari Demokrácia a végcéllal. Azért tömegesen kell csatlakozni az ipari szervezetekbe amig nem késő. A. Ortner. Los Angelesi levél A pittsburghi Modern Színkör a Világ Ipari Munkásai Szervezetének a közreműködésével 1936 január 10-én, pénteken este 8 órai kezdettel a Croation National Hallban (Horvát Hall) 822 North Canal St., N. S. Pittsburgh színre hozza PIKA PÁL által irt és nagy sikert aratott 4 felvonásos társadalmi drámát: Kik a Bűnösök Belépőjegy előre váltva 35 cent, a pénztárnál 40 cent adóval együtt. A zenét Nagy Árpád és Baldwin József zenekara szolgáltatja. ÚTIRÁNY: Pittsburgh- ból jövők vegyék a 2-es és 3-as villanyosokat, leszállás az Ohio és Madison Ave. sarkán, onnan le a vasutig, majd balra egy pár lépés a terem. Egy nagyszerű példánya az American Federation of Labor szolidaritásának van itt St. Louisban. A Kroeger Grocery Co. raktár munkásai 176-an sztrájkban vanak munkabér javításért, munkaidő rendezésért és több más munkaviszonyok javításáért. Ha az ember azt a szegény páriákat látja az üzletek előtt fel és alá járkálni, kik néha bepillantanak, hogy az ő unión brother clerkek és union brother meat cutterek kiszolgálják azokat az asszonyokat, akik fél cent megtakarításért bemennek az ilyen üzletekbe, nem törődve avval, hogy miért is vannak azok a szegény ördögök ott kint a hidegben. Majd az üzlet előtt megáll egy truck, amit a Brother teamster tagja hajtott, megrakva kenyérrel, melyet a Brother baker sütött és amit a szkabek fölraktak a föntemlitett Brothernak a truck- jára, hát nagy kedve volna bemenni abba az üzletbe és az egész csőcseléket kilóditani és A természet nagy kerekein ismét 52 hét pergett le. Ezen hetek minden napjai felragyogása és lenyugvásában, keserű volt a dolgozók csalódása, kiváltképpen azokra, kik a mai kifejlett iparokból örök időkre kilettek zárva. Az uj év sötét titkokat rejteget magában. A tizenkettedik éjjeli órában megszólalnak a harangok, gyárak kürtjei. Kéz- szoritással és jókivánatokkal intézik ezt el, a nincstelen ki- rablott milliók bérrabszolgái, kik már éveken keresztül róják a munkanélküliség kálvária útját. A dolgozók útja 1936-dik évében sem lesz pálma virágokkal hintve. Göröngyös utakon, melyen haladnia kell az emberek nincstelen rétegének, a kitűzött cél felé. Utainkon meg-meg állunk és vissza pillantunk . . . önkéntelenül megkérdezzük magunkat tettünk-e eleget kötelességünknek, jót és nemeset, csa- ládaink és embertársaink érdekében? És tovább haladunk, egyesek kidőlnek sorainkból, némelyek belefáradnak, s kérdezik egymástól . . . Mikor lesz már kálvária utunknak vége ... Még mindég elvont fogalmakkal töltik meg a dolgozók fejeit, azért haladunk oly lassan a jövő társadalom felé, nem vagyunk tudatába nagy mesterünk tanításaival, hogy egységben rejlik az erő . . . Szét vagyunk forgácsolva, faragott képeket bámulunk. Ha a dolgozók milliói megismerik a nagy mestert az IWW tanításait, már 1936-ik évben meg teremthetjük magunknak ezen a földön a menyországot. És megszűnik göröngyös uta- ink, mentül előbb ismerjük fel nagy mestereink tanait, annál hamarább ünnepelhetjük az újévet. Boldogság fogja eltölteni az egész emberiséget a földön, a hol szeretet fog honolni közöttünk. Ezért küzd az IWW, erre neveli a nincstelen milliókat, ez lesz az igazi Ipari Demokrácia. G. BAKOS. fullad s én fölriadok. A nép azt mondja, hogy a rég megholtak lelkei járnak ide vissza, de hát ki hisz ezekben, pedig hát valaminek mégis csak kell a dolog mögött lennie. — Mondjon el vaalmi történetet — szóltam kérőleg. Az öreg ur hosszuszáru pipára gyújtott, a pálinkás poharát szinültig megtöltötte és húzott belőle egyet. — Hát majd elmondok egyet. Kicsi, nyulfarku történet — kezdte csendesen —, de sok vitára adott már alkalmat. Beszéltek róla papok, püspökök, orvosok, történészek, de megmagyarázni a dolgot egyik sem tudta. Az élet titkokkal van tele, melyeket csak akkor fogunk megérteni, ha majd nem leszünk a földön s azt fogják rólunk mondani, hogy látogatóba járunk haza a temetők csendes világából. A történet, melyet el akarok mondani, egy Ágnes nevű Rád- ziwill hercegnőről szól, ki száz év előtt nevelkedett e falak között. Mint árva leány került a házba. Szülei meghaltak, s igy az öreg herceg ur elárvult kis rokonát magához vette, gyermekévé fogadta és felnevelte. A kis Ágnes, ki akkor öt-hat éves lehetett, különös teremtmény volt. Nem szeretett játszani. Más leányka elbibelődik babákkal, csecsebecsékkel, őt ezek a holmik nem érdekelték. Álmodozó volt már egész kicsi korában. Meséket azonban szeretett hallgatni. Régi történeteket árva gyermekekről, kiknek nem voltak szülei s akiknek gondját nem viselte senki. Ilyenkor aztán sirva fakadt s még álmában is felnyöször- gött. Nagyon ijedős volt. Sötétben nem mert a folyosókon menni s egyedül nem mert aludni. Első alakalommal, mikor a nevelőnőjével megjelent a kastélyban s végigment a szobákon, a nagyterembe vezető ajtó előtt megtorpant, szeme ijedten nézett maga elé s a világért sem akart a küszöbön átlépni. Senki sem gondolta volna, hogy a kisgyermeknek a lelke rosz- szat sejt. Hogy valamit lát, amit nem tud elárulni. A szemben lévő ajtó felől szigorúan nézett rá Sibylla képe. Noszogatták, kérték, de hiába volt minden, sirógörcsöt kapott, sőt még az eszméletét is elvesztette. Kérdezték tőle, hogy miért fél, miért nem akar az ősök termébe belépni, ahol nincsen más, csak képek a falon s rozsdás fegyverek, de nem válaszolt, vagy csak annyit mondott, hogy: nem. Ettől kezdve többé nem is bántották, pedig sokszor nevetséges volt, mikor a terem túlsó oldalán lévő szobákba kellett menie. Ilyenkor inkább leszaladt az udvarra, télen hóban, sárban s azon végigsietve a másik lépcsőn ment fel, ahelyett, hogy egyszerűen átszaladt volna a termen. De hát nem lehetett vele mit tenni. Az idő mullott s igy lassan mindenki, ki járatos volt a kastélyban, megismerte Ágnes hercegnő eme bogarát. Az idő mullott s egy nap aztán ünnepivé vált a hangulat a kastélyban. Ágnes hercegnő esküvőjét tartotta, ha jól emlékszem valamelyik Poniatovszky gróffal. Nagy volt a vigasság, folyt a sör, poharakban gyöngyözött a francia pezsgő, a zenekar mazurkát, polkát muzsikált s járt a tánc mindenfelé. A vőlegény, ki ugylátszik, mások biztatására meg akarta törni a nagy terem Ágnes hercegnőre gyakorolt varázsát, a menyasszonyát egy hirtelen fordulattal a terembe penderítette. A lány tán észre sem vette az első pillanatban, hogy mi történik vele, csak akkor eszmélt fel, mikor a vőlegény magára hagyta s kiugorva a teremből, rácsukta az ajtót. Kint nagyobb lett a nevetés, kacaj, hogy ime az egyszer kifogtak rajta, de a mulatságnak hirtelen végeszakadt, megszakította a jaj szó s valami súlyos tárgynak a földrehullása, a nagyteremből. Mindenki elhallgatott s a mosoly rémületté változott. Az ajtót kinyitották, de már késő volt. Ágnes hercegnő, a fiatal, fehérruhás menyasszony áttört koponyával, halva feküdt a földön s mellette hevert a még előbb az ajtófölött lógó Sibylla képe. Szegény Ágnes hercegnőnek ez lett a vége. — Ha parancsolja, megmutathatom a képet és a helyet is — tette hozzá Ozorák, mialatt újból ajkához emelte a poharát. — Majd holnap — feleltem — mára elég volt. Aztán egy ideig csendben ültünk a sárga boltivek alatt s úgy hallottuk önkéntelenül, mintha valaki járt volna a fejünk fölött. Az öreg ur szemére közben rápillésedett az álom s én halkan elbúcsúztam tőle. Szobámba térve, kinéztem az ablakon. Kint derűs, holdas este volt. A szél elállt, a délutáni ködök felszálltak s én ugy- láttam valahogy, mikor az alant húzódó bokrokra néztem, mintha egy fehérruhás menyasszony lejtett volna végig közöttünk, ki hazajött, hogy üdvözöljön engem, kit miatta fog kerülni ezen az éjjen az álom.
