Bérmunkás, 1935. július-december (23. évfolyam, 850-873. szám)

1935-07-13 / 851. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 julius 13. SZILÁNKOK A földet betakarító emberek sokasága s e sokaság szükség­szerű mesterséges utjai és mód­jai létszükségleteink a fogyasz­tódhoz való juttatására már régen cser.e médiumokat szült. Az eggyik helyen lóbőr, a má­sik helyen só, vagy más köz­szükségleti cikk szerepelt. Kez­detleges csere lebonyolításunk­tól napjainkig érvényben van ez. Annyira természetes volt az embereknek igy adni értéket értékért, hogy ott, ahol nem egymás kirablása a cél, mint például a mi nagyszerűen ki­fejlett kapitalista rendszerünk­ben, semmi károsat nem talál­tak benne. A só, a lóbőr persze nem volt annyira felraktároz­ható, hogy évtizedekre, gene­rációkra egész országok feletti uralomra jogosíthatott volna fel kapzsi egyéneket. Kieszel­ték tehát nagy területekre ki­ható értékegységeket. Hosszú időkön keresztül a nehezen bá­nyászható aranyat tették meg értékmérő egységeknek. Ennek az értékmérő egység­nek valódi értékét nem előállí­tásának nehézségei szabták meg, hanem a mód, az ut, az ügyesség birtokolása. Ha egy- gyesek csalással és erőszakkal sokat összehordtak a gyöngéb­bektől ; ha ezek az eggyesek bizonyos országhatárok kerete­in belül szövetkezve ütötték fel sátraikat, úgynevezett gazdag államot alkottak. Angolország maga terméket­len sziklás földjeinek dacára egy ilyen ügyes tolvaj banda sze­rencsés ottléte utján jutott vi­lághatalomra. Nagy néptöme­gekkel zerte a világon, ügyesen elhitették az arany értékképvi­selő jellegét, s ennek jórészét magukhoz kaparitották s a nép­hiedelem és rablott arany földi isteneket csinált belőlük. Az amerikai gyarmatok füg- getlenitése Angliától s az itt ki­fejlődött rabló inteligencia ké­sőbben részt kért magának eb­ből a világuralomból. Ennek a dülőpontja a világháborúra esik. És mert a rablók nem ismer­nek nemzeti külömbséget, hagy­ván az efölötti évődést a kirab- lottakra, közös megértéssel vi­lágszövetséget alakítottak. A zsidó Rotchild, vagy anglo-szek- szon Morgan, Japán, Kina vagy Görög, szépen megférnek egy­mással. Egész világszövetségük egy maroknyi csoportra redukálódik, akik ma már nem is annyira az arany tényleges birtoklása ré­vén, mint inkább az aranyérték balga hitére támaszkodnak. Ugyanis a kitünően manipuláló “érték”-rablók Francia és Ame­rika vasszekrényeibe hordták össze a létező aranyrudak nagy­részét. A nép tévhitének ápolá­sáért közforgalmból bevonták a sárga ércet, helyette papirje- gyekkel bonyolítják le üzelmei- ket. Csak közönséges vagy fi­nomabb anyagból készült papír­ral, de mindenesetre olyan anyagból, mint a milyen papír­ból ez az újság vagy az illem­hely papírjai készülnek. Ilyen sorsra degredálni a legendás vi­lágot uraló aranyat tévedés volna, ezért az eredeti “érték”- et képviselő ércet nagy pom­pával, állig felfegyverkezve őr­zik. Ennek a balga aranyimá- dásnak a nép gondolatába még jobban bevésendő Amerika hi- pokratái Kentuckynak meg- mászhatatlan hegyei közé, tá­vol a vizektől, mechanizált ka­tonaságtól megszállva, vizi és légi hozzáférhetőségtől távol helyezik el aranyrudjaikat. A mérnöki tudomány legmesszebb menő intézkedéseit veszik igénybe, nehogy külellenség (?) elvehesse aranyukat. Mindez persze kiszámított újság cik- kezésekkel történik, hogy a bu­ta plebejus lelkivilágát felráz­zák a hitetlenkedésből. Szóval megismétlik az eldu­gott szigetre helyezett arany gyerekes históriáját. Közben az ébredést sürgetők vitatkoz­nak, vajon a marxista értékel­mélet, vagy a technokraták energia mennyiségét fogadjál-e el alapul érték megszabásuk­hoz. Ez a vitatkozásra való haj­lam úgy mondhatnánk — a szalon szocialistáktól ránk ma­radt lappangó, krónikus beteg­ség. Mert, hogy hogyan és mivel méri meg a már egyszer meg­alapozott és kiverekedett ipari demokrácia a demokráciában élő emberek kötelességeit és jogait, arról igazán dőreség ma beszélni, amikor a legele­mibb teendő a demokráciát le­hetővé tevő aranyborjú imádás balga hitének lerombolása. Ez a ma programja. A hol­napé? Arra még alszunk egy- gyet. Megint lezajlott a julius-4-iki függetlenségi ünnep. Fülsüke­títő aaj, lárma, lövöldözés, a tűzijátékok ezerfaja, na és, — 136 halott. Mindez az intelligenciájával kérkedő Amerikában. Elődeik betolakodtak ide, kiirtották, vagy jelentéktelen számra re­dukálták a vörösbőrü indián benszülötteket, s hogy rablód vagyonukat ne kelljen megosz­tani európai gengster barátik­kal, kikiáltották tőlük függet­lenségüket 1776 julius 4-én. Azóta évről évre megünneplik ezt abban a brutális, lealjasitó modorban, amilyen ideszárma- zásuk, megtelepülésük volt. Ak­kor vörösbőrüek voltak az áldo­zatok, ma sorainkból szedi azo­kat. A legszomorubb ebben a bestiális ünnepelésben az, hogy az az elem gyakorolja és fizet érte vérével és testi épségével, amely elem létszinvonala a kol­dus nívójára sülyedt. A vörös­NYUGTÁZÁS. Jun. 30-tól — jul. 6-ig. Előfizetéseket küldtek: J. Lockner, Cleveland........... 1 G. Rauch, Akron................... 5 Judith Sike, Dearborn......... 1 A. Refi, Lodi__________ 2 L. Rost, Phila__________ 3 Mrs. P. Bécsi, Phila.......... 2 P. Molnár, Los Angeles...... 1 Nyers-Nyirán, Cleveland..... 3 Bőrűek harcolva adták fel éle­tüket, ezek kommand szóra uj­jongva ünnepük rabszolga sor­sukat és 136-jával pusztítják önmagukat. Szomorú. S—n. PICNIC DETROITBAN. JULIUS 28-ÁN, vasárnap, d. e. 10 órai kezdettel NAGY PICNICET rendeznek az IWW magyar tagjai, melyenk jöve­delme a Bérmunkás és a Védel­mi ügyekre lesz fordítva. A hely, Mosso Park, a Tele­graph Roadon. Egész nap in­gyen szállítás, a West End és Vanderbilt utca sarkáról, vala­mint a Fort St. Car végállo­másról. A belépti jegy ára 25c., mely­nek ellenében három értékes tárgy is kilesz sorsolva. Kitűnő zene, frissítők, ízle­tes eledelek, szórakoztató já­tékok, az ilyen vonzó rendezés mellett, a cél is megérdemli, hogy minden öntudatos munkás agitáljon az érdekében. Jegyek előre vásárolhatók, minden Lapkezelőnél és rokon- szenvezőnél. Rendezőség. CORAOPOLISI BÉRMUNKÁ­SOK FIGYELMÉBE. A coraopolisi és a Pittsburgh környéki Bérmunkás olvasói 1935 julius 21-én, vasárnap egész nap (eső esetén julius 28-án,) Coraopolison a közismert Du- quesne Foundry mellett levő kies fekvésű helyen NAGY PIKNIKET rendeznek. A tiszta jövedelem a Bérmunkás támogatására lesz fordítva. Elsőrendű szórakozásról, za­matos ételekről és hűsítő ita­lokról gondoskodva van. A zenét Nagy Árpád közis­mert zenekara szolgáltatja. ÚTIRÁNY: Pittsburghból jö­vők vegyék a Stanwick és Penn A ve. sarkán a 23-as szá- muvillamost a coraopolisi Spring Works-ig, onnan a vasúti keresztezésen át van a- piknik hely. AZ “ÉLHETETLEN” Irta: Gilbert Jameson. Watsonné legfőbb eszménye mindig az volt, hogy olyan “valaki” legyen a társasélet­ben, akit számontartanak, aki­ről beszélnek. De a férje, Wat­son Richárd “élhetetlen” em­ber volt, aki “elpuskázta az életét,” nem vitte semmire sem, olyan volt, mint az élc- lapokban kifigurázott “tanár ur,” akit az emberek nem vesz­nek komolyan. Watson Richárd késő estig a könyveit bújta és fél éj szakákon át körmölt a dol­gozószobájában, vagy egyedül sétált a Themze partján és ilyenkor néha hangosan is be­szélgetett. Az asszony lenézéssel tért napirendre Watson Richárd munkássága felett, mert sem­mit se hozott a konyhára. Wat­son minden héten egyszer va­csorára se jött haza, hanem valami “úgynevezett tudós tár­saságba” ment, ahol “hozzá hasonló özönvíz előtti alakok­kal találkozott.” Az asszony csak annyit tudott a dolgairól, hogy valami sokezer év előtti kultúra történetével foglalko­zik és a hozzá hasonló őslények­kel erről vitatkozik minden csü­törtök este. A British Muse- umban is .ezt tanulmányozza néha étlen-szomjan egész na­pokon át. Watsonné ezekről az “érték­telen” rögeszmékről néha el­beszélgetett egyik-másik jó ba­rátnőjével és mind sajnálták, hogy ilyen “élhetetlen” ember­hez láncolta az életét. Watson könyveket is irt, de még egy shillinget se kapott egyikért sem, pedig Foxné öccse detek- tivregényekkel már házat és autót szerzett. Az asszony né­ha élesen rátámadt a nyomorult emberre és ilyenkor Watson szótlanul tűrte a szóáradatot. Egy ilyen alkalommal letette a papaszemét és elgondolkodó szemmel nézett a feleségére. — Mit bámulsz? — fakadt ki az asszony idegesen, mire Watson szelíden ezt felelte: — Egy lányt néztem . . . — Nem értelek! — rivallt rá az asszony és magára hagy­ta, mert kissé megdöbben:, hogy a hites ura megőrült. Watson pedig szomorúan né­zett maga elé, lelki szemei a messzeségbe kalandoztak el... valóban egy lányt nézett . . . azt a lányt, akit ő évek előtt feleségül vett ... és ezredszer töprengett azon, hogy ez a tömzsi, fakó hajú, keskeny aj­kú, mogorva és durva középko­rú nő lehetett-e valaha az a karcsú, szőke angyal, akit ő feleségül vett . . . Egy délután a teánál ültek, amikor a telefon megszólalt. Ismeretlen férfihang idegen- szerű kiejtéssel kérdezősködött, hogy “Watson tanár ur” ott­hon van-e? Az asszony közöm­bösen vonogatta a vállát és át­adta a kagylót a férjének. Watson előbb összeráncolta a homlokát, látszott, hogy nem jól érti az idegen szavait, majd hirtelen francia nyelven kez­dett felelgetni. A felesége nem is tudta, hogy férje franciául is tud. Amikor Watson letette a kagylót, az arca sugárzott, a szép, barna szeme, melyet a pápaszem rendszerint egészen elfedett, olyan élénken villogot, hogy az asszony hirtelen visz- szaemlékezett azokra az idők­re, amikor ez a szempár annyi­ra tetszett neki ... Az igaz, akkor még nem tudta, hogy Richárd ilyen “élhetetlen” em­ber lesz. — Egy francia kollegám van itt Londonban. Lassaigne, a világhírű tudós. Meghívott, hogy holnap ebédeljek vele és néhány közös barátunkkal, — mondta Watson. Másnap délben Watson fel­vette legjobb ruháját, egy le­hetetlen zöldesárnyalatu barna ruhát. A nyaka köré a molyok­tól rég kirágott kendőt csavart

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom