Bérmunkás, 1935. július-december (23. évfolyam, 850-873. szám)
1935-08-31 / 857. szám
1935 augusztus 31. BÉRMUNKÁS 3 oldal Magyarországi Tükör Az IWW Hírszolgálati irodájától Budapest. SZAKSZERVEZETI módszer szerinti “Általános Építőipari sztrájk” tört ki Budapesten 1935 évi julius hó 25-én. A sztrájk jelenleg is tart. A Gönk- bös-féle “testvér” kormány és közegei a legmesszebbmenő támogatást nyújtják a munkáltatóknak. Minden épületet rendőrkordon vesz körül a sztrájktörők védelémre, úgyszintén az utcákon is megerősített rendőrőrjáratok cirkálnak. A Mé- mosz, székháza körül az Aréna utón állandó rendőri csapat tanyázik, sőt 4 nap óta lévén a munkások filléreiből fenntartott egyesületek Csáky szalmája a belső helyiségeket is állandó rendőri csapat és detektív hadsereg tartja megszállva. Gyűléseket egyáltalán nem engedélyeznek a szólásszabadság nagyobb dicsőségére a munkások számára. Ma (1935 VIII. 8-án,) a Lipótvárosba a rendőrség megtámadott egy picke- telő épitőmunkáscsoportot, 4 munkás súlyosan megsebesült, mig 16-ot az ochrana letartóztatott. A sztrájkban körülbelül 11 ezer munkás vesz részt. A szakszervezet által indított bérharcban együttesen kooperálnak a szociáldemokraták, keresztényszocialisták, KMP-is- ták és IWW-isták stb. Jelenleg gyűjtés folyik az egész vonalon a sztrájkban állóknak segélyezésére, akik számára konyhát állítottak fel ahol a sztrájkolok és családjaiknak élelmezését látják el. A munkáltatók minden hatósági segédlet ellenére alig 1—200 sztrájktörőt tudtak toborozni, akikre háromszorta nagyobb mihaszna csapat (rendőr) vigyáz. Amig a munkástestvérek felé Gömbösék mindent elnyomnak, addig a munkáltatók aranyszabadságot élveznek tőlük. Szabadon gyü- lésezhetnek minden rendőri, detektivi és spiclik nélküli atmoszférában. Itt ugyanis csak a munkások joga és kenyere rongy, mig a tőkések jogai TABU. Bár a sztrájkot egész Magyarország népe szimpátiával kiséri és segíti de kimenetele bizonytalannak látszik. Nagy hiba, hogy ez az általánosnak kimondott sztrájk nem terjed ki például az építőiparban foglalkozó vasmunkásokra, bádogosokra stb. stb. Ha tehát elbukna úgy ez csakis ennek tudható be, hogy jó öreg szak- szervezeti módszer szerint itt is az Általános Sztrájk csak egyes szakmákra általános, de nem általános úgy, ahogy kellene lennie az építőiparban foglalkozó összes munkásokra. A radikális csoportok minden erre irányuló akciója megtörött a NÉMOSZ vaskalapos szakszervezeti bürokratáinak ellenállásán. A téglagyári munkások most csatlakoznak a sztrájkhoz. Ez az első munkás sztrájk 1919 óta amikor a külömböző felfogású munkások vállvetve harcolnak a magasabb munkabérért. A sztrájk eldőltéről külön tudósítást adunk. AMIT MINDENKI tudott eddig is: Makray Lajos országgyűlési képviselő, (nem ellenzéki,) pünkösdi nyilatkozatában a többek között ezt mondotta: “Mire visszajöttem (Szekszárd- ra,) mindenki ki volt végezve, pedig voltak akikért szót kellett volna emelnem. Elkéstem. A fölszabadulás (?) forró lázában sokan keveselték a halált, nem az igazság teljességét, hanem a vért keresték, “íme ma már a jobb oldalon is elismerik, hogy uralmukat a tömeggyilkossággal alapozták meg. Munkásvér volt alapja. Memori. BOLONDGOMBA: A székesfehérvári borbélymesterek, kérvényben kérték a kereskedelemügyi minisztert, hogy tiltsa meg a zsiletté pengék gyártását, ha pedig ezt nem tehetik oly adóval sújtsák azt, amelynek révén lemondjanak az emberek az otthoni borotválkozásról. A derék figurák ettől remélik, hogy nagyobb irtást vihetnek végbe a szőrös pofákon és ebből meg is bírnának élni jobban. Visszaszeretnék lökni a fejlődést a középkorba, amikor kővel dörzsölgették a páciens pofacsontjáról le a szőrzetet, hogy a szakma meglegyen mentve. FEGYVERKEZÉSI egyenjogo- sultságot követel Gömbös. Miért nem követeli ill. biztosítja a magyar népnek egyen jogosítását pl. az angol munkás és nép életstandardjával egyen- joguan. Miért csak fegyver kell neki, mikor a népnek szabadság és kenyér kell. Miért pont ő követeli a fegyvert aki mint vezérkari tiszt sem volt valami nagy tehetség. De nem ám. Sőt. KENYERES Miklós alias Kaufman Mózes Jákob, akit Gömbös nyomására álnéven választottak képviselővé, még mindég szabadon jár, sőt úgy hírlik, legális útlevéllel elhagyja az országot. Tette volna csak egy proli, hogy hamis néven szerepeljen és esküt tegyen, már börtönbe ülne. Na de, ah ugyan kérem. AMIRE nincs pénz. Vecsés.en 378 tanuló zsúfolódott össze 4 kis tanterembe. A négy gyermek számára készült padokban 6-an ültek. Egy-egy osztályra 70 tanuló jutott felváltva, reggel 8-tól este 6-ig folyik a tanítás, mert egyszerre mind nem férnek el az épületben, udvar vagy folyosó nincsen. A RÓKUS kórház egyik folyo- sólyán van elhelyezve az urulógiai klinika betegei, amelynek vezetője a világhírű Illyés Géza professzor. Hatvan ágy sorakozik egymás mellett az átjárónak is használt folyosón, s bennük vesebajjal és hasonló betegséggel operált betegek fekszenek. De azért kulturfö- lény az van, amit igazolunk is rögtön. AMIRE VISZONT van pénz. Az esztergomi várhegyi ásatásoknál megtalálták az állítólagos Árpádok várkastélyának romjait. Misem természetesebb annál, hogy István király halálának 900 éves évfordulójára, sürgősen államköltségen helyreállítják a várkastély kápolnáját és egyébb részeit. A koldus nagybácsil Irta: J. H. Rosny Rainé. Adolphe Sénécharr, mint mindennap, vacsora után elővette a csellóját és belemerült a zene gyönyörűségébe. Nem volt művész, de nagyon szépen játszott. Stéphanie, a felesége, áhitatosan hallgatta. A zenét általában szerette, Adolphe csellózását pedig mindenekf.e- lett. Kiegyensúlyozott, boldog házaséletet éltek. Adolphe-nak elég jól jövedelmező állása volt egy gyarmatáruvállalatnál, gond nélkül éltek, tökéletesen elégedettek voltak. Egyik este Adolphe éppen Mozartot játszotta, mikor csengettek s a cseléd bevezette a vendéget. Egy sovány, alacsony, hegyes, ősszakállu öreg urat. — Rodolphe bácsi! — Igen ... én vagyok! Nagy örömmel üdvözölték, d.e az öreg csak lanyhán viszonozta a rokoni csókokat, aztán leroskadt az egyik karosszékbe és felnyögött: — Ne kerülgessük a forró kását . . . tönkrement, nyomorult koldust láttok magatok előtt. Ha nem fogadtok be, az utcán pusztulok! Túlzás volna azt mondani, hogy a Sénéchcarr házaspár tomboló lelkesedéssel fogadta e bejelentést, de nem mutatták elkedvetlenedésüket. — Nálunk otthonra találsz! — szólt melegen Adolphe. — Tudtam, hogy a ti jó szivetekben nem csalódhatom. A jó Isten majd megjutalmaz! — hálálkodott az öreg. Tovább folyt az élet, kevésbé kellemesen, mint eddig. Rodolphe bácsi szelíd, jó ember volt, de ízlése, felfogása nem egyezett az övékkel. A csellót egyenest gyűlölte s abban a pillanatban, amikor Adolphe kedvelt hagszeréhez nyúlt, Rodolp- he-nak jólesett volna még egy hálás hallgató. Egyébként is meglehetősen reájuknehezedett az öreg jelenléte. Anyagilag is megérezték egy harmadik teljes ellátását, Stéphanie-nak az idegei is megsinylették, hogy az öreg naphosszat körülötte csoszogott. Adolphe legalább a nap javarészét a hivatalában töltötte, kevesebb rész jutott rá az öregből. Rodolphe bácsi néha órákra bezárkózott a szobájába, titokzatos arccal. Ez a titokzatosság bosszantotta a házaspárt. De hát ez mind csekély baj volt ahoz a csapáshoz képest, amely rövidesen reájuk szakadt. A nagy gyarmatáruvállalat csődbe jutott s egy este Adolphe ugyanúgy állított be, mint annakidején Rodolphe bácsi. Leroskadt egy karosszékbe és felnyögött: — Tönkrementünk . . . koldusok vagyunk! Stéphanie csókolta, vigasztalta a férjét, Rodolphe bácsi velük sirt, de mindez nem segített. A csekély összeg, amit megtakaríthattak, s amit a bankban kamatoztattak, legfeljebb egy-két hónapra fedezhette megszorított igényű kiadásaikat. Adolphine hiába keresett kellő .elhelyezkedést, végül is be kellett érnie egy igen si- lányan fizetett robotállással. Még örülhetett, hogy megkapta. A cselédet elküldték, kisebb lakásba költöztek, minden garast a fogukhoz vertek, kávét vacsoráztak és bizony jó néhányszor rántottát ebédeltek. Rodolphe bácsi velük bánkódott, velük sínylődött, napról- napra soványodott, bármelyik kiéhezett fakirral felvehette volna a versenyt. — Legalább engem rázzatok le a nyakatokról . . . dobjatok ki! — könyörögte egyre. Nem volt hozzá szivük. így aztán szegény öreg megkönnyítette e feladatukat s egy reggel agyonlőtte magát. Ott találták szobájában a földön, revolverével a kezében. Az asztalon két papírlap feküdt. Egyik a végrendelete: “Mindenemet unokaöcsémnak, Adolphe Sénécharnak és feleségének hagyom. Párizs, 1933 március 23. Rodolphe Sénécharr.” A másik egy levél: “Gyáva, vén fickó vagyok. Életemben nem volt erőm megválni a gyűjteményemtől. Ott találjátok az asztalfiókban, mellette az útbaigazítás és az érdemleges vevők címe.” — Szegény öreg! — sóhajtotta Adolphe — valami rögeszme áldozata volt. Az asztalfiókban egy bélyegalbumot találtak. Adolphe elvitte a föl jegyzett címek egyikéhez. Egyik legnevesebb bélyegszakértőhöz. Alig hogy az albumot fellapozta, a legnagyobb lelkesedéssel kiáltotta: — De hiszen ezek valóságos kincsek! . . . fölbecsiilhetetlen ,példányok! . . . ó, a Seychelles : sárga bélyeg ... a sárga bélyeg! Egészen lázban volt. Majd kissé lehiggadtabban, üzleti hangon kijelentette: — Ha egy kis szerencséje van, uram, ezért a gyűjteményért könnyen kaphat nyolcszázezer frankot, ötszázezerért magam is hajlandó vagyok megvenni. Természetesen, mert tudta, hogy legalább kétszázezret nyer az üzleten. Adolphe szédült kábulatából magához térve, nem várt a véletlen szerencsére és boldogan odaadta a gyűjteményt a felkínált félmillióért. Rodolphe bácsit milliomoshoz méltón temette el. És újra' rájuk köszöntött a régi boldogság, esténként nyugodt lélekkel csellózhatott, Stéphanie átszelle- mültebben hallgatta, mint valaha. S ilyenkor elérzékenyülten gondoltak az órára, mikor a szegény, koldus Rodolphe bácsi, kegyelemkenyérért könyörögve, b.ebukott hozzájuk. . .
