Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)
1935-03-02 / 832. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 március 2. SZILÁNKOK A TITOKZATOS “7.” Ha a politikusok gyerekcipőjét viselnénk, nagy tiltakozó gyűléseket hivnánk egybe. Hallatlan dolog történt. “Liberális” napilapjaink segítségével kipuhatoltuk, hogy Cleveland városában egy sötétben bujkáló kis csoport a gyárosok és nagykereskedők (Chamber of Commerce) megbízásából kémlelő munkát végez. Libabőrös lessz a hátunk, ha elképzeljük, hogy ennek a nagy fizetést húzó kopó bandának sasszeme kisér bennünket minden léptünkben. Reggeltől estig. Estétől reggelig. Hogy még természetes szükséghelyeket sem kereshetünk fel a sasszemüek éberségétől. Ki tudja az anyagcsere kiválása nem-e árul el bennünket. Mondom, a radikálisnak jelzett félpiros vagy sötétpiros színek varázsa alatt élnénk szegényes napjainkkat, a kétségbeesés örvényében segítségért kiabálnánk. De mert a szinpróbát megúszva megedződtünk, a kapitalista lapok feltárta rémképeket lemosolyogKIK A BŰNÖSÖK Buffaloban, MÁRCIUS 3- ÁN, a LIBERTY HALLBAN, 1995 Niagara St.-en kerül bemutatásra. Jegyek előre váltva 25c., a pénztárnál 35c. juk. Nem ijedünk meg a titokzatos “7” mumusától! Ugyanis, ha csak a gyárosok hét gonoszának krimaszaival volna dolgunk, helyesebben, ha ennek nyelvöltögetésétől kellene tartanunk, valahogy csak elviselnénk. Sokkal rosszabbat is el tudunk viselni. Megvalljuk: kelletlenül. Van itt egy banda, melyről a polgári lapok nem írnak. Vagy ha Írnak is, nem gyanut- keltően. Holott minden gyerek tudja, még a verebek is csiripelik, hogy az AFofL elnökétől lefelé az utolsó koszos agentjéig; az NRA vezetőemberei, békéltető bizottságok s minden polgári elem által respektált gyárosok és nagykereskedők egyesülete nem titkosan, de nyíltan toboroz alvilági, alakokat minden tisztességes munkás megmozdulás ellen az “egyesitett iparok” égisze alatt. Ha gyanuskülsejü alakokkal megrakott autót látsz az utcán hihetetlen sebességgel hajtani, ha a patkány orvtámadó, vérszomjas arcvonásokat meglátod rángató arcizmaikon, ne feledd az úri jóakarat megtestesült- sége áll előtted, kik mérges gázokat lövelnek s keresik a sztrájkoló torkát. Példa erre egyik külvárosunk, Willoghby- ban lejátszódott eset, hol a gummigyári munkások sztrájkjából kifolyólag 12 gyereket végzetesen és 90-et kissebb mértékben vendégeltek meg a sztrájkolóknak szánt merges gázzal. És ha az utóbbi évben szerzett clevelandi munkásharcok tapasztalatait akarnánk felsorolni, ez a kis rovat, óh nem, tiz lapszámunk egész terjedelmében kevés volna hozzá. És micsoda alakok! Micsoda emberbőrbe bujt, minden emberi érzésből kivetkőzött salakok. S minő harci módszer! Minden megnyilvánulásban hü másolata a termelésben alkalmazott bánásmódnak, hol az emberélet, testiépség másodrendű. Ezzel nézünk mi farkasszemet nap-nap után. Csoda-e tehát, hogy a polgári lapok “titokzatos 7”-je hidegen hagy bennünket. A “titokzatos 7” által a kulisszák mögül dirigált patkányokkal le vagyunk foglalva. E hétfejü sárkányokkal vívunk körömszakadtáig harcot. E harcunkban kell, hogy velünk legyen minden munkás, kiben tisztességérzet, családi és gyerekei szeretetének csak egy szikrája is van. VETERÁNOK. Utóbbi számunkban mondtuk hogy csak Cleveland vidékén több mint húszezer rokkant veterán nyavajog, alamizsnákból tengetvén magukat s családjukat. Szerte Amerikában, minden város és faluban ezrével találjuk a vérszomjas tőke ilyen áldozatait. Az épbőrüeket pedig megszervezték légiókba. Állandóan masz- lagolva, külömböző politikai stréberek által vezetve s pénzelve ugyanazok által, kik koldusokat, roncsokat csináltak belőlük, sok esetben fel is használják őket apáik, anyáik és testvéreik ellen a munkásharcokban. Tévedés volna azonban hinni, hogy minden veterán, vagy a légiónak minden tagja hajlandó hátba szúrni apját, anyját, testvéreit a felső parancsra. Ismerünk sok veteránt, légió tagot s azonikvülit, kikből még a harcterek vérszaga sem ölte meg az embert. S mikor a gyárosok és fizetett bérencei hencegően sandítanak a légió felé, ne feledjék, az sem fog nekik zavartalan menhelyet biztosítani. Direkt és kizárólag alvilági söpredékre számíthatnak. Mert csak ilyenek vállalhatják a testvérgyilkosságot egy tál lencséért. A többiek a lövészárkokban tanult halálmegvetést a picketli- ne-okba hozták magukkal s nagy gonddal szívlelik meg az ipari unionista szervezők tanításait, mely az egy mindért és mind egyért zúgja fülükbe; mely nem az egyéni virtust, de a tömeg egyöntetű és céltudatos cselekvését szögezi a tőke durvaságaival szemben. Hadd ordítson tehát a kuvaszsajtó, meg a gyárosok házőrző kutyái, munkáskezünkben van a termelés kulcsa. Nélkülünk meg áll az élet. Ha tudni akarja KIK A BŰNÖSÖK a mai társadalmi rendszerben, nézze meg a new yorki előadást, március 9- én, este vagy március 10- én, délután a Bérmunkás Otthonban 1351 Third Ave. CSALÓDÁS Irta: Tartally Ilona. Nemcsak Annuska csalódott akkor de, én is . . . Különben kezdjem csak élőiről. Az eresz alatt sok-sok fecske tanyázott s a fiókák éhesen várták a fecskeszülőket. Kitátották kis csőrüket s csipogtak követelőén. Azután villanó karcsú testecskék jelentek meg s odacsókolták a várakozó cső- röcskékbe az ennivalót. Aztán huss . . . elszálltak megint. Gyermek voltam még s hosz- szan elnéztem ezt a játékot. Játéknak láttám, szépnek s azt hittem, hogy a madárkák a felhőkből hozzák az ennivalót, az angyalok tenyeréből. Mert azt senki sem tudta volna velem elhitetni, hogy az angyalok nem a nagy habos fellegek tetején laknak s ott úsztatják magukat a kék levegő-tenger tetején, a végtelenben. És ott etetik boldogan az ég madarait. Anyám is megerősített ebben a hitemben. S én olyan szépen tudtam hinni mindenben, hogy bámulatos volt. Tisztának és erősnek láttam a fák életét, boldognak és vidámnak a madarak énekét s az embereket jóknak, jóknak, jóknak... Négy éves voltam. És akkor jött hozzánk Annuska. Fiatalabb volt, mint anyánk, de nálam bizony sokkal nagyobb, mégis azt szerettem, hogy játszótársam tudott lenni. Szép volt Annuska, szőke és hullámoshaju. S mindig vidám. A rigófüttyöt nagyszerűen utánozta s ha a rigó válaszolt neki, kacagott édesdeden velem együtt. Máskülönben segített anyámnak főzni s nekünk, gyerekeknek ruhát varrtak délutánonként. Este mesélt Annuska s úgy tudott mesélni, hogy minden földöntulian szépet elhittem neki. Nemcsak elhittem, hanem elképzeltem, hogy ő járt a hetedhét országban, a törpéknél, az óriásoknál s mindenütt ott tud lenni, ahol akar. Előtte semmi sem lehetetlen, ő személyesen ismeri az angyalokat és a madarakkal beszélni is tud. Hihettem azt is, hogy Annuska maga is egy mesebeli lény, hiszen csak annyit tudtam róla, hogy nálunk termett egy napon s egyszer el fog menni. De honnan jött? Hová m egy? Mit tudtam én! Általában anyámmal szokott lenni Annuska, hiszen a barátnője volt, de néha elment sétálni s többnyire egyedül szeretett menni. Amikor sétáiból haza jött, mindig nagyon szép volt. Ragyogott a szeme, nevetett folyton s mint anyám mondta, nyulat lehetett volna fogatni vele. Egyszer a sétából szokatlanul későn jött haza. Anyám már aggódott miatta, ki-ki nézett a kapuba s úgy várta. Végre előjött. Még nevetősebb volt s az arca csodálatosan ragyogó. Nagy csokor mezei virágot hozott s körültáncolta az udvart. Anyánk végre is magához hívta s leültette maga mellé. Most is emlékszem anyám akkori arcára és ruhájára, de a mozdulataira s a szavaira is. Fehér ingblúz volt rajta, kemény gallérral, mert akkor ez volt a divat. Az arca fehér volt és kedves, mert többnyire mosolygott. Kis kezei voltak, vékony ujjai, melyekkel átfogta Annuska szép kezét: — Hol jártál? — kérdezte tőle lágy, anyai hangon. Annuska kicsit lehajtotta a fejét. Piros lett az arca s a csokrát simogatta. A kék búzavirágok mereven állták a si- mogatást, makrancosán, de a pipacsok selyem ruhái meghervadtak s le is hullott belőlük néhány szirom a földre. Annuska lába elé. — Andrással találkoztam — mondta végre. — Megint találkoztunk. — Horváthtal? — Igen. Vele — felelte Annuska s most már nagyon komoly volt. Anyánk hallgatott s csak nézett Annuskára, mig az arca mind szomorúbb lett. — Ne járj vele, Annuska. — Miért? — Ha nem tudod ... ha magadtól nem tudod . . . — Azért, hogy gazdag ember? Hogy földesur? . . . — Azért. — Te tévedsz, Mariska . . . Azt hiszem, tévedsz. András nem olyan . . . — András is férfi. Olyan, mint a többi. — Persze, hogy férfi — vágta ki Annuska diadalmasan. — Éppen azért állja a szavát, mert férfi! — S mit mondott neked? — Azt . . . azt mondta . . . hogy szeret ... — felelte Annuska egészen csendesen s megint lehajtotta a fejét, de most már sokkal mélyebben. A virágokról megfeledkezett, azok ott hevertek az ölében még mindig s kezei rajtuk pihentek, szinte élettelenül. Nem tudtam miért, de nagyon sajnáltam Annuskát. Odamentem hozzá, megsimogattam a kezét, azután elvettem tőle a virágokat és a szolgálónak adtam oda, hogy tegye vizbe. Megéreztem, hogy Annuska nem tud most törődni velük. Nem csodálkoztam Annuska hanyagságán. Pedig máskor sietett vizbe tenni a virágokat s nekem buzgón magyarázta, hogy a letört virágok csak úgy élhetnek tovább, ha kis zöld lábaikat vizbe márthatják . . . Dehát Annuska ... 6, Annuska sok meglepetésben részesített engem akkor nap. A
