Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)

1935-01-05 / 824. szám

1935 január 5. BÉRMUNKÁS 7 oldal SZILÁNKOK A TÖRVÉNYES GYERMEKEK VÉDELME. Nyárspolgári meghatározás világánál kétfajta gyerek cso­port létezik, az egyik: a pol­gári rend és törvényeknek meg­felelő házasságban élők szülöt­tei ; a másik: gyerekek, kik vadházasságban élő szülők, vagy a hagyományos házasság bármely formáját mellőző szü­lőktől származtak. Az előbbi csoport tudvale­vőleg sok gondot okoz a kü- lömböző államoknak. Eme gond­juk a vagyon átöröklés törvé­nyes formáinak lebonyolításá­ból datálódik. Vagyoni kérdés az, mely a gyermeknek törvé­nyes vagy törvénytelen szár­mazását kutatja. Hogy meny­nyire fontosnak tartják ezt a feladatot, nem sajnálva pénzt, fáradtságot utána járni, arról fogalmat alkothat az olvasó “a törvénytelen * gyermekek vé­delme” cimü közleményből, mely lapunk másik részében van. Futólagosán szólva róla, azt a benyomást kelti, mintha társadalmi életünk sarkalatos intézménye, a házasság, vagy annak értékelése a korcsosulás utján volna. Áll ez különösen azokra, kik mindig csak a dolgok felszínén szeretnek lo­vagolni. Mi, kik a napi élés megítélésénél első és utolsó sorban humánus, emberi szem­pontból szeretünk dolgokat el­bírálni, csak egyfajta gyereket ismerünk. Legyen az “törvé­nyes” vagy “törvénytelen,” mi úgy látjuk és úgy tudjuk, hogy a kisded vagy serdülő gyerek egy újabb tagja az emberi tár­sadalomnak s mint ilyen, meg- csorbithatatlan emberi jogaik és emberi kötelességeik van­nak. Statisztikagyüjtés legális vagy illegális származásukról nevetséges. Közlünk egy néhány sort a “Cleveland Press”-ből, mely úgy hisszük, közelebb hoz ben­nünket a brutális valóság meg­ismeréséhez. “Egy hat éves lánykával az ölében, egy em­ber jött az iskola igazgató iro­dájába, januári hideg téli na­pon.” “Itt van egy gyerek” “mond­ja az apa” kinek iskolában vol­na a helye. Nincs ruhája. Még az ágytakaró is, melybe bebur­koltam, a szomszédom ajándé­ka.” Ugyanennek az iskolának 2175 tanulója van, 75 százalé­ka a közsegélyen él. Egyetemet végzett tanítók velük nyomo­rognak. Humánusabbjaik meg­osztva csekély keresetüket a kis nebulókkal, kiknek “százai születésüktől fogva mások által levetett, kimustrált rongyok­ban járnak, kik nem tudják egy uj nyakkendő, uj cipő, uj ruha örömét. Itt-ott láthatsz egy uj ruhát, egy uj nadrágot, mely a gyerek iskolapadjára titokzatosan került csomagból jött. Hatvanhárom tanító 800 pár cipőt vesz évente a gyere­keknek.” Jó tudni, hogy ezek a tanítók évi fizetésül csak fe­lét kapják az összegnek, ami a Munkaügyi Minisztérium ki­mutatása szerint szükséges vol­na egy család fentartására. Az idézett iskola tanulói kizáró­lag külföldi származásúak itt született gyermekei, kik között az érdemes Munkaügyi Minisz­térium kimutatása szerint “a törvénytelenek száma a leg­alacsonyabb.” Hol van tehát az apák törvényes kötelességei tör­vényes gyerekeikkel szemben ? Hol van a keresztyén, civili­zált állam a statisztikagyüjtő állam, a “népért és nép áltál­lal kérkedő állam. Ezek a tör­vényes családapák nem érdem­lik meg az alkalmat, hogy tör­vényes gyerekeiket tisztességes ruhával, élelemmel elláthassák? Nem ám, mert “a nép állama” nagyon levan foglalva statisz- tikagyüjtéssel, újabb törvények gyártásával mellyel úgy hiszik, örökre biztosítják a ma gyere­keiben növő jövő generáció gúzsbakötését. A gyermekek védelme — minden gyermeké — azok ke­zében van, kik leszámoltak a kapitalista államok hazug, jog­fosztó törvényeivel, erkölcsta­naival, a házasságot, az abból eredő gyereksereget emberi szempontból bírálják el, kik nem tartják számkivetésben a gyereket, kik az élvhajhászó züllött erkölcsű gentry vagy a tudatlanságában züllött léha fráterektől származnak, vala­mennyinek egyforma alkalmat, emberi sorsot próbálnak terem­teni. A SARLÓBÓL VESSZÜK. “A munkabér alap az 1930 évi 13.597 millió rubelről 1933- ban 34.280 millió rubelre emel­kedett. A munkások és alkalmazot­tak társadalmi biztosításának alapja az 1930 évi 1810 millió rubelről 1933-ba 4610 millió rubelre emelkedett. Az ipari munkások átlagos évi bére az 1930 évi 991 millió rubelről 1933-ban 1519 millió rubelre emelkedett.” A szovietállam 17-ik évfor­dulójának áttekintésénél igy folytatják tovább jelentéseiket a munkások béremeléseiről. Ki- érzik belőle, hogy vannak ott munkások — vagy emberek ha úgy tetszik — kiket ezen bér­emelő, biztosító intézkedések nem érintenek. Különös, hogy bérmozgalmakról, más javitó- célu törekvésekről nem hallunk. Ily irányú lépések is vannak pedig. A polgári lapok írnak tömeges kivégzésekről, az orosz forradalom veteránjainak be­börtönzéséről. Megengedhető, hogy akadnak köztük munkás­árulók is. Erős a gyanúnk azon­ban, hogy a bebörtönzöttek és kivégzettek nagyrésze a szo­cializmusnak csúfolt bérrend­szer lázadói. Hisz. maguk a fenti jelentések nem mások, mint az amerikai NRA orosz kiadásai,' annyi külömbséggel, hogy ott ezt Marxismusnak, itt kapitalizmusnak nevezzük. AZ A TOWNSEND TERV. Kétszáz dollár havi penziót minden 60 éven felüli ember­nek azon kikötéssel, hogy ezen összeget el kell vásárolnia. Olyan családnál, hol kettő vagy több hatvan évnél idő­sebb, kétszer, háromszor, vagy négyszer 200-at kapnának. Ahogy az árak állanak ma, nem volna nehéz azt elkölteni. Per­sze, a mindenkori árhullámzások szabják meg a pénz vásárlóere­jét. A nincstelen János, ki egész életén át csak morzsá­kat kapott az általa termelt javakból, Eldorádóban képzel­né magát. A tőke rablásában megöre­gedett 60 éven felülinek kevés volna zsebpénzre. Rockefeller már 90-en felül van. Külön vo­natrakományból álló szolgase­regének fizetésére nem lenne elég 200 dollár havonta, őt vagy a hozzá hasonlókat tehát ez nem érdekli. Akármennyire balkezesnek tartjuk Townsend vesszőparipá­ját, egyet elkeli ismernünk, van benne egy kis emberiesség. A mai fejlett iparok mellett se- hogysem vall humanizmusra el­aggott, meggyötört embereket látni, amint próbálják a .ver­senyt fentartani a fiatal rugé- konysággal. Nem mellőzésre, de korukhoz arányos munkára, aktivitásokra volna szükségük. És úgyis lesz az, ha az embe­riség eléri felnőtt korát s ész­szerűen osztja be életét, para­zitáit helyére ülteti. De addig nem. Mivel azonban ezen em­bercsoportnak bajaival foglal­kozva társadalmi bajokat érin­tenek, előállnak a társadalom, az úri társadalom csőszei és azt mondják, hogy: “álmodozás, gyakorlatban kivihetetlen” — Roosevelt szerint “a Townsend terv motívumai gyönyörűek, de a farmerek nem bírnák ki; az ország bevételének felét emész­tené fel, számtani képtelen­ség.” — A farmerek egyesüle­tének elnöke, és Mr. Green az AFofL feje igy elmélkedik: “a Townsend terv kivitele óriási terheket rakna a munkás és fogyasztók vállaira; a kötele­zettségek rájuk eső része aránytalanul nagyobb volna, mint a gazdagoké.” A polgári lap tintakulija igy összefogja “a szervezett mun­kást és a nyavajgó farmert,” mint akik határozottan ellenzik az öregek emberi színvonalra emelését épp oly hével és fari­zeus pofával, mint amilyen hév­vel és farizeus pofával áll­ják útját azoknak, kik a csecse­mőtől az aggkorig minden em­berfajnak, emberséges életszín­vonalat akarnak építeni. Féltik ezt a dicső rendszert, mely a népámitást, a merész rablót, a munka verejtékét kiszipolyozót oly busásan fizeti — megboly­gatni. Mi is lenne, ha minden emberfia jogot formálna civili­zációnk összes javaihoz, gyö­nyöreihez? H amegszünne a ha- soncsuszás, a koldulás. Pedig jön a nap, óriási lábakon köze­leg! S—n. Junior Column In England the children were employed in factories and coal mines. They were little child­ren, some of them not more than four years of age, and girls as well as boys. In the mines the children were in total darkness, often soaked with cold water from morn till night; sometimes for twelve or four­teen hours a day they opened and shut doors when a coal car was coming. They crept on their hands and knees through wet passages, dragging heavy loads fastened by a chain round their waist. A commissioner, appointed to examine the mines, report­ed that he had found a child only six years old dragging 50 pounds in this fashion for 14 ling trips everyday. The lives of children em­ployed in factories were no less bad, save that they didn’t work in darkness and in water. It was thought to be a great stey in the right direction when it was decreed that no child under nine years of age should be employed, and that children between 9—14 should not work more than 8 hours a day. Besides the other horrors in their lives, they were at times brutally beaten for tri- nialities; falling asleep from overwork and lack of nourish­ment and fresh air. There were other slaves besides these little children. The slave trade had been for­bidden for a quarter of a cen­tury, but in the West Indies negro slaves were still held to work on the sugar plantations. In 1833 it was decreed that slaves should be set free and the sum of 20 million pounds was ordered to be paid to plan­tation owners, making good their loss. It occurred to the people that even persons accused of crime had “rights.” The policy of the Government was as follows: If a man was accused of a crime the Government employ­ed a lawyer to bring up every detail of circumstantial eviden­ce ; the man himself, however, was not allowed the services of a “mouthpiece.” The accused was permitted to plead his own cause but few understood the law and were thrown into prison and elec­trocuted ; not because of wick­edness but because of igno­rance. Now for the first time prisoners are allowed to have lawyers. “Fellow Junior Anne: This article was written by Julius Horvath. We Juniors in Cleveland are all going to write in the Junior Column and keep it going. Yours for the JWU. Helen Lockner.” COMMENT. That’s deal 1935 Spirit and a good New Year’s Resolution, Helen, and Cleveland Juniors. I’d like to congratulate Julius on his very interesting article. His work on it is certainly commendable. Anna Zsamar.

Next

/
Oldalképek
Tartalom