Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-07-28 / 802. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1934 julius 28. VÁLTOZNAK AZ IDŐK KOHLER, WIS. — Mint egy birodalomnak téljhatalmu császára uralkodott Kohler ur e város munkássága felett hosz- szu éveken keresztül háborítatlanul. Szeretett is vele dicsekedni, hogy az ő birodalmában a tőke és munka testvérisége teljes. A munkások a tőkés úrral társalogtak este a munka után az utcán sétálva; vasárnap együtt mentek a ball ga- mekre és a munkások csak úgy “Kohler ' szomszédnak’’ szólli- tották a gyáros urat. Hosszú éveken keresztül abban a hitben éltek a munkások, hogy Kohler ur minden törekvése oda irányul, hogy munkásait boldoggá tegye. így próbálta Kohler ur elhitetni a munkásokkal. És egy bizonyos ideig sikerült is. A munkások ily szellemben nevelve, öntötték a fürdőkádakat, mosdókat, konyha felszereléseket és zománcozták azokat türelemmel. Azonban amint az évek múltak, mindig csalódot- tabbak lettek a munkások, mert a tapasztalatok bizonyították, hogy bár ők éveken keresztül életük nagyobb részét a gyárban töltötték, öregségükre koldus botra jutottak, ellenben Mr. Kohler évről-évre gazdagabb lett. Kohler ur a környékből, mind nagyobb darabot vallott magáénak és még azok a telkek és házak is visszavándoroltak birtokába, melyeket évekkel, vagy évtizedekkel ezelőtt eladott a munkásainak. Ezek a tények a kohleri munkásokat is gondolkodásra kényszeritették. Elősször csak Egy séta a pokolba Irta: Jack London. Hárman mentünk lefelé a Mile End Roadon és egyikünk hős volt. Sovány, tizenkilenc- éves ifjú, olyan vékony, törékeny, hogy, mint Fra Lippo Lippit, egy szélroham fölfor- ditotta volna. Heves, fiatal szocialista volt, a lelkesedés első vajúdásában, és vértanuságra kész. Mint szónok vagy elnök gyakran és nem minden veszedelem nélkül szerepelt a burok mellett tartott nyilvános gyűléseken, amelyek az utóbbi években megzavarták a boldog Anglia vidámságát. Kis részleteket közölt velem útközben, hogyan támadták meg parkokban, villamoskocsikon, hogy jutott föl a szónoki emelvényre, föléleszteni az elcsüggedt reményeket, amikor egyik szónok elvtársat a másik után rángatta le és verte el kegyetlenül a dühöngő tömeg; szólt egy templomostromról, ahová három társával együtt egyenest a szentélybe menekült és ahol röpülő tárgyak és hulló színes üveg között harcoltak, amig egy csapat rendőr nem jött segítségükre; elkeseredett, merész csatákról számolt be lépcsőházakban, folyosókon, balkonokon, betört ablakokról, ösz- szeomlott lépcsőkről, meghiusejtették, hogy valami nincsen rendjén és gondolkozni kezdtek. így jöttek rá lassan, hogy a Kohler által előszeretettel hangoztatott tőke és munka testvérisége, csak csalétek, mely arra volt jó, hogy a munkásokat mennél türelmesebb rabszolgákká tegye. Ma már a leghiszékenyebbek is kiábrándultak ezen dajka meséből. Akik még eddig kételkedtek abban, hogy ez mese volna, ma a fegyver galyók és gázbombák robaja között tanulják meg, hogy a tőke és munka testvérisége csak addig áll, amig a munkások minden ellenvetés nélkül követik Kohler ur parancsait. Mihelyt követelni kezdtek a testvériség megszűnt. A kohleri munkások, miután tapasztalták, hogy a megélhetés mind nehezebbé válik, követelésekkel léptek fel, magasabb munkabér és rövidebb munkaidő formájában. A tőkés testvér természetesen megtagadta ezt és a munkások sztrájkkal feleltek. A gyár körül erős picketvonalat vontak és nemcsak a munkások bejutását, hanem az anyag beszállítást és áru kiszállítást is megakadályozták. Szóval úgy tettek, mint egyebbütt, hogy a sztrájkot sikerre vigyék. Ez természetesen nem tetszik a tőkés testvérnek és ő is úgy tett, mint egyebbütt tesznek a munkáltatók, hogy kirendeltették a rendőrséget, akik aztán semmivel sem kíméletesebbek a sztráj kólókkal szemben, mint a nagyvárosok sült fölolvasásokról, betört fejekről meg (összezúzott csontokról, — aztán szomorú sóhajjal nézett rám és igy szólt: — Mennyire irigylem magukat, nagy, erős embereket! Én szegény, • kis féreg, nem sokat segíthetek, amikor verekedésre kerül a sor. És amint végignéztem alig vállamig érő társaimon, eszembe jutott az én szálas Nyugatom és azok az erős emberek, akiket viszont én szoktam irigyelni. És azt gondoltam a vé- konydongáju, oroszlánszívű ifjú mellett, ime, ha barrikád- harcra kerülne a sor, ez az ember megmutatná a világnak, hogyan kell meghalni. De megszólalt másik társam, egy huszonnyolcéves fiatalem: bér, aki kigőzölgésekkel fertőzött odúban tengette nyomorúságos életét. ,— Én aztán ember vagyok a talpamon, az én, — jelentette ki — nem mint a többi fickók a műhelyben, nem én. Úgy is néznek rám, mint az emberiségnek egy különös szép példányára. Mert, tetszik tudni, tiz stone-t nyomok. Szégyeltem megmondani, hogy az én súlyom hetven font, vagyis több, mint tizenkét stone, csak csöndesen végignéztem rajta. Szegény, kis, nyomorult emberke! Arcszine egészségtelen volt, teste elvány- nyadt, elcsigázott, melle beesett, válla a sok-sok óra munpribékjei. A somfa botok lékelik a sztrájkolok fejeit és ahol ez nem használ ott lőfegyver és gázbombákkal traktálják a munkás testvéreket. A sztrájk hevenyében folyik, a picketek teljesen körül zárják a négy blocknyira terjedő gyárat és nem hajlandók még a magasabb állású hivatalnokokat sem át engedni a picket vonalon. A követelés 65 cent minimális órabér és 40 órai heti munkaidő, valamint a szervezet elismerése. A jelek szerint a kohleri munkások is az osztályharc útjára léptek és a türelmes szenvedés helyett a harcot vállalták. Hja, változnak az idők. . . KOVETKEZTETES PITTSBURGH, PA. — Az ország minden részében mind gyakrabban és .mind nagyobb méretekben megismétlődő sztrájkok a város polgármesterét ugylátszik megfélelmlitették és azt az ajánlatott tette a városi munkásoknak, hogy lépjenek ki a szervezetből, nehogy Pittsburgh is az “anarchiába’' essen. Az 1877. évi sztrájk történetét felidézve — melynek számos áldozata volt — a polgár- mester ur emigyen elmélkedik: “Ha Pittsburghban is felüti a fejét a csőcselék uralom, a városi alkalmazottaknak feltétlen hűségeseknek kell lenni az adminisztrációhoz és nem szabad a felelőtlen csőcselék diktatúrának alá vetni magukat.” “Most van az ideje, hogy állást foglaljunk. Ezért felszóli tóm az összes városi alkalmazottakat és mind azokat akik összeköttetésben vannak az adminisztrációval, hogy bizonyítsák lojalitásukat a városhoz és hagyják oda a szervezetet mind addig, amig észre nem térnek azok, akik lerombolják az ész szerű kormányzás menetét.” Milyen ostoba a mi polgár mesterünk. Hát azt hiszi, hogy ha a munkások kilépnek a szervezetből, megszűnnek az okok, melyek a sztrájkokat előidézik? Most jelent meg Az IWW Egyetemes központja kiadásában megjelent 48 oldalas füzet Unemployment and the Machine címen angol nyelven ismerteti a gép szerepét a munkanélküliség előidézésében. Ugyanakkor könnyen megérthető magyarázatát adja az IWW álláspontjának ebben a kérdésben. A 48 oldalas füzet ára 10 cent. öt vagy több rendelésnél 6 cent. Az IWW tanítását visszük ezen füzeten keresztül is a munkások közzé. Rendeljen abból a Bérmunkás minden olvasója kisebb és nagyobb csomagokat. A rendelést a pénzel együtt küldje, 2422 N. Halsted Street Chicago, III. kájától előregörbült, feje nehézkesen hajolt le, egészen kijött a helyéből, igazán “ember volt a talpán!” — Milyen magas ? — Öt láb, hét hüvelyk, — felelte büszkén — és a többiek a műhelyben. . . — Szeretném látni azt a mü helyt — mondtam. A műhely üres volt épp akkor, de azért mégis meg akartam tekinteni. Végigmentünk a Leman Street-en, aztán át • vágtunk balra a Spitalf ield-ei i és betértünk a Frying-pas.s Alley-be. Egy sereg gyermek mászkált a piszkos kövezeten, mintha az egész világ éppen most alakulna át ebihalból békává egy nagy kiszáradt tó fenekén. Egy kapualjban — olyan keskeny volt, hogy alig tudtunk keresztülvergődni rajta — fiatal asszony ült és teljesen meztelen melléből szoptatta gyer- makét, megcsufolva ezzel az anyaság minden szentségét. Hét szoba volt ebben a háznak nevezett szörnyűségben. Hat szobában húsz, mindkét nemhez tartozó ember főzött, dolgozott, aludt. Szemmértékre nyolc-nyolc láb lehetett legföljebb a szobák mérete, vagy sokat mondok, ha kilenc. A hetedik szobába léptünk. Itt volt az odú, ahol öt ember “izzadt.” Hét láb széles volt és nyolc láb hosszú. A hely legnagyobb részét a munkaasztal foglalta le. öt kaptafa állott az asztalon és a munkásoknak alig volt helyük, ahol dolgozzanak mert bőrök, deszkák, cipőfelsőrész- kötegek, meg egész csomó különböző, a felsőbőr és talp Ösz- szekötésére szolgáló anyag foglalták el az egész helyet. A szomszéd szobában egy asszony lakott hat gyermekkel. Egy másik ronda odúban egy özvegyasszony élt egyetlen tüdővészben haldokló fiával. Az asszony — úgy mondták — édességeket árult az utcán és többször nem jutott, mint jutott a háromnegyed liter tejre, amire a fiának naponta szüksége lett volna. Különben pedig a haldokló, gyönge fiú csak egyszer hetenként kaphatott húst és hogy milyen minőségű, milyen fajta húst, azt el nem tudja képzelni, aki sohasem látott étkezni emberi disznót. — Rettenesen köhög néha — magyarázta vánnyadt barátom. — Halljuk munkaközben, rettenetes, mondhatom, rettenetes ! Azután még elbeszélte, hogy a munkások kénytelenek saját szerszámaikkal dolgozni, saját deszkájukon, saját csirizükkel és petróleumukkal, ami mind apasztja a harminc bobot.-— De meddig tart a jó munkaidő, amikor harminc bobot kereshet? — kérdeztem. — Négy hónapig — hangzott a felelet, és az év többi részében átlagosan egy fél és egy egész quid között váltako-
