Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-12-29 / 824. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1934 december 29. SZILÁNKOK UJ ÉVI KöSZöNm Megkondulnak a harangok. Gyárak kürtjei dudálnak. Az éjjeli mulatóhelyek muzsikusai rázendítenek. Kint az utcán, az otthonokban a zajcsináló játékszerek ezrei az elképzelhető diszharmóniát felszabadítják. Némelyek megihletődéssel, mások a zűrzavaros vad orgiába temetik érzékeiket. Hagyományos forma, hagyományos ünneplések, hagyományos megnyilvánulása az ifjaknak, véneknek, gazdagoknak, szegényeknek. A dolláristen imádó számolja garasait; a csak élni akaró ember az év eseményeit. Mérlegelik az év járadékát. A dollárvadász letörli csábítóan ördögi dollárjairól a vért, az izzadás piszkát, rublikákba, szabályos sorokba helyezi őket. Kaján örömmel élvezi a végösszeg daganatát. Salukáterjeit becsukja. Ilyen perverz öröm nem a nyilvánosságé, még valamelyik megcsonkított, színét kitépett halandó fellázadna húscafatjainak dollármáglyába rakásától . . . Kint tombol a vihar, autók tülkölnek, kürtök süvítenek, a mélységekből ha- lálhörely teszi nehézzé a levegőt . . . hajadonok megtépett reményei, az életmegtagadás szivettépő fájdalma jajgat, ordítja egetrázó átkait a letűnő év felé; s egy uj év születik... Gyüléstermekben, munkásotthonokban nehézkes emberek gyülekeznek, megbeszélik a lezajlott év sikeres vagy sikertelen harcait, énjük félretevésé- vel latolgatják, boncolgatják múltjukat, jövőjüket. Soraikban itt-ott hézag van. A tüdővész, a proletárnyavalya, a gépszörny kitépett egyet, kettőt, ezreket soraikból, helyükbe újak, ifjak mozgolódnak; kipróbált, megedzett harcosok lelkesedése lopódzik valameny- nyi leikébe. Csillognak a szemek, a künti bábeli zsivaj harci riadó számukra. Az uj év s a következő év méhében látják ideáljaik kilombozását, a letaszítottak diadalát . . . Sok hosszú évekre volt szükség, sok kétely és kísérlettel kellett megbirkózniok mig idáig értek. A pénzvágy sátánjával haláltusát vivtak, de megizmosodva, megacélozott karokkal kerültek ki a küzdelemből s ime az uj évet üdvözlik, bátran, semmitől meg nem riadva, mert érzik, tudják, hogy más gyüléstermekben, több munkásotthonokban az egyéni önzést, elbizakodottságot lerázott ezrek, milliók a testvéri együttérzés, az egymástsegités nemes érzelmeitől tüzelve ebben az órában gyülekeznek, hogy uj erőt merítve, fokozottabb odaadással terjesszék az eszmét, az emberiséget megváltó ipari demokrácia eszméjét. Mily hitvány, milyen lealázott a szobájába zárkózott, dollárját számolgató sorsa. A hozzá hasonlók vad gyűlölete kiséri rémálmaiban, torkát fojtogatja, gyászos életét lépten- nyomon támadja. Mint az ősember, ki az erdők fenevadjá- val egyedül vívta létharcait, rettegve az újabb, elkerülhetetlen ütközettől. S az önzés ocsmányából felszabadult ember milliókat lát maga körül azonos gondolattal, azonos életcéllal. A természet rendje, a lehetőségek törvénye írja elő, hogy ebben az összefogásban csak siker lehet a | jutalmuk. Az uj évet beiktató lármában komoly megfontolt ember- csoportok gyülekeznek és emlékeznek. A kubai osztályharc, a spa-: nyol munkásság guerilla harca, a pécsi kétségbeesés harca, 1 az orosz forradalom vajúdása, I az ausztriai, a német mészárlás, általános sztrájkok az amerikai kontinensen, az IWW sztrájkjai, tanító gyűlései, a kilakoltatások, reménytelen! munkakeresések, éhség, nyomor, segély, kényszermunka, gyerekeik jobbért való könyör-! gése, a rablott vagyon dölyfe, a puskatus, mérges gáz, a rengeteg elpusztított javak, a nincstelenség, nélkülözés, urak dőzsölése, a szegénység elriasztó képe, árvák, özvegyek, bénák keservei, mindez végig j cikkázik szemeik előtt és emlékeznek. Bajtársi kezet szorítanak, száműzik a csüggedés lidércét s nagy elhatározással, felelősségük tudatában, felemelt fővel indulnak az uj év sokat ígérő harcmezejére, hogy a mindennap harcában egyenkint távolítsák el a munkásszabadság akadályait s közelebb hozzák a társadalmi javak egyenlő élvezetét. A kételkedők, a gyávák, az önzők, a söpredékkel mennek a lomtárba. Az idők szavát megértőké a jövő! S—n. FIGYELEM! FIGYELEM! Martins Ferry és környéke munkások. MOST VASÁRNAP, decembei 30-án, a martins ferry-i MAGYARHÁZBAN, délután 2 és fél órakor nagy NÉPGYÜLÉS lesz, amelyen angol és magyar előadó fogja ismertetni a munkások legfontosabb teendőit, ha azt akarják, hogy a helyzetük igazán megváltozzon. A közel négy esztendős súlyos munkanélküliséget követő egy esztendő, amelyben egymást követték az Ígéretek a helyzet megjavulására, meg győzhetett mindenkit, hogy az uraktól nincs mit várni a munkásoknak. Egyedül kell, hogy segítsen a munkás a maga baján. Hogyan? Ezt fogják a szónokok a december 30-án, vasárnap délután tartandó gyűlésen ismertetni. Belépő dij NINCS. Minden munkást és munkásnőt ezúton is meghívunk. A Propaganda bizottság. A HÚS A vasárnapi nagyobb sütéshez hatalmasan befütött kemence fullasztó hőséget termelt. A türhetetlenségig forró, nyomott levegő szerteáradt a sütőszobában. Az ablaküvegen gyöngyökben állott a pára. A dagasztót fedő deszkán puffad- tan terpeszkedett a zsemlyetészta tömege, amelyből az ember fürge, gyakorlott mozdulatokkal szakaj tóttá ki a megfelelő darabokat. A két lány haja vizesen tapadt fülükre és homlokukra. Szótlanul dolgoztak. Kezeik, mint gyors gépek erre való karjaik, formálták a kiszakított tésztadarabokat. Az inas a kemence előtt motoszkált. A karbidlámpát készítette elő, majd a szekrények alját töltötte ki az odavaló zsákrongyokkal. Amikor készen lett, megkérdezte: — Kihúzhatom a tüzet? Az ember végignézett a kész tésztákon és száraz hangon igent mondott. Kéthónapos házas volt. A frigy nem a legrózsásabban indult és nfiég tövisesebben folytatódott. A civódás napirenden volt. Már több éve volt a háznál mint üzletvezető és az öreg asszony, akié a pékség volt, hogy a munkabíró és mesterségében ügyes segédet lekösse, a három közül neki Ígérte az egyik leányát. Az ember a legidősebbet kedvelte, de az többször kereken kikosarazta. Az anyjuk végül is, sok veszekedés után, a középsőt rákényszeritette a házasságra. Két hónapja volt a lakzi. Léptek hallatszottak és a fiatal asszony kabátlan jött be a sütőszobába. — Add ide a kasszakulcsot. Húst akarok venni. Siess, már úgy is késő van. — Minek a hús? — Vacsorára. — Meg nektek a kirándulásra. Ugy-e? Díszes társaság. Mi? Mondtam már, nem mentek. Hogyne! Kell nektek bucsujárás. Adjon a Jézuska enni. — Látni, hogy megint el voltál délután ... És tudd meg, azért is elmegyünk! Te úgysem viszel sehova. Majd itt fogunk rostokolni mindig . . . De neked sincs hús, délről csak tészta maradt. — Van kint annyi pénz, hogy nekem egy negyedkilóra elég. — Nincs, mert ocsut vettünk. — Nem adok. Majd én is tésztát eszem, mint ti. Az asszonyka tudta, hogy férje már régóta nem eszik mást, ilyen nehéz munkája után, csak húst. De hiába volt minden kérése. Végül is vállat vont és kiment. Később aztán ő is segített a munkánál. Közben, mint megáradt folyó, folyt a veszekedés. Szennyes szavakat vágtak egymáshoz. Az inas már régen kész volt. Az ember megnézte a kemencét. Kinyitotta az ajtót és a fal mellé lapulva, sürü egymásutánban egy bádogedénnyel vizet csapott a nyílásba. Bodros gőzfelhők burkolták be a félmeztelen ember testét. Párás gomolyokban tódult ki a csöp- pekké vált viz. A hőség gyorsabb iramban fokozódott. Végül a lépcsős lejárathoz állott és vetni kezdett. A lapáton sűrűn és gyorsan sokakoztak a nyers zsemlyék. A forróság kiverte rajta az izzadságot. Minden pórusából kibuggyantak a csöp- pek és a háta közepén kis folyókákban szaladt le a viz. Az izzadságmarta foltok kipirültak és szárazon köhögni kezdett. Bort kért. Az üvegből maga töltötte meg az öblös, félliteres fandlit és kétszer egymásután fölhajtotta. A szódát vissza- küldötte és a megmaradt bort a lába alatti mélyedésbe tette, a kasszakulcs mellé. Az ütemes hep-hep-re az inas buzgón hordta a teli kasznikat. Az ember érezni kezdte, hogy már délután is ivott és dél óta nem evett. Kikezdte az éhség. A forróság meggyorsította a kábulást. A bódulat lázongó gondolatokat táplált. Érezte, hogy a forró kemencénél az ő munkája most nagyon nehéz, másodpercekre kiszámított, 'hogy tevékenysége a legfonto-1 sabb és nélkülözhetetlen. Vacsorára mégsem lesz hús . . . Hús . . . Fütött agyában gyorsan kialakult a kép, Ízes izomrostok, fűszeres szaft. Az orrát megcsiklandozta a tálalások párolgó illata és végigszaladt rajta a jóllakottság áhított, kellemes, eltöltő érzése. “Most meg nem lesz. Truc- colnak velem. Van pénzük és mégsem hozatnak. Persze, a pénzt a búcsúra tartogataják.” Tudta, hogy ilyen későn már zárva vannak a mészárosok, de annál jobban ragaszkodott eszméjéhez. “El akartak menni. Sok hús kellett volna nekik. Azért dög- lődjék itt. Irigylik tőlem. Belőlem élnek és enni sem adnak.” Megtetszett a gondolat: “Nem adnak enni . . .” Nagy keserűség szorongatta. Már remegett a dühtől. Szörnyűséges káromkodások között ordítozva mondotta el előbbi gondolatait. A szavak befejezése után addig, amig a vetőlapáttal vagy a kemencével vesződött, vagy a kisütött süteményeket kapkodta ki, egy-egy kis időre megállt a szája. Utána újból, mint az ugatás, harsogott a hangja: — A best anyátok! Csak ne legyen nekem hús. Ügy összedöglesztem az egész pékséget, hogy még a disznók sem eszik meg. Megírom az anyámnak! . . . Éheztetnek. Büdösök, az én karomból éltek. Rámvarrtátok az egyiket, most meg, mert nem engedem, hogy a fejemre nőjjetek, igy akartok kiüldözni ? Kirúgnátok, ugy-e ? Ezért nem adtok enni? Azt a megváltó a ............ Az idősebbik visszafeleselt a kemence melletti szobából, ahol a tésztával dolgoztak. — Ne szidd az anyámat! Miért nem adtál pénzt? Nekünk nincs annyi. Azt mondtad, megeszed a tésztát. Vacak! Erre még jobban fölforrt a dühe. Ennek úgy sem tudta elfelejteni a sok kosarat. Hogy még nekik áll följebb? Karjában nagy erőt érzett, a halán-
