Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-12-22 / 823. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1934 december 22. SZILÁNKOK KÓSZA HÍREK. New Yorkban minden hetedik ember a segélylistán van, Clevelandban minden ötödik. Mindazonáltal a javulás utján vagyunk, az alábbi jelentés ezt van hivatva bizonyítani. 1934- ben három és félezer millió dollárt fizettek ki osztalékok fejében. Hát nem szép ez. Persze ezt nehéz elhitetni a segélystációk körül ácsorgókkal, még nehezebb a munkakereső prolikkal. Érdekes megfigyelni a nagy korporációk fejlődését. Munkatelepjei nőnek, osztalékjaik szintén s ezzel arányban nő a munkanélküliség száma, a lassan de biztosan összemorzsolt kisemberek csatlakoznak hozzájuk. És mégis a prosperitás felé tartunk. Két hónappal ezelőtt megindult az ipar és kereskedelem döcögős szekere a félútra, azóta sajátságos mozdulatokkal bár, de feltartózhatat- lanul halad előre. Senki sem tudja mi okozta ezt a nekiln- dulást, talán a választások, talán a nemzetközi pénzpiac, vagy más országok lendületes prosperitása, (mert külföldi tudósítóink bizonyisten erről számolnak be.) Mindegy, hogy mi okozta, a fő az, hogy itt van sőt, egyes mértékadó körökben már félnek is a tanult munkáshiánytól, ami a jelek szerint pár éven belül menthetetlenül jön. Még megérjük, hogy felkeresik szervezeteink helyiségeit szakmunkásokért. Erős a gyanúnk, hogy a Cleveland Wire Springs Co. példáját követve a gyárosok egész serege befogja látni az ipari union isták nélkülözhetetlen voltát. (E tekintetben érdeklődők i forduljanak a Draper hordógyár öreg mesteréhez.) Keresve a prosperitás felé haladás tüneteit, bevallom, — bár naponta olvasok róla, — nem látom éppúgy, mintahogy az olvasó sem láthatja. Jó azonban a sok gyilkosság, rablás, éhínséggel telitett polgári lapokból egy-két sort kiemelni, csakhogy lássuk, mint ringatják a még mindig reménykedő jáno- sokat a buta megadás csalfa világában. SZOMORÚ HÍR. Lagrange, Ge. “Könybe borultak ma itt a gyerekek — Santa Claus eltörte a lábát. Tegnap érkezett ide. Szokásos szarvas fogatja helyett repülőgépen. A leszálló helyen, hol a gyerekek százai várták, körül és körül cirkálva elfelejtkezett előrehaladt koráról, kiugrott a gépből s eltörte a 1ábát! Santa Claus, a vén sza- kálas.” Karácsony estéjén, a tunyaság és bigottság alatt nyögő munkáscsaládok ezrei meg- gyujtják a gyertyát a karácsonyfán, hogy a tőkésosztály által rájuk ruházott álom világban ünnepeljenek ártatlan, mitsem sejtő gyermekeikkel. Nem minden munkáscsaládnál van ez igy. Ezer és ezer család félig az utcán van. Ezeknél em lesz karácsonyfa. Ezer és ezer munkáscsalád száműzte otthonából a képmutatás szimbólumát. Itt az értelem fáklyája világit. Ez utóbbi otthonokból jönnek a jövő generáció előhírnökei. Óh görnyedt gyermeksereg, mért is nem mind ilyen otthonokba kerültetek, mért kell nektek szenvedni a tanulni nem akaró szülők bűnös hanyagságáért ? Körültetek lüktet az élet. A nagy természet minden megnyilvánulása kiáltó szóval cáfolja, az élet, a józan ész érezteti a megváltó születésének hazug meséjét. Szüléitek, a nagy többség, önmaga nem hisz benne, mégis van lelkűk egy általuk kétségbe vont dogma karjaiba dobni benneteket, hogy a nyers valóság későbbi küzdelmeit évekig vívjátok. összes életkörülményeink az emberi felvilágosodás felé sodor bennünket, a ma még karácsonyfa körül lebezső gyereksereg kikerülve az életbe több értelemmel, több megértéssel megérti az évezredes hazugságot, — követ dob szü-I lei sírjára. És joggal! Családapáknak, szülőknek nem csupán érzéki vágyaik kielégülése az uj generáció, kötelességeik vannak velük szemben. A legegyszerűbb, de ugyanakkor a legfontosabb ezek között dogmamentes szabadgondolkodásban nevelni őket. Saját tapasztalatból tudhatjuk, a zsenge kor benyomásai mily hosszú időre lenyűgözte a felismerés vágyát, nem gyűlöletet, de szeretet plántáljunk beléjük. Az igazi felebaráti szeretet pedig csak a helyesen megértők soraiban van. ők azok, kik megértik minden ember szenvedését, életvágyait, ők azok, kik baráti kezet nyuj-1 tanak az elesettnek, a letaposottnak, hogy felemelve őket, az ipari demokrácia világa felé irányítva, emberré, harcossá formálja; ők azok, kik a világ proletárjaival összefogva az örök békét tűzték ki zászlajukra. Indítsátok az ifjú sereget ezen az utón s örökre hálásak lesznek érte. A lagrangei hir, a papság misztikus meséi, az üzleti kirakatok csalogató reklámjai. A tőkések véres karmainak kifejezői. Legyünk őszinték, nyíltak önmagunkkal, gyermekeinkkel szemben, ennek jutalma egy ij világ lesz! S—n. MARTINS FERRY ÉS KÖRNYÉKE olvasóinkat ezúttal értesítjük, hogy a Bérmunkás propaganda csoport megalakult és rendes gyűléseit a hónap első vasárnap délután két órai kezdettel tartja 709 First St. Martins Ferry, O. A munkástársak tömeges látogatását kéri a Propaganda Bizottság. Szilveszter Estély Az IWW chicagói csoportjai, a Bérmunkás Otthonban gyülé- sező egyesületekkel egyetemben 1934 utolsó napján, december 31-én, hétfőn este 8 órai kezdettel nagyszabású “Szilveszteri Mulatságot” tart a Bérmunkás Otthonban 1604 N. California Ave. E mulatságról semmi sem fog hiányozni, ami az évzáráshoz és az újév köszöntéséhez szükséges. A chicagói munkásság tömeges megjelenését elvárja a rendezőség. Közös gyász Irta: Andé-Mycho. Egy májusi vasárnapon, a saint-aueni temetőben, egy rendesen öltözött, jobb iparos- formájú férfi virágcsokorral kezében, láthatóan megdöbben- ten járt keresztül-kasul a sírok között. Ez a férfi Alfred Goud- ron villanyszerelő volt. Szegény, négy nappal azelőtt temette el a feleségét s első szabad napján sietett virágot vinni a drága elköltözött frissen hantolt sírjára. Még csak reggeli kilenc óra volt, de a derék Goudron, bizonyára, hogy bánatát tompítsa, már jó egy-két pohár bort felhajtott a temetőbe jövet. így aztán eléggé bizonytalan lépésekkel botorkált a sírok között, hangosan monologizálva, ahogy tisztességes részeghez illik. — ördögbe is! . . . egy óra óta keresem szegény Clémence- omat, oszt még se lelem. Tisztára emlékszem, hogy a sírral szemközt egy kis kápolna állt, rajta arany betűkkel: “A Ven- tricot család nyughelye!” . . . Ott is van, la! . . . szegény Clémence itt fekszik valamerre ! Ahogy tekintetét végigfuttatta a sírok során, meglepetve kiáltotta: _ Nahát! ... ez Carou- bier! . . . biz’ Isten! . . . ilyen szerencse! . . . hogy az ember itt egy jó cimborát találjon — már ott állt mögötte és vállonverte: — Mi a csudát csinálsz itt, Caroubier? A megszólított ijedten fordult hátra: — Se . . . semmit . . . azaz hogy . . . erre jártam, hát gondoltam, ellátogatok a feleséged sirjához. — Nini! ... ez csakugyan Hémence sírja! . . . már jó órája keresem. Szegény Clémence! . . . hát végül mind csak ide jutunk . . . Caroubier lehajtott fejjel állt a sir mellett, széles arcán végigperegtek a könnyek. Gourdon elérzékenyülten borult a nyakába. — Sírsz! . . . velem sírsz!... te vagy a legjobb barát . . . több annál . . . testvér! . . . — most egyszerre meglátta a sírra tett csokrot. Még kapatosán is látta, hogy ez a csokor jó néhány frankba került. Fejét csóválta, egy-két pillanatig gyanakodva hallgatott, aztán minden átmenet nélkül ráförmedt Caroubier-re: — Azt a... hiszen te a felségem kedvese voltál. — Bolond vagy! — tiltakozott elsápadva Caroubier. — Persze . . . most már értem, mért találtalak annyiszor nálunk, ha csak úgy váratlanul hazamentem . . . — Esküszöm . . . — Ne esküdj! — és Goudron torkonragadta — gazember vagy . . . A herkulesi erejű Caroubier úgy lerázta, mint egy legyet. — Ereggy na! . . . elfelejted, hol vagyunk . . . — Igaz! — felelte eszére térve az özvegy, — Clémence egy utolsó volt, de a halál szent. Mi meg majd leszámolunk! Ellenségesen, de azért együtt távolodtak a sírtól. Alig mentek néhány méternyire, Caroubier megtorpant, karon- ragadta Goudront és a “Vent- ricot” kripta mögé húzta. — Megálljunk csak! . . . mit keres itt Portefoin? A hosszú, sovány Portefoin, virággal a kezében, egyenest Clémence sírjának tartott, a virágokat a sírra tette és zokogva térdelt a sir mellé. — Disznó! — hörögte Caroubier. Goudron, az özvegy rámeredt: — Mi bajod? — Hát nem látod, hogy bőg az az állat Clémence sírja mellett? De mindig gyanakodtam, hogy Clémence megcsal ezzel a nyavalyással . . . Hogy az én feleségem . . . megcsal téged ... — dadogta kábultan Goudron. — Az ... a te feleséged ... ugylátszik, mindenkivel kikezdett! Mindegy volt annak . . . — Fogd be a szád! . . . mordult rá Goudron, — elfelejted, hol vagyunk. — Igazad van! ... de hogy én még sírni tudtam! . . . Na, legalább kigyógyultam! — Én is öregem ... én is! — bólogatott Goudron. és most megint barátságosan karolt Ca- roubierbe. A közös sors megbékítette. — Gyerünk, igyunk egy pohárral. — Akár kettővel! ... én fizetek. Ahogy a sírok között egymásba karolva végigmentek, egy csinos, bajuszos, kiöltözött fiatalembert láttak bekanyarodni, mimózaágakkal a kezében. — Te ... ez a kis Vignot! . . . nézd csak, egyenest odatart. Csakugyan, ez is Clémence sirjához igyekezett a mimózáival. — Megállj . . . mingyárt jövök ! — és Gourdon elengedte sorstársa karját s nagy lépésekkel loholt Vignot felé, aki láthatóan ijedten hökkent visz- sza Goudron váratlan, megpillantására. — Szervusz, Vignot! — kiáltotta nagy hangon Goudron, ,i— te is a feleségem sirjához jöttél? . . . Siess fiacskám, mert ha nem igyekszel, már nem találsz helyet a virágaidnak!
