Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-07-21 / 801. szám
1934 julius 21. BÉRMUNKÁS 3 oldal HÉTRŐL-HÉTRE ÍRJA: V. J. Roosevelt megválasztása óta a szakszervezetek, a kormány támogatásával pillanatnyi erőhöz jutottak. Ez az erő azonban csak dollárokban nyilvánult meg, a mit a szakszervezet vezérei bekasszáltak a tagoktól. A munkaviszonyok, bérkérdés stb. terén oly kevés eredményt értek el, hogy a tagság rohamosan hagyja faképnál a szakszervezeteket. A mikor beléptek az AFofL valamelyik szak- szervezetébe, szentül hitték, hogy helyzetük hamarosan javulni fog. De csalódtak, mert a vezéreknek nem az osztályharc, hanem a dollárok tömeges lekaszálása volt a legfőbb céljuk. A szakszervezkedési forma teljesen elavult, idejét múlta. Forradalmi soha nem volt, mert nem a rendszer megdöntését, hanem annak foltozását tűzte ki célul. Az amerikai álkommunisták ilyen szakszervezetekbe akarták kényszeríteni az IWW tagjait és a mikor ezt megtagadtuk, — ellenforradalmároknak neveztek bennünket. Nekik az AFofL fúrása fontosabb volt mint a bérrendszer eltörlése. A folyton Marx és Leninre hivatkozó vezérek elfeledték elolvasni, hogy mit mondott Marx a szakszervezetekről az “Érték és haszon” cimü könyvében. “A szakszervezetek jók, mint az ellenállás központjai a tőke káros törekvései ellen. Sikertelenek részben, ha erejüket értelmetlenül használják. Sikertelenek általában, ha a létező rendszer határai ellen küzdenek guerilla módra, anélkül, hogy egyidejűleg megakarnák azt változtatni, anélkül, hogy szer* vezett erejüket, mint emeltyűt, a munkásosztály felszabadítására, vagyis a bérrendszer végső megdöntésére akarnák fordítani.” Marx Károly fenti mondása, a legsúlyosabb elitélése a megalkuvó szakszervezeteknek, mert ők csak a tőkések túlkapásai ellen küzdenek, — eredménytelenül. Erejüket teljesen szétforgácsolják, szerződés kötéssel gúzsba kötik a munkásokat, úgy, — hogy union kártyával a zsebükben, egymás bérharcát törik le. Az IWW ellenben küzd a tőkések ellen az osztályharc alapján, egy részt, hogy a jelenben igyekezzenek minél többet kapni a munka gyümölcséből, más részt, hogy olyan rendszernek rakják le az alapját, melyben lehetetlen lesz a munka gyümölcsének elrablása. A General gumi gyárnak ak- roni telepén már öt hete folyik a sztrájk. A munkások hangulata kitűnő és egységesen picke- telik a gyárat. A helybeli kommunista szimpatizálók megpróbálták ugyan befurakodni és a már szokásos szakadást előidézni, — de nem sikerült. Még a csak rombolást és egymásközti gyűlöletet hirdető “Daily Worker” árusítását sem engedték meg a kiküldött asszonyoknak. A tömegek szimpátiájával dicsekvő párt lap, a tömeg ellenszenvével találkozott. Úgy látszik, hogy a General gumi gyár munkásai is megismerték már az ellentétetszitó párt múltját és nem engedik soraikat megbontani. Ugyanakkor az IWW szervezetről a legnagyobb elismeréssel emlékeznek meg és sok sztrájkoló munkásnak az a kívánsága, hogy a sztrájk után az IWW szervezze meg őket, mert a szakszervezettel már jóllaktak. Ha hinni lehet a jelentésnek, a York, Pa. lánc gyár munkásai elvetették a külső uniót és a Company unió mellett döntöttek. A fenti unióról megírtuk a véleményünket és szinte hihetetlen, hogy még vannak munkások, a kik önként hajtják fejüket a Company unió jármába. Vagy annyira megszokták már a láncot, hogy most a saját részükre is készítenek, a mivel önként láncolják le magukat ? Az Oberlin, O. kongresszuson, a megjelent papjai több egyháznak úgy határoztak, hogy mint egyetlen orvosságot a folyton növekedő munkanélküliség és nyomor ellen, — hirdetni fogják a haszonra való termelés eltörlését. A papok minden időben kitűnő szimattal rendelkeztek. Most is megérezték, hogy a munkásokat már nem elégítik ki a Roosevelt féle reformok, hogy a munkások már megelégedtek a nyomorral a legnagyobb bőség közepette és hamarosan elveszik, — nem kérik, a munka teljes gyümölcsét. Változnak az idők és változnak a papok is. A hadiszerek gyárosai ellen, a kiket háborús propaganda terjesztéssel vádolnak, — vizsgálatot indított a szenátus. Az első, a ki ez ellen tiltakozott Du Pont, Amerika legnagyobb hadiszer gyárosa volt. Mi megértjük a tiltakozás okát. Háború nélkül kevés a haszon. Hogy milliók pusztulnak el a háborúban, ez nem érdekli Du Pont és társait, a fő a nagy osztalék, úgyis sok a proli, tehát hadd pusztítsák egymást. A Du Pont hadiszer gyár, a háború előtti években évi hat millió osztalékot fizetett ki a részvényeseknek, mig a háború négy esztendejében ez felszökött 59 millió dollárra évenként. Hát nem nagyszerű dolog a háború? (A részvényeseknek.) A szegénység a legnagyobb átok, mely szabadság helyett szolgaságot szül. Jó akarat helyett; irigységet. Barátság helyett; gyűlöletet. Szerelem helyett; prostitúciót. És ezen más nem segít csak az ha; szerveznem segit csak az: ha szervezkedünk és egy olyan rendszert teremtünk, melyben mindenkinek biztosítva lesz a jólét. Normális időben, évenként 400.000 lakóház épült Amerikában, mig az elmúlt évben csak 50.000. A lakóházak 62%-a sürgős javítást igényel. Több mint 800.000 lakóházzal van kevesebb, mint a mire szüksége van. A munkanélküliek közül 3.500.000 az építő iparban, 5.- 000.000 pedig a rokon szakmában dolgozott. Több mint 4.000.000 család kénytelen másokkal lakni, a gazdasági krízis miatt. Egészségtelen, piszkos házakban 3.000.000 család lakik. A fontieket nem mi találtuk ki, hanem az NRA bizottságának a jelentése, a mely bizottság a lakásviszonyok felülvizsgálásával lett megbízva. Ez is csak a mai rendszer közeli összeomlását bizonyítja. A meglevő házak tönkremennek, újakat keveset építenek. Pedig van anyag bőven, építő munkásokban sincs hiány, és mégis rozoga házakban kell lakni három millió családnak. A- nemzetköziség csak egy demokráciát ismer; az ipari demokráciát. Az ipari demokráciát azonban nem lehet kivívni ágyúval, gépfegyverrel, vagy a szavazó urnával. Az előbbi fölösleges vérontást, az utóbbi a politika mocsarába való tévelygést jelent. Az ipari demokráciáért folyó harcot csak az iparokban megszervezett munkások tudják győzelmesen megvívni. És ilyen szervezett csak egy van az IWW. DAN CULLEN Irta: Jack London. Tegnap az egyik városi bérkaszárnyában voltam. Végignéztem a nyomorúságos lakásokat és arra gondoltam, hogy ha egész életemben ilyen odúkban kellene tartózkodnom, inkább belevetném magam a Themse-be, hogy a bérletet megrövidítsem. A szó iránti tisztelet megtiltja nekem, hogy ezt a helyiséget szobának nevezzem. Barlang, vagy hét láb széles, nyolc láb hosszú verem volt inkább, alacsony mennyezetével. Agyonhasznát matracon néhány rongydarab hevert, mellette döcögő lábú asztal és egy szék állott, a berendezést néhány ládaféle tette teljessé annyira, hogy megfordulni is alig lehetett a helyiségben. Az egész bútorzat nem ért meg öt dollárt. A falak tele voltak élősdiek vérnyomaival, melyek olyan tömegesen nyüzsögtek, hogy alig lehetett védekezni tőlük. Az ember, aki ebben a vityil- lóban éldegélt, a kórházban feküdt és már a végét járta. A falakon Garibaldi, Engels, Burns Dániel és más munkásvezérek arcképe függött, az asztalon néhány könyv feküdt. A lakó maga szorgalmából járatos volt a történelemben és a közgazdaságtanban és Sha-í kespeare sem volt ismeretlen előtte. Rövid történet a Daniel Cullen története, de sorai közül sok mindent ki lehet olvasni. Cullen alulról, egészen alulról indult el és egész életében keményen kellett dolgoznia. De mert könyveket olvasott, mert ápolta magában a szellem lángját, mert úgy tudott leveleket írni, mint valami ügyvéd, munkástársai vezetőjükké választották. A kikötőmunkásokat képviselte és ügyes cikkeket írogatott a munkáslapokba. Nem csuszott-mászott, nem hunyász- kodott meg senki emberfia előtt, még akkor sem, ha azok a munkaadói voltak, szabadon kimondta véleményét és ha kellett, harcolni is tudott meggyőződéséért. Amikor a dokkmunkások nagy sztrájkba léptek, vezetőszerepet játszott. Ez a sztrájk törte ki a nyakát. Ettől az időtől kezdve megbélyegzettnek számított és visszafizették neki mindazt, amit tett. A kikötőmunka alkalmi foglalkozás. Egyszer van munka, másszor nincs. Mivel kellemetlen föltünést keltett volna, ha egyszerűen kiéheztetik, hetenként legföljebb kétszer-három- szor juttatták munkához. Úgy hívják ezt, hogy “megrendsza- bályozás.” Cullennek igy sohasem volt annyija, amennyiből megélhetett volna és tiz év alatt végleg összeroskadt. Betegen és minden támasz nélkül feküdt utoljára nyomorúságos barlangjában. Gyerek, család nem állt mellette, magányos öregember volt, akinek rongyokból készített fekvőhelyén szüntelenül az élősdiek ellen kellett védekezni. Senki nem érdeklődött utána és vackában egészen elrothadhatott volna. Végre mégis eljött hozzá egyetlen barátja, egy foltozó suszter a fiával együtt. Ezek ketten kitakarították úgy ahogy a szobáját, tiszta ágyneműt hoztad a részére és ápolónőt hívtak ki mellé, az önkéntes ápolónővérek közül, aki megmosta az arcát fölrázta az ágyát ás barátságosan beszélt vele. Egészen jól el lehetett az öreggel társalogni mindaddig, amig meg nem tudta az ápolónő nevét. — ó igen, Blank-nek hívják, felelte mit sem sejtve és Sir George Blank a bátyja. — Úgy, Sir George Blank? mordult föl az öreg Dan Cullen halálos ágyán. — Sir George Blank, a cardiffi kikötőraktárak ügyésze, akinek a legnagyobb része volt abban, hogy letörték a cardiffi dokkmunkások szervezetét és akit lovaggá neveztek ki ? És maga az ő testvére? így szólt Dan Cullen és azzal fölült nyomorúságos ágyán és megátkozta a lányt és minden pereputtyát. A hölgy pedig elmenekült a kis odúból, hogy soha ne térjen többé vissza és nagyon megütközött a szegény emberek hálátlanságán. Dán Cullennek vizibetegsége
