Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-11-24 / 819. szám
1934 november 24. BÉRMUNKÁS 3 oldal A beszélő számok Semmi sem untatóbb a statisztikánál. Az emberek felcsigázott idegrendszere, tiltakozik, lázadozik, a hosszú számoszlopok olvasása ellen, mert a centek és a ritka dollárok számolgatásához szokottak, tízezres, pláne milliós tételek között nem szeretnek böngészni. Ismerve az olvasók természetét és a számok iránt táplált gyűlöletüket, előre is elnézést kérünk, amiért a szokástól eltérően, a kapitalista hírek nyomán ideszögelünk egy néhány számoszlopot. Hiszen ilyen csinos, beszédes számcsoport, még a kapitalista lapokban sem jelenik meg mindennap. Az 5 és 10 centesi Woolworth üzletek örököseinek, párisi kiruccanásának alkalmából jut eszünkbt sok mi-egymás. Az a hölgy, ki mielőtt férjhez ment volna egy koldus herceghez, Barbara Hutton nevet viselt és a minap töltötte be 22-ik életévét, mely alkalommal egy kis murit rendezett; Páris legelőkelőbb szállodájában. A mulatság, amint a lapok Írják, kerek húszezer dollárba került. A megjelent vendégek száma, összesen 123. A disz- tingvált társaság, Anglia, Amerika és Franciaország előkelőségeiből válogattatott össze. S hogy a szórakozásuk teljes legyen, Barbara Hutton Mdivani asszony, Londonból, a Casino De Paris zenészeit fogadta fel, csekély 10.000 dollárért. Úgy a zenészeket, mint a megjelent vendégeket, saját költségén, repülőgépen szállíttatta át Párisba és vissza. A lakomán, 12 fogásos menüt ettek végig. Hogy hány üveg pezsgőt fogyasztottak el, arról nem szól a riport, viszont megemlíti, amit mindenki sejt amúgy is, hogy a muri viradatig tartott. A Woolworth üzletek, gomba módra vannak elszaporodva, Amerika minden városában, sőt más országokban is. A bennük robotoló női alkalmazottak rabszolga sorsáról és a fizetett éhbérekről, regényt lehetne Írni. A szó-szoros értelmében, ezek az üzletek, melegágyát képezik a prostitúciónak. És ugyanakkor, az üzletek örököse, egyetlen születésnapi murira, 20 darab ezrest csap le finom kacsójával, a párisi Hotel asztalára. De ez még nem minden. Barbara Hutton kisasszony a közelmúltig, mint kiskorú gyámság alatt volt. Mások kezelték, a 18 milliós örökséget melyből évi kiadásának fedezésére CSAK 400.000 dollárt kapott. Mire elérte a nagykorúságát, a csekély évi jövedelem dacára, az örökölt vagyon 42 millióra szaporodott fel. Gyámja, 1930-ban, mikor tizennyolc éves lett a kisaszsony, megengedte neki, hogy egy autót vásárolhasson. A motorkocsi 120.000 dollárba került. De nehogy pénzzavarba essék a hajadon, abból az évi 400.000 dollár költőpénzből, melyet bírói döntés szabályozott, az autó fenntartásához, külön, évi 36.000 dollárt engedélyezett a gyöngéd gyám! ki egyébként a leányzónak apja. És most mondja valaki, hogy nem a lehetőségek hazájában élünk . . . Panaszkodjon valaki, nyomorról, nélkülözésről.. . sopánkodjanak nincstelenségről . . . meg a depresszióról. De vájjon mit szólnak e hir olvasása után, azok az asszonyok, TRIADELPHIA, W. Va. — Utazó lapkezelőnk Írja, hogy az Ohio határában fekvő Powha- ton Point bánya telepen november 8-án, 1.200 bánya munkás szüntette be a munkát, mert a bánya társulat, amely bizonyára az elsők között volt, akik a Roosevelti újra építési tervezetben az elnökkel való együtt működésűket jelentették be, most olyan gépeket szereltek fel a szén kitermelésére, amely azonnal négyszáz bányamunkást tett a telepen feleslegessé. A munkások, akik tagjai az United Mine Workers of Amerika bányász uniónak úgy vélték, hogy ebben a megmozdulásukban maguk mellett fogják tudni a szervezetüket és hogy annak erejével megmenthetik négyszáz társukat a vándorbotra jutástól. Az unió tisztviselősége megjelent ugyan a bányászok kölányok, kik a Woolworth üzletekben dolgoznak ? Bizonyára örülnek, hogy az úrnőjük a koldus herceggel nagyon jól mulat Párisban . . . Elvégre ez az ő érdemük. Belőlük préselik ki az ilyen murik árát. — Meddig? Meddig mehet az ilyen fényűzés a nyomor árnyékában? Választ nem adunk e kérdésre. Gondolkozzatok felette ti is egy kicsit! zött de nem azért, hogy segítse őket, hanem hogy megmagyarázza azt a bányászoknak, hogy a szerződésüket megsértették azzal, hogy a munkát beszüntették. A munkásoknak igy vissza kellett menni, mert nekik nem szabad a szerződést megszegni. Hogy a bánya tulajdonos a négyszáz munkás letevésével és azok családjainak a kenyér megvonásával minő cselekedetet végzett, azt sem az unió vezérek, sem a kormány nem vizsgálják meg, mert hiszen ott csak a munkásokról van szó. A bányászoknak ebből az esetből is tanulniok kell és pedig azt, hogy nekik is az Egy Nagy Servezetet kell kiépite- niök, amint azt az IWW tanítja, mert csak annak van meg az ereje, hogy az egyen esett sérelmet az összesség segítségével megtorolja, orvosolja. Ez is hozzátartozik a New Deal munkás felsegitéshez lajra, ernyedten elengedte magát és fölindultán csaknem hallotta a sürgés-forgást, amivel a tervezgető megújulás elküldi nedveit, hogy életté zsendül- jenek. Forró hullámok jártak benne. Tagjaiban kiegyensúlyozott feszülést érzett és mint valami bolonduló csikó, visszaindult a faluba. A hold megfényesitette az útját és megnövesztette mögötte az árnyékot . . . János mögött volt a legsötétebb a föld . . . Küzdeni akart. Valamit tenni ! A harcot, a reményt nem föladni! Kacagta magát a kis akác- erdőben, amely néhány percre elfogta szeme elől a falut és a földeket. Minden olyan köny- nyünek tetszett most előtte. Mintha hatalmában lett volna mindent megcselekedni . . . Gyerekes jókedvvel letört egy ágat és belevájta fogait a fa belébe. Friss nedvet érzett és a célját talált ember nagy hitével rakta egymás elé a lábait. Reccsenve dobbant hátra a toronyajtó. János az ítélkezésre vonulók nehéz lépteivel dü- börgött fel a rozzant falépcsőkön a harangszobáig. A fordulókra nem emlékezett már és a hüs sötétben többször elvágódott. Pattanásig feszült meg benne minden. Fejében forgó zuhatag volt a világ. Felrázott gyomra uj mámort és nehéz elkeheredést ébresztett. Vadul küzdött az ellene induló gondolatseregek ellen. Nagyot akart tenni! Érezte, hogy most valami nagy bánatot élt meg, hogy egy életre szóló és nehéz években szövögetett álmot temetett el. Minden tehetetlenségét ki akarta taposni magából. Fájt neki ez az élet. Azoknak a sorsa, akik földben földért dolgoznak, azután ők is a földbe zuhannak és az életből nem látnak meg semmit. Kemény karjait ölelésre dobta ki a toronyablakból. Azt érezte, hogy most magasan van a többiek fölött, hogy valami olyat tud, ami a megváltás. Kezét meglengette osztályostársai felé, minden terek felé . . . Halántékán kidagadtak az erek. Gondolkozni akart, hogy mit tegyen. Túl akart lenni nehéz, pallérozatlan fején, eszén, hogy tisztán lásson. Tudni akarta, hirtelen megvilágosodva, mind az eszközöket és módokat és az őrjítően tiszta vágyon kívül semmi sem volt az agyában . . . Fogait csikorogva, dünnyög- ve mászott négykézláb tovább és följebb. Végre a harangozó szobájába ért. Fejét nekiverte az egyik tartógerendának és elszédült. Aztán a megszületett gondolat' izzó hevülésével rontot a zöld- zsalus kis ablaknak és félelmetesen rövid idő alatt kiverte sarkaiból. A gerendaütéstől, a nagy elzuhanástól, a fejében kavargó mámortól és a kínzó önelégületlenségtől fújtatva szédült és zugó fejét kidugta a levegőre. Elhatalmasodott akarata azonban pillanatok alatt győzött gyöngeségén. Ordítani kezdett. Már nem bírta a belső feszültséget. Az ő nagy titkáról tovább nem hallgathatott. Beszélnie kellett! Átadni megtalált magát és szilaj akaratát mindeneknek, hogy szétfolyjék és beleömöljék a tunya mezőkbe, az álmos tanyákba, porba fulladt falvakba és letiprott testvéreibe . . . A torony ablakából mélyen kihajolva belebugta az éjszakába: — Hej! Hej! Emberek! Véreim, nincstelen magyarok. Kisemmizett katonák! Figyeljetek! Földet a talpunk alá! Megint elrabolták a jussunkat! Földet . . . A süket csönd nem felelt. Az éles éjszakai levegő ar- culcsapta és csöppnyi józanság költözött belé. Segíteni akart magán, hogy figyeljenek rá, hogy fölébredjenek, akikhez szólni akart. — Meg kell, hogy hallgassatok! Úgy hallgassatok, mint az Istent! Nagy dolog ez, a legnagyobb a föld, a ti földetek, a mi földünk! — kiáltotta rekedten. Semmi sem mozdult. Szédülő tekintettel kikereste az öreg harang kötelét. Vad birkózásban tekerődzött a lábára a kötélvég. Hiába! Az emberfölötti rángatásra sem mozdult meg a sokmázsás harangkar. Erre derekára csavarta, bogozta a kötelet és felmászott a menetelesen magasodó állásra. Aztán eldobta magát. Most utána kondult a harang. A búgó hangzavarban nem érzett csak szerteáradó szédületét, irtózatos nyomást a mellén is mámoros fejével tullen- dült mindenen. A visszaránduláskor a kötél egy pillanat alatt lerántotta a magasból és aztán csak a nehéz test tompa dobbanása haliaszott a széles téglakockákon. A ritmusnélküli, hamar elkon- dult harangszóra csak a kutyák ugattak vissza . . . Mire Miska bá’, a babonás öreg harangozó összeszedte komáit, hogy végére járjon a furcsa harangkondulásnak, már szürkült az ég alja. A jótékony sötétség, amely lecsiszolja a tárgyak éleit, elsimítja a kiálló pontokat, oszlani kezdett és lomhán szétterpeszkedett a világosság. Már látszott a por- tengeres ut, a füstös kémény, a lehullott vakolat mögött a málladozó vályog' a sok kis ablaklyuk, a betapasztott rámákkal, a formátlan, csupaszkodó magyar fa, az akác a — váló- ság. A vörös téglapadlón elnyúlva hevert János erős két válla. Arca, előreborult fején, lilavörösen, homlokán alvadt vérpatak, szája csókra, vagy halálkiáltásra tárulva a földön. Lábai a kötél végén félembernyire lebegtek. A kötél csomója a lá- gyéknál feszült. Amikor leszabaditották, rán- dult egyet a harang, mint a kölönctől szabadult ősi Közöny és a fásult régi nap közömbösen szétszórta első fénycsóváját az alvó falu fölé.
