Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-07-14 / 800. szám
1934 julius 14. BÉRMUNKÁS 5 oldal A kultúra problémája Mi a hivatásuk, a szó legáltalánosabb értelmében, a feltalálóknak és felfedezőknek? Ha erre a kérdésre azt a feleletet próbálom adni, hogy: a kultúra fejlesztése, — ez a válasz elfogadhatónak fog látszani ; viszont szükségszerűen felvetődik egy újabb kérdés: mi is a kultúra? Ha megint a magam módján felelek: az átalakított energie gazdasági együtthatójának megjavítása, úgy' el kell készülnöm arra, hogy olvasóim többsége türelmetlenül vagy lemondólag rázza a fejét és komolyan fontolóra veszi, vájjon nem volna-e legokosabb, ha ezt a lapot mindjárt össze is csukná. Kérem, szíveskedjenek még egy pár sorral megbirkózni. Hiszen tulajdonképp nagyon egyszerű és világos dologról van szó és annak, aki a fizika hivatalos szókincsével ismerős, a definíció néhány szava egyes esetek egész tömegét idézi fel, amelyeken a meghatározás helyénvalóságát azonnal próbára teheti. De a megfelelő fogalmak a fizikában járatlan olvasónak is rendelkezésére állanak, legfeljebb ilyen elnevezések alatt még nem volt alkalma használni őket. Vizsgáljunk meg egy sajátosan emberi tevékenységet, például a nyers vagy természetes anyag feldolgozását. Akar esztergályosról van szó, a ki pipát, akár művészről, aki szobrot farag: a munka mindig akként megy végbe, hogy egy felől ott van a kész mü, másutt a hulladékok, a forgács, a törmelék, a mi már alkalmatlan arra, hogy hasonló alkotás anyagául szolgáljon. Minden céltudatos tevékenységnek ez a típusa. Lehetetlenség a tervbe vett müvet a megadott nyersanyagból tisztán, vagyis anélkül kihozni, hogy egy része értéktelenné ne válnék vagy legalább is ne degredálódna. Igaz, sokszor a körülmények annyira bonyolultak, hogy az anyag a megfelelő szolgáltatásra teljesen kiaknázhatónak tetszik. Ez az illúzió azonban csak akkor fordul elő, ha nem állítunk fel szigorú szempontokat, így például azt lehetne mondani, hogy az ércöntő beleszo- ritja az egész ercmennyiséget az előirt formába és nincs forgács-hulladék. Ez tény, de a tüzelő anyag, amelylyel a nyers ércet megolvasztotta, elvész és többé ilyen célra nem használható. így áll az ügy minden más esetben is, amelyet vizsgálat tárgyává teszünk. Minden munkának van egy ismertető jele: mindenből, a mit a természettől azért kaptunk, hogy saját céljainkra alkalmazzuk, le kell kopnia, hasznavehetetlenné kell válnia. Az esztergályos száz kiló fából talán harminc kilónyi pipát farag. A fa szakszerűen értékesített hányada harminc százalék. Tehát: az esztergályos a faanyagot egy harminc százalékos gazdasági együtthatóval dolgozza fel. Itt van tehát az a kétes jelentésű szó és nem is volt olyan nehéz megérteni. Természetes, hogy egy másik esztergályos, a ki ügyesebb mesterember, ugyanabból a faanyagból negyven százalékot tud pipának kikészíteni és igy magasabb kultúrát képvisel, mint a ki csak harmincra viszi. De hogy vagyunk akkor, ha ehhez a munkához viszont kétszeres időre van szüksége? Nos, erre a kérdésre a már ismert eljárási módon válaszolhatunk. A nap huszonnégy órájának csak bizonyos része fordítható munkára: az idő is alá van vetve a gazdasági együttható törvényének. Hogyha tehát a munkás a legjobb üzleti eredményt akarja elérni, akkor egybe kell vetnie a fa gazdasági értékét az időével, ameny- nyiben számításba veszi: mibe kerül napi életfentartása, ezt az összeget a megtakarított, illetve jobban értékesített fáéval megfelelő vonatkozásba állítja, hogy munkáját a lehető legjövedelmezőbben oszthassa be. Ez a megfigyelés feleletet ad egy másik ellenvetésre is, amely a figyelmes olvasónak valószínűleg már régen a nyelvére tolult. Hiszen a szobrásznál nem az a fontos, hogy mennyit fa- ricskál le a márványtömbből, csak művészi alkotás legyen belőle. Ez a felfogás helyes is a munka művészi értéke szempontjából; viszont a hulladék itt egész máshol hever. Az iz- gatot órák, a melyekben a szobrász a művészi megihletettség kifejezési formáit kereste, az alkotás sok meddő kísérlete, az eldobott tervek és skizzek, — igenis, nagy, sokszor túlságos nagy áldozatokat kellett hoznia, a mig a teremtés boldog órája végre elérkezett. Ez egy önmagával való számadás; a másik, egész szerény számítás az ár körül forog, a melyet müvéért kérnie kell s amely a márványanyag költségét is magában foglalja; amennyivel többe került, annyival inkább jön számításba. S annak, hogy itt valami érzésbeli tényező is közrejátszik, bizonyságát szolgáltatjuk: az igazi szobrászoknak, Michel Angelotól Max Kiingerig, mindig különösen izgató problémájuk volt, hogy a nyers tömbbe úgy lássák és képzeljék bele a szobormüvet, mintha benne rejtőznék, akár a pacsirta a burokban: egy vékony hártyát kellett csak lehántani s a mü egész szépségében felszabadult, még pedig a lehető legcsekélyebb anjyagVestfteeégt gél. Abban tehát megállapodtunk, hogy a gazdasági együttható minden cselekvésnél, minden célszerű eljárásnál érvényesül, éppen csak az egyik munka többé, a másik kevésbbé összetett, amennyiben egyes cselekvések summájaként jelentkezik s minden egyes tagnak meg van a maga külön koefficiense. Alig intéztük el azonban ezt az ütközőpontot, már egy újabb magyarázatra van szükség. Feltéve, hogy minden mü több részből van összeállítva s valamennyinek meg van a maga gazdasági együtthatója: hogyan lehet akkor a különböző alkotórészeket összesíteni? Az iskolában azt tanultuk, hogy csak egynemüeket lehet összeadni: almát almával, gyereket gyerekkel. De a művészi szépséget és a márványtömb súlyát nem lehet egymáshoz rakni. Hogyan is állottunk a mi esztergályosunkról szóló példázattal? Hiszen fát és időt valójában épp ily kevéssé lehet összeadni. És mégis egybe tudtuk vonni s ezáltal össze is adni őket: mindkettőt pénzértékben fejeztük ki. Pénz pénzzel összeadható. Éppen az a pénz jelentősége, hogy egységes mértékmérője az értékek javarészének, amelyek ma közkézen forognak. Manapság jóformán minden gazdasági cselekvés abban nyilvánul, hogy nyereséget és veszteséget ugyanabban a pénzértékben fejezünk ki s a célszerűséget e szerint ítéljük meg. És a mai irányzat arrafelé tart, hogy mind több és több olyan értéket lehessen a mértékmérőre igazítani, amely eddig kívül esett rajta. Az a bizonyos szárazdajka a ki a háziasszony megjegyzésére, remélem, szeretettel fog bánni a gyermekeimmel, azt felelte, hogy a szeretet havonkint öt márkával többe jön, — csak ennek a fejlődési folyamatnak adott goromba kifejezést. Céltalan volna ezen a folyamaton, régi jó szokás szerint, mindig újra felháborodni. Miután általános és ellenállhatatlan erővel megy végbe, általános tárgyi oka is van s meg kell előbb érteni, mielőtt erkölcsi vagy esztétikai alapon állást foglalnánk vele szemben. Ez a megértés éppen annak az általános mértéknek szükségletéből fakad, amely az embereknek kölcsönös vagy társadalmi tevékenységére alkalmazható. Magasabbrendü szociális berendezkedés nélkül a pénz léte és mibenléte érthetetlen. szükségletét maga produkálja, a pénz még felesleges s csak akkor válik szükségessé, ha különböző gazdasági egységek lépnek egymással érintkezésbe. A cserekereskedés helyét, amely a kölcsönös szükséglet és felesleges időnként való összetalálkozását feltételezi s a kereskedelmi forgalom kezdetleges alakjának képviselője, egy közös értékmérő foglalja el, amely a csere két alkotó elemét vagy aktusát függetleníti egymástól s ez által mindkettőnek hasonlíthatatlanul nagyobb mozgékonyságát segíti elő. Akinek csak fölös terméke van, de ugyanakkor nincsenek kielégítendő igényei, a maga produktumát anélkül értékesítheti, hogy viszont nélkülözhető árut kellene beszereznie s ezáltal bizonyságot nyer az iránt is, hogy később felmerülhető szükségleteit még akkor is fedezheti, ha annak idején nincs felesleges csere-anyaga. Ezáltal az egyik fél a maga javára a lehető legkedvezőbben irányíthatja a kölcsönös forgalmat és a másik fél is hasonló előnyös helyzetben van. így kerülünk megint a gazdasági koefficiens látószöge alá. A pénz kitalálás, amely az üzleti forgalom gazdasági együtthatóját megjavítja s ennélfogva kétségtelen nagy kulturér- téket jelent. Hogy ez az értelmezés tényleg a dolog lényegébe vágó, az a mozgalom is bizonyítja, amely régebben a cheque-forgalom bevezetését követelte, igazolásául annak a tapasztalásnak, hogy még a pénz és pénzértékek fizikai vándorlása is a forgalom túlságos meg- nehezbülésére vezetett. Ennélfogva: a gazdasági együttható megjavítása céljából a puszta átírás által való központosítást kellett életbeléptetni. A csere- művelet tudniillik itt már nem az effektiv pénzbeli kiegyenlh téssel, hanem a központnak a megtörtént érték-forgalomról szóló értesítésével történik. Elszámolás pótolja a pénz tényleges átadását, az eddig szükségelt munkaszolgáltatás tetemes csökkentésével. így tehát megint a kultúra problémájához kerültünk. Mégis be kell ismernünk, hogy a pénz mértéke nem alkalmazható valamennyi kulturális értékre egyaránt. Bismarck, a sokat emlegetett imponderabiliát csak azért nevezte ezen a néven, mert bár a mi értékelésünknek dllenemondanak, mégis ofyan tényezőket sorakoztatnak elénk, amelyek a kulturéletet erősen, néha döntően befolyásolják. Mégis volna talán egy még általánosabb értékmérő, amely ezeket az értékeket is maga alá rendeli ? XX. Roosevelt elnök vakációra indult. Elutazása előtt, nagy beszédet tartott, nemzete fiainak. Azt reméli, hogy amíg oda lesz, kitart a beszéd és más hiányában, lesz a népnek min rágódnia. Egy osztrák asszony villamosra szált kiskorú gyermekével, kiért nem volt hajlandó jegyet váltani. A kalauz okoskodására, aki azzal érvelt, hogy a gyermek túl nagy és nem hiszi, hogy csak hat esztendős az asszony igy válaszolt. — Nagy?. . . Hiszen még olyan nagy sincs mint Dolfuss. A nőt azonnal rendőrkézre adta a kalauz, amiért az utasok jól kiérdemelt pofonokkal halmozták el. Olvasás után adja lapunkat szomszédjának
