Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-07-07 / 799. szám
2 oldal__________________________________________BÉRMUNKÁS___________________________________ 1934 julius 7. HÉTRŐL-HÉTRE ÍRJA: V. J. A méhek részére méhkast épít a farmer, hogy a dolgos méheknek legyen hová hordani a mézet és a mikor ez megtelik, elrabolja tőlük. A tőkés mások által építteti meg a méhkast, a minek gyár a neve, aztán munkásokat alkalmaz a kik szorgalmasan gyűjtik a mézet (profitot.) A kész terméket aztán elrabolja a tulajdonos. A méhek szabadok, nem mu- szály a méhkasba hordani a mézet, ha nem akarják. Ugyanilyen szabadok a munkások is, nekik sem muszáj a gyárba menni ha nem akarnak. De mint a méheknek, úgy a munkásoknak is enni kell, — ezért kénytelenek aztán dolgozni menni. A külömbség köztük az: hogy a mig a méhek maguk is tudnak méhkast, vagy hozzá hasonlót építeni a hová a mézet össze gyűjtik, addig a munkások képtelenek ma gyár építésére, tőke hiányában. Ezért aztán a gyárak méhei, (munkások) rá vannak kényszerítve, hogy elmenjenek a gyárak tulajdonosaihoz, a kik viszont elrabolják a munkások által termelt javak nagyobbik részét. A munkások csak any- nyit kapnak a mi gyomruk megtöltésére elég, hogy másnap újból folytathassák a vagyon gyűjtést — a tőkések részére. Igazságosabb rendszer alatt a gyárak az összesség tulajdonát fogja képezni. Ilyen rendszerben az összegyűjtött méz, (termelt áruk) nem a herék, hanem a dolgozókat fogja megilletni. Mindent a dolgozóknak, a ki nem tolgozik — nem eszik. Ha a munkások holnap kétszer vagy háromszor annyit termelnek mint ma, a jutalmuk holnap is csak az lesz a mit ma kapnak, az úgy nevezett “tisztességes napibér.” A tőkések elgondolása szerint ez annyi, hogy a munkás mindennap megtölthesse gyomrát, mert igy elég ereje lesz másnap a munka folytatásához, a mi növeli a tőkések vagyonát. Ezt nevezik a tőkések és a szakszervezetek vezérei “tisztességes napibérnek.” Ezzel ellentétben az IWW azt hirdeti, hogy “le a bérrendszerrel.” Mi nem csak annyit akarunk az általunk termelt javakból, a mi az életünk tenge- tésére elég, hanem a munkánk teljes gyümölcsét. A mai rendszerben a munkás csak annyit kap, mint az IGAVONÓ barom, vagy az érzéketlen gép. Az előbbi szénát, zabot, az utóbbi gazolint és olajat. Az ember, a mindent termelő és alkotó munkás, a teremtés koronája, ennyivel nem elégedhet meg. Mi élni akarunk és a tőlünk elrabolt életet követeljük és minden nap hangosabban. A legtöbben azt állítjuk, hogy az ember a teremtés koronája, fölötte áll az összes állatoknak, nem ösztönszerüen hanem megfontolva cselekszik, hiányzik belőle az állati kegyetlenség stb. A valóságban azonban nem igy van, mert az ember kegyetlenebb tud lenni a vadállatnál. A tőkések cselekedete legalább is ezt bizonyítja. A mikor egy vérszomjas ragadozó állat megölte zsákmányát, dühösen védelmezi azt és nem volna tanácsos ezt tőle elvenni, vagy csak meg is kísérelni. De a mikor éhségét lecsi- lapitotta, otthagyja a maradékot a többi éhes állatok részére. A humánus, müveit emberek, a tőkések nem igy tesznek. Bármekkora legyen is a vagyonuk, nem csak, hogy nem juttatnak abból a vagyontalanok részére, de még többet akarnak. Például az élelmiszer trust urai, inkább meghagyják rohadni a felhalmozott élelmet, mintsem, hogy azt az éhezők közt elosztanák. A nagy iparbárók hihetetlen vagyonnal rendelkeznek, annak még a kamatját sem tudják elkölteni a legnagyobb tékozlás mellett sem, — de a gyáraikban éhbéreket fizetnek munkásaiknak, hogy még jobban növeljék vagyonukat. Az ember csak akkor nevezheti magát a teremtés koronájának, a legtökéletesebb lénynek, ha nem a mások rovására akar érvényesülni, hatalomhoz, jogtalan vagyonhoz jutni, ha megoldja azt a problémát, hogy ne éhezzenek milliók csak azért, mert túlsók az ennivaló. Csak akkor lesz igazán ember ha megtanul egyenesen járni, gerinces lenni, ha tudatára ébred emberi mivoltának, ha kifejlődik köztük az igazi testvéri szolidaritás. Ilyen emberek azonban csak az öntudatra ébredt munkások lehetnek. Azok, a kik nem a maguk, de az egész emberiség javáért küzdenek, a kik azt hirdetik, hogy “egynek sérelme,- az összesnek a sérelme,” A kik a felhalmozott javakat és termelő eszközöket csak azért akarják elfoglalni, hogy minden termelő munkásnak legyen mindene és bőségesen. Az IWW ezt akarja, ezért küzd szünet nélkül. Az IWW küzdő tagjait tehát jogosan megilleti a fenti név. AZ AKCIÓ BIZOTTSÁGBA BELÉPTEK ÉS EDDIG BEFIZETTEK: A. Székely, Clev................ 10.00 E. May, Cleveland-......... 9.00 Louis Lefkovits, Clev.... 10.00 J. Herczeg, Cleveland..... 14.00 G. Kuhn, Cleveland.......... 10.00 A. Kucher, Pitsburgh....... 10.00 B. Vitális, Pittsburgh..... 10.00 G. Deme, Akron............... 10.00 L. Fishbein, New York... 8.00 G. Wiener, New York..... 5.00 Miss Szajkó, New York.. 10.00 Miss E. Sárközy, N. Y.... 4.00 M. Vlasits, N. Y........... 10.00 J. Pataky, New York....... 10.00 M. Stefanko, N. Y............ 10.00 K. Z., New York............ 10.00 J. Engl, N. Y.................. 5.00 J. Szoláth, N. Y................ 8.00 J. Nagy, New York......... 2.00 Z. Zatykó, New York....... 10.00 A. Schöpf, Camden....... 4.00 S. Deutsch, Brunswick.... 5.00 P. Pika, Chicago............. 2.00 Csók nélkül Irta: Révész Béla. A tenger, a mélységes, a hatalmas : szelíd volt, mint egy mesebeli óriás. A rengeteg vasas hajót zökenő nélkül csúsztatta a pihegő hullámokon, melyek egyhangú, susogó nesszel odasimultak az ércpalota falaihoz és körülfodrozták szegélyét szikrázó fehérségű gyöngyökkel. A büszke, a kevély hajó rin- gatódzva szántott végig a nyugalmas tenger határnélküli síkságán. A nap, a tenger napja, megcsókolta a mozdulatlan levegőt és keresztül rajta megölelte a hajó födélzetét. Az ércpalota szerelmes embereket vitt Velence felé. A hajó ezért ringatódzott, a bősz, a háborgó tenger ezért volt szelíd, a hullámok ezért susogtak és öltötték magukra gyöngyös ékességüket s a nap, a tenger napja, ezért lövelt csókokat a hajó födélzetére, — ahol nászutazó asszonyok és férjek ültek. Délután volt. A napnak állandó és szenvedélyes csókjától valamennyien elbágyultak; ültek egymás mellett, szótlanul, de láthatóan: boldogan. Öreg csak én voltam közöttük. . . Az asszonyok virágzó- an lányosak voltak; a szemérmességük még Ugyanúgy küzködött, mint néhány nappal ezelőtt, mikor a palástos pap még nem szentelte meg csókjukat; még megrezzentek és üde arcukon piruló virágok nyíltak hirtelen, ha a férfi, a férj szerelmes öleléssel közeledett, de aztán! — mohó mozdulattal elfogadták, viszonozták, nagy szerelmük átvihar- zott egész testükön és parányi, reszkető kezük szenvedélyesen kulcsolódott belé a férfiujjakba. A szemük azonban már asz- szonyos volt. A csillogásukban benne volt a pajkos önteltség: mindent, mindent tudunk!. . . és fényességükből kisugárzott a bizonyosság, mely bűbájos éjszakák forró rejtelmeiről mesélt. A férjek, azok különbség nélkül mind piros ajkúak voltak. A láz, a vágy egynéme- lyiknek arcát még fehérebbé színezte, de az ajkukra ráhajtotta a vérüket és azok tüzeltek, lobogtak — csókért. , A fiatalság igézetes erdejében eltévedten ültem én, az öreg ember. A tobzódó szerelem hullámai magasra verődtek előttem és én nézni, megfigyelni tudtam a hullámok játszadozását, nyugtalankodását, torlódását. A sóhajt meghallottam, a halk, a pillanatig tartó beszélgetés igazi hangját megéreztem és a fiatal párok titkos ölelkezését mögöttem is észrevettem. Körülöttem, mindenütt a szerelem szivárványa bontogatta, változtatta ragyogó színeit. . . A hajó csöndesen, méltósá- gosan úszott tovább, ringa- tódzva a gyönyörök, Velence felé. A korlát mellett — ahol én is ültem, — egy fiatal pár, testszorongásig összebújva, a tenger játékait kémlelte. Az asszony karcsú teste egyszerre kiegyenesedett, de a másik pillanatban már mélyen hajolt a korlátra és ujjongó hangon súgta a férjének: — Csak nézd, nézd. . . ott . . . édes! A hajót szegélyző fodros habok közül delfinek bukkantak fel, pikkelyes hátuk ezüstös fényben csillogott, a gyöngyöző hullámokhoz néhány pillanatra hűtlenek lettek és vidám szökkenésekkel hemperegtek a levegőben. Aztán eltűntek, majd újra hirtelen felmerültek, egészen a viz színére, és versenyt úsztak a lassan sikló ércpalotával. A fiatalok a korlát mellett szomjas tekintettel bámulták a nagy halak játékát; az asz- szony karja szenvedélyesen ráfonódott a férfi derekára és mire a delfinek eltűntek előlük, az ajkuk szerelmesen, majdnem öntudatlanul összeforrt.. . Ez a csók megrebbentette képzeletemet, mely már hánytor- gatta gondolataimat a hajón utazó asszonyokról, férfiakról, égő szerelmükről és szépsége, melegsége átsuhant lelkemen, amelyben im’, váratlan, az ábránd szárnyain megnyílott a múlt és káprázatok utjain felvonult előttem rég feledett, pernyetakart ifjúságom. A mély ködből asszonyi alakok bontakoztak és egyenként, sokasodva közeledtek felém. A járásuk a távolból még libegő volt, de ahogy képzeletem megakadt rajtuk, már szálldostak, keringtek tekintetem előtt. . . A szőkék libbentek elém, az érzékenyek, az ábrándosak, még a tekintetük is liliomos volt. Elhozták magukkal újra a holdas éjszakákat, a sugaras gyönyöröket, a bűvös nyáréjeknek megejtő illatát. És lehullottak előttem, mint szellőrezdülésre a fehér ákácvirágok . . . Helyükbe léptek a barnák, a parázsszemüek, a délcegek, akiknek ölelése szenvedélyesebb volt, mint rekkenő időben a napfénynek és a kipattant villámsugárnak ütközése. A karjuk, a csókjuk izzó és kemény, a szemükben a csillagos mennyország és a sötétlő kárhozat. Nyomukban, velük suhant az elégett időknek perzselő fuvalata. . . És felmerültek a tüzhajuak. A lobogó szerelem volt a megjelenésük, a kezük érintése, a fojtott sóhajuk az égető láng. Koronás fejükről illat áradt, mely buj- togatóbb volt, mint a szüzlány csókja és százszor győzedelmesebb, mint a dacra ébredt önérzet. . . A káprázatok játéka elillant és fölhevült kép-
