Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-07-07 / 799. szám
1934 julius 7. BÉRMUNKÁS 3 oldal SZILÁNKOK EGY KIS LECKE. A múlt vasárnap délután a tikkasztó hőség dacára is be- tunolfcam 3 órakor. Mint rendesen rázendített a magyar muzsika. Utána egy másik, egy harmadik és még több magyar. Magyar, magyar, magyar. Nem idegenkedek a magyartól. Elvégre nem tehetünk róla, hogy magyarnak születtünk szükségszerűen megtanultuk a magyar nyelv használatát. De hogy mi okból, vagy mi jogon követelhetnénk tiszteletet magyarságunkért, hát kérem ezt nehéz megmagyarázni. Természetes, itt Amerikában van okuk és joguk némelyeknek még büszkéknek is lenni magyarságukra. Hogyne. A magyar kultúra, zene, érzelem ápolása örve alatt utaznak a gyárak, telepek és mindenki által kihasznált magyar munkásokra, szavazóurnákhoz vezetik, politikai hivatalokat szereznek általuk; külömböző egyesültek, szövetségekbe szervezik őket, hangoztatva hazafiasságukat, kényelmesen megélnek belőlük. Nem sokan. Csak néhányan. A kis legényeket reménnyel, vállveregetéssel fizetik. A gyárak és telepek következetesen megmaradt tolláikból csak a kevesek rakhatnak fészket. Ez igy rendjén is volna. Nem kizárólagos magyar virtus ez. A többi ideszakadt nemzetiségek sorsa és végzete, sőt még a bennszülött amerikai munkásé is ugyanez. A mi, mégis talán különös esetünkben azonban a csattanót a Bridgeportiak Dezsője hozza, szerinte ennek a sokoldalú magyaroskodásnak, az inteligencia által cserbehagyott magyar kultúra, zene, dal, stb., stb.-nek éltető eleme, kezdeményezője, a magyar munkásság. Mivel én is munkás vagyok, nem irok róla többet. Röstel- lem. — Mi a fészkes fenének kell a magyar munkásnak magát eszközül adni politikusok, fékereknek. Mintha nem volna elég, hogy egy bőrt lenyúzott róla a kapitalista. Zenét, kultúrát mi is szeretünk; olyan nyelvüt, amilyet értünk. Minden nemzetnek szép a kultúrája, művészete, még akkor is, ha nemzeti színük szalagjaival díszítik fel. Sokkal szebb volna azonban ha az egyéni vagy nemzeti hiúság caf rangjaitól mentes volna. Ebben az esetben jutna érvényre és volna benne értékelve a tökéletesség, melyet a művészet van hivatva megközelíteni. Befejezésül ismételjük: a múlt vasárnap adott Dezső-fé- le lecke igazságai a Cleveland és környéke magyar munkásait illetőleg megszívlelendő különösen azoknak, kik az igazi munkásérdek munkástörekvések képviseletével szeretnek kérkedni. Ne feledjék, a “magyar testvérek,” “hölgyeim és uraim” elócskult, a sok becsapások, félrevezetések jelzői s az ilyenekhez segédkezet nyújtani csak úgy enyhén mondva is bárgyuság vagy együgyü- ség. S—n. A MUNKA OLYMPIA, WASH. — Borzalmas robbanás volt a napokban a közeli hawk prairiei robbanó anyag .telepen, melynek 11 halott és több súlyosan sebesült áldozata van. A Denn Powder Co. telepén nyolc tonna dinamit robbant fel, melynek ereje sok mérföldnyire érezhető volt. A közelben levő épületeket mind romhalmazzá döntötte a robbanás és amely épületeket meghagyott, azok a tűz martalékai lettek. A robbanás erejét nagymértékben lehetett érezni még ta- comában is, mely 22 mérföldre fekszik a színhelytől. A halottak maradványait 75 lábnyira találták meg a felismerhetet- lenségig összeroncsolva. Hogy a halottak száma nem nagyobb, az csak annak köszönhető, hogy kevesen dolgoztak a telepen, azonban aki ott volt, az nem menekült. A robbanás közvetlen tűznek volt a következménye, azonban közvetve a gyár igazgatóság gondatlansága, mert hogyan szabad tűzzel dolgozni oly veszélyes helyen, ahol sok tonna tobbanó anyagot dolgoznak fel. A kellő védőkészülékek felszerelése természetesen hiányzott és csak a véletlenre volt bízva a korábbi robbanás elkerülése. A munkások, akik életüket veszítették, természetesen “szerencsétlenség” áldozatai és halálukért senkit nem lehet felelőségre vonni a törvények értelmében. A romok eltakarítása után újabbak foglalják el a helyeket és mintha misem történt volna, fognak VÉRTANÚI dolgozni a veszélyes helyen, nem gondolva arra, hogy szervezkedéssel kényszeríteni tudnák a munkáltatókat ez és hasonló veszélyes helyeken megfelelő biztonsági készülékek alkalmazására, hogy ne lennének minden percben a halál torkában. CARSON CITY, NÉV. — Lapunk olvasói előtt nem ismeretlen a Boulder vizerőgát építkezési munkálatok veszélyessége, ahol az IWW számos alkalommal harcolt a biztonsági készülékek hatásosabb alkalmazásáért. Hogy mennyire igazoltak voltak ezen harcok, misem bizonyítja jobban, mint az alábbi kimutatás, mely a Boulder gát építkezésnél előfordult halálesetek és súlyos sebesülésekről számol be. A jelentést a Nevada Industrial In- surence Company bocsájtotta nyilvánosságra és feltételezhető, hogy nem nagyit. Megjegyzendő, hogy ezen jelentés csak a nevadai oldalról szól és a többi államokban történt halálozásokról nincs benne említés. A jelentés szerint 1931 óta a halálos szerencsétlenségnek 45 munkás áldozata van és a súlyosan sebesültek száma ugyan ezen idő alatt több mint 1.500. És amikor a munkások sztrájkba lépnek ily munkaviszonyok javításáért, a sztrájkot izgatok müvének minősítik. Olvasd a Bérmunkást! zeletem kibontott vitorlái hirtelen egy lány alakja felé vittek. A tenger végtelenségét megszakította egy magasra meredő sziklás épület: a világitó torony, melynek aljában, szikrázó napsütésben, zöldre festett fapadon, ült egy lány. Annak kellett lennie. . . A hajó már egészen közelébe ért a toronynak és a sziklás épület magányos lakója csodálkozva nézett ránk, bolygó idegenekre. Fehér, hótiszta ruhájában, övezve és elzárva a rengeteg tenger közepén, olyan volt, mint egy idesodort, itt felejtett, száműzött liliom. A kezében, elbeeresztve, himzett munkát tartott. . . A színes selyemfonalak tarka szö- vődésénél vájjon milyen hangulatból született színes gondolatok szövögethetik a tenger lányának méla ábrándjait? E roppant magányosságban, nesztelen csöndben mire gondolhat, milyenek a vágyai, mi játsz- hatik a leikével? A tenger nyugalma visszaverődik-e a szivében, talán akkor, midőn hábo- rog hullámzásba induló vérétől vagy elcsitul, ha a bősz hullámok tarajodva ostromolják a tengerbe ékelt sziklavárat ? Gondol-e néha a szerelemre, ha estenden kiül a zöld fapad- ra és a holdvilág gyöngéden leboritja ezüstös palástjával, boldog nyugalomban pihegő kedvesét, a tengert ? Gondol-e ekkor a deli ifjúra, aki eljönne érte és kiszabadítaná rabságából ? Hogy fogadná ? Ráborulna, megölelné és fehér lelkét rálehelné csókjára? Az ő csókja ! melyért messzi tengerre kellene szállani, melyben virágos évek sóvárgása, feltörő szüzessége rejtőzik?. . . És nem szállanák csónakokra az ifjak, — hogy fölkersnék a tenger menyasszonyát, — akik itt elhaladnak?. . . Az elveszett csók lélek járó kisértet ; feledhetsz mindent, a szilaj évek nagyszerű szerelmeit, az igézetes asszonyok sorvasztó Ölelését, a mámorban elsuhant órák üdvöt osztó perceit: az elveszett csók ott fog égni mindig ajkadon; minden, mi mögötted maradt, hidegen tekinthet feléd, de kiégett szived újra feldobog az elveszett csók ráleheli rejtelmes, meg nem ismert forróságát megfakult emlékeidre. . . Újra nyílnak a lila orgonák és a fehér ákácok. Az ablak előtt ezüstös olajfa lélegzik. . . Májusi alkonyat volt. . . a napgolyó már mélyen aláha- nyatlott az égboltozaton és a virágok felszabadultak. Kely- hükből kiáradt az élet és illatos ölelkezésükkel bujálko- dott a levegő. Az árnyas szobában, a kitárt ablakok mellett ott állottunk, én és a lány. Hófehér ruha volt rajta. Halkan, csak éppen suttogva beszéltünk, én is másról, ő is másról. A szavunk nem arról beszélt, amiről a lelkünk. De suttogtunk, hogy el ne érjen bennünket — a csönd. Barna arcán világított a sötétlő pir és a nagy fekete szemeiből rámsugárzott szerelme. Acélos, fekete haja bőséggel omlott a vállára és illata beléoltva a künn nyíló orgonák, ákácok illatába. A szivünk már teli volt ékes vallomásokkal, az érzések árja gyönyörű gondolatokat sodort agyunktól a lelkűnkig, de beszélni mégse tudtunk, csak suttogtunk, akadozó, sóhajba halkuló hangon, rejtve-leplezve, amit ekkor éreztünk, amit egymásról ekkor már tudtunk. A szavunk aztán egyszerre elfogyott és megfogtam a lány kezét.. . Ránkszakadt a forróság, az erőnk elhagyott és a lány küzködve, de gyöngülten ráhajolt a vállam- ra. Körülöttünk nem volt senki más, csak a csönd. . . Égő arca az enyémen pihent, szerelmes vágyakozása izzó üzenettel szállott át ajkáról ajkamra és kínálta, a pillanat boldogságáért áldozatul felajánlotta ajkának liliomos tisztaságát. Remegő testének lüktetése átviharzott testemen, karja vad szorítással körém fonódott és sötétlő haja fürtökre omolva ráborult arcomra s egymáshoz simulva, a fiatalság felébredt füzében lobogtunk — tehetetlenül.. . Oda- künn már nőttek az árnyak és mi némán, mozdulatlanul, még mindig búcsúztattuk az alkonyt. . . Leszállt ránk az est. . . A nap, a tenger napja megnagyobbodott az égboltozaton és lassú mozdulással csúszott, csúszott a vizek felé. A fényességéből színek törtek elő és tarka árnyalatukkal megfestették az ég kárpitját. Tüzes sugarai megenyhültek és könnyebb, üdébb lett tőlük a levegő is. A tenger készült a nagyszerű találkozásra. Szendergő arca fölragyogott, hogy bolygó kedvese visz- szatér hozzá. Hullámait föléke- sitette narancsvörös, ezüstöskék és tüzaranyos csikókkal és fehér követeit, a fölszálló párákat, elébe küldte szerelmesének fogadására. Az elfáradt nap kipirult, ahogy mindinkább közeledett a tengerhez. A libegő párák, közelérve a naphoz, kitárták fehér karjaikat és megölelték anyjuk hűséges kedvesét, aztán körülfogták, maguk is siettették a bolygó vándort elfáradt útjában. A nap már ráhajolt a tengerre, de arcát még egyszer fölemelte az ég felé és sugarat hintett a bágyadt holdra, a reszkető csillagokra; káprázatos színeit még egyszer rálehelte a kéklő égboltozatra, mely fénylett, szikrázott a bucsuzásnak e pillanatában, aztán belemerült a hullámokba és megcsókolta szerelmesét. A csók végigrezget a tenger tündéri arcán, a hullámok felett szivárványok suhantak el és a napnak a csókja ott izzóit, ragyogott előttem, késő alkonyatig. . . ébredésemig. . .
