Bérmunkás, 1934. január-június (22. évfolyam, 773-798. szám)

1934-02-17 / 779. szám

1934 február 17. BÉRMUNKÁS 3 oldal Mooney ügy ismertetése Thomas Mooney 18-ik évét tölti California állam börtönében ártatlanul. Erről nemcsak az öntudatos munkásság, nemcsak a liberális gondolkodású polgárok, hanem mindenki megvan győ­ződve, aki behatóan foglalkozott az üggyel, sőt a tárgyalását vezető biró és esküdtszék, valamint az állami ügyész és maga California állam kormányzója is- És mindennek dacára Mooney meg mindig a börtönben van.« A harc kiszabadítása érdeke­ben állandóan folyik és az ügy ismertetése mindig időszerű. Az IWW chicagói magyar tagjai febr. 4-én, népgyülést tartottak, melynek napirendje a Mooney ügy ismertetése volt. A gyűlést Wiener Andor munkástársunk nyitotta meg és bevezető beszédében nagy­ban körvonalazta a Mooney ki­szabadítása érdekében folyó harc szükségességét és a fon­tosságát az üggyel való fog­lalkozásnak. A napirend első ismertetője Köhler Sándor, egyike az el­múlt év tavaszán Chicagóban megtartott “Free Thom. Moo­ney” kovenció delegátusainak. Köhler munkástársunk elvo­nultatja lelki szemeink előtt az amerikai munkásmozgalom ki­magasló harcait, melyek szá­mos harcos életét követelték áldozatul. Sokan a harc tüzében estek el, másokat a rendszer mindenkori támasszai törvé­nyesen gyilkotak le, mig szá­mosak hosszabb rövidebb idő­re élve temettek el a börtönök vasrácsai mögé. Ismertetése 1887-ig nyúlik vissza, amikor a 8 órás mun­kanapért folyó harc, — mely Chicagóba összpontosult, — vér­be fojtását határozta el az ak­kori uralkodó osztály. E har­cokból kifolyólag öt munkást gyilkoltak le törvényesen és néhányat életfogytiglani bör­tönre ítéltek, akik néhány év múlva vissza nyerték szabad­ságukat. Pár évvel később a nyugati ércbányászok kerültek a harc központjába. A szervezkedés futó tüzként terjedt közöttük és ennek meggátlására a kapi­talisták éppen úgy, mint a 8 órás munkanapért folytatott harcban Chicagóban bombát használtak, melynek Idaho ál­lam kormányzója lett az áldo­zata. A gyilkossággal az érc­bányászok akkori szervezeté­nek a Western Federation of Minersnak elnökét, Moyert, tit­kárát Haywoodot és a velük szoros összeköttetésben levő — nem tagja a szervezetnek — Petibonet helyezték vád alá. Amerika, sőt az egész világ szervezett munkássága nem viselkedett közömbösen az üggyel kapcsolatban, hanem minden eshetőségre készen állt és a vádlottakat felmentették. A Ludlowi bányász sztrájk szintén egyik mérföld jelzője a munkásmozgalom haladásának és a minden pár évben megis­métlődő kísérlet a munkásság szervezkedésének megakadályo­zására, itt is vérfürdőt ered­ményezett. Ebben az időben az ipari fejlődés már oly fokot ért el, hogy a szakszervezkedés ahelyett, hogy a munkáság ér­dekeit szolgálta volna, annak kárára volt és a gondolkodó elemei a munkásmozgalomnak elérkezettnek látták az időt oly szervezet megalakítására, mely a munkásságot, nem a használt szerszám szerint osztályozta, hanem a termelt áru szerint, nem szakmailag, hanem IPA­RILAG szervezte. Ezen felis­merésnek folyamányaként ala­kult meg az Industrial Workers of the World, mely forradalmi, politika mentes Ipari Szerve­zet. A későbbi harcokban, csak­nem kivétel nélkül ott találjuk az IWW-t, mint a harc irányí­tóját. Az első harc, mely az IWW égisze alatt folyt McKeesRocks- on volt, melynek hatásosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a munkáltatók a te- ror legelvetemültebb eszközeit alkalmazták a sztrájkolok el­len. Ez a sztrájkolókat oly ha­tározatra bírta, hogy — és ezt nyíltan ki is hirdették — min­den eggyes sztrájkoló életéért, egy rendőr, vagy a milíciának egy tagja, fog életével fizetni. Szemet szemért, fogat fogért. A sztrájk a munkások győzel­mével fejeződött be és senkit vád alá nem helyeztek. A következő hatalmas ipari sztrájkot Lawrenceben vezet­te az IWW melyből kifolyólag a sztrájk három vezetője ke­rült gyilkosság vádja alá. A tárgyaláson a vádlottakat fel­mentették. Közben később az IWW ha­talmas szólás szabadsági har­cokat vezetett Fresno, Spokane, San Diago, Everett és más vá­rosokban, melyek mind győze­lemmel végződtek. Az ipari harcok közül meg­említette az előadó még több sztrájkját az IWW-nak, me­lyekre olvasóink nagyrésze emlékszik. Többek között: A Masaba Rench ércbányászok, a nyugati erdei munkások, a co­loradói szénbányászok, a Buld- er Dam építő munkások, a kentuckyi szénbányászod és a yakimai gyümölcs szedő mun­kások sztrájkját, melyek né­melyikében kisebb-nagyobb cso­portokat ragadtak ki a sztráj­kolok közül és állítottak vád alá. Foglalkozott a centraliai üggyel, melyből kifolyólag az IWW hét tagját Ítélték el 25— 40 évi börtönre. A Sacco-Vanzetti ügy szin­tén eggyik fontos eseménye az osztályharcnak. Végül a Mooney üggyel kap­csolatban ismertette a “Free Thom. Mooney” konvenció le­folytatás a 8-ik oldalon) Mintha kért volna tőle vala­mit. . . Kirohant. Az udvaron a kazal mellé tá­masztva állt a nádfonatu kocsi­ülés. Odatelepedett. “Nem lehet igy hagyni. Mi­lyen szép a szeme. Hogy né­zett velük. Tenni kell vala­mit!” A kapu zárva volt. Az udva­ron vidáman zajongtak az ap­rójószágok. Sárga kis kacsák totyogtak. Pihés csibék szalad­gáltak. Csak a Laki hevert egy­kedvűen a pokrócon a diófa alatt. Süttette a hasát. A fiú fölnézett az égre. Vi­dám fecskék cikáztak fönt — szabadon. Elpirult. Gondolata támad. Újból bement az istál­lóba. “Tehén! Nézz ide! Ki akarsz menni? Hallod? Nézz ide.” Az állat nem mozdult. A sa­rokban, a fekvőhelyre dobva, hevert az ostor. Fölvette és gyöngéden megpiszkálta a ké­rődző állat hátát. Nem moz­dult. “Meg fogom ütni. Azért fo­gom megütni.” Ráhúzott. Egyszer. Kétszer. Többször. Semmi eredmény. Most nagyon érezte parány vol­tát és már-már kétségbeesett. Kétkézre fogta az ostornyelet és egymásután zuhogott le a bot. Az állat simára kefélt há­tán a fehér szőrszálak tisztán mutatták az ütések nyomait. Az egyik suhintás a fülét ér­te. Erre megmozdult és vissza­nézett. A fiú fölujjongot. “Érted? Jaj, megint de szo­morú a szeme. Jaj, biztos ez is fájt neki. Akarod? Tehén! Akarod ? Az még nézett rá egy pilla­natig. Szeme meg sem rebbent, aztán visszafordult. “Hát nem hiszed ? Én nem vagyok olyan, mint a többi. Várj csak.” összeszoritotta fogát és le­küzdötte félelmét. Odalépett a jászolhoz. Megfigyelte, hogyan kötözték oda. A láncot kam- pós szögbe akasztották. De a kampó jó magasan volt. “Ugy-e, nem bántasz? Ugy-e, szabad akarsz lenni?” Odavitte a háromlábú szé­ket, amelyen a nyanya ült és fölállott rá. A tehén elhajlitot- ta a fejét és a lánc megfeszült. Nem tudta kiakasztani. Oda­hajolt a tehénhez és könyörgő tekintettel szembenézett vele. “Hát ne félj tőlem! Ne légy rossz!” Próbálta huzni. Nem moz­dult. Megint eszébe jutott valami. Az állásból hozott egy marék szénát és el ej be dobta. Amikor az állat lehajolt, erőlködött egy kicsit és sikerült. A lánc nagyot csörgött és szabadon lengett a tehén nyakán. Le­csüngött egészen a térdéig és ott csörögve himbálódzott. Mintha csak a fiú öröméhez zenélt volna. Ujjongani kezdett. “Majd én eleresztelek. Én más vagyok, mint a többi. Ne nézz többet olyan szomorúan.” Az állat nyelte a szénát s ottmaradt. “Mi van veled? Hát nem akarsz szabad lenni? Gyere!” Megfogta a láncot és huzni kezdte. Az állat visszarántotta a fejét és ő majdnem elesett. Csaknem elsírta magát. “Hát miért vagy olyan bu­ta?” Dühös lett. Már nem Télt. “Miért nem mész ki? Te go­nosz.” Ismét kétkézre fogta az os­tort és elkezdte az orrát ütni. Az állat megmozdult, de csak a lovak helyére ment. A fiú már megizzadt. Szélesre tárta az ajtót, le­dobta a kabátját. Gereblyét, ásót, kapát, lapátot szedett ösz- sze és körben mindenfelől ne­kitámasztotta a szerszámokat a jászolnak, hogy igy elzárja az utat. Megint nekiment és most si­került. A tehén az udvaron volt és lomha léptekkel a kút felé haladt. Ámde a fiú tudta már, hogy hol fáj az ütleg. Űzte a kapu felé. Kinyitotta a kisajtót és ki­verte az utcára. Az állat álldogált tanácstala­nul, révedezve, de azután talán ,eszébe jutott a csordalegelő. Szellő lengett a mezők felől. Megkapta az orrát az uj füil- lat és lassan megindult az al­sósor felé. A fiú becsukta az ajtót és föllelkesülten utána­lengette a zsebkendőjét. “Tehén, te szabad vagy!” Amikor eltűnt a szeme elől, visszafordult. Fáradt volt. Leheveredett az ülésbe és el­aludt. Nemsokára boldog mo­soly játszott ajkán. Álmában vidáman nevetett rá a tehén. * Este nagy lárma kerekedett. A gazda fedezte föl a rettentő hiányt. Majd megbolondult dü­hében. — Ellopták! Ellopták! — keseregte szipogós hangon és forgott maga körül, mint hő­ségben a kerge kos. Szidta az egész világot és felforgatott mindent. A lovakat a kezeügyébe akadt szerszámok nyelével ver­te össze, siránkozó feleségét mindennek lehordta, leányát, aki nyomok után keresgélt, lőccsel oldalba vágta, a ténfer­gő Misut leköpte, a Lakit ösz- szerugdosta és ment a bíróhoz. Amikor a fiút fölébresztet­ték, nem sokat értett a nagy sírásból. Siettek is vele, hogy a nagy zivatar elől elrejtsék. Álmos volt. Hátravitték a kis szobába, ott megetették, aztán lefektették. Másnap reggel ártatlan szem­mel mesélte el a dolgot. Dicsé­retet, ölelést várt. . . Az öreg, aki egész éjjel nem aludt, fortyogott a dühtől és csúnyán megverte. A házbeliek alig tudták kiszabadítani tu- porzékoló haragjából. Csupa folt lett a háta. Úgy tiz óra felé a csordás visszahozta a tehenet. Megörült. Délután a fiú már újból a vonaton ült. Vitték vissza. Otthon még az édesanyától is kikapott a szégyen miatt. Még sokáig szidták azzal, hogy. Te, tehéntolvaj. . . Amikor megnőtt, valahol azt olvasta, hogy az elnyomottat, a láncravertet mindenkor be kell pofozni egy jobb sorsba. Akkor visszaemlékezett ezek­re és nagyon megértette ezt a mondatot.

Next

/
Oldalképek
Tartalom