Bérmunkás, 1934. január-június (22. évfolyam, 773-798. szám)
1934-02-17 / 779. szám
1934 február 17. BÉRMUNKÁS 3 oldal Mooney ügy ismertetése Thomas Mooney 18-ik évét tölti California állam börtönében ártatlanul. Erről nemcsak az öntudatos munkásság, nemcsak a liberális gondolkodású polgárok, hanem mindenki megvan győződve, aki behatóan foglalkozott az üggyel, sőt a tárgyalását vezető biró és esküdtszék, valamint az állami ügyész és maga California állam kormányzója is- És mindennek dacára Mooney meg mindig a börtönben van.« A harc kiszabadítása érdekeben állandóan folyik és az ügy ismertetése mindig időszerű. Az IWW chicagói magyar tagjai febr. 4-én, népgyülést tartottak, melynek napirendje a Mooney ügy ismertetése volt. A gyűlést Wiener Andor munkástársunk nyitotta meg és bevezető beszédében nagyban körvonalazta a Mooney kiszabadítása érdekében folyó harc szükségességét és a fontosságát az üggyel való foglalkozásnak. A napirend első ismertetője Köhler Sándor, egyike az elmúlt év tavaszán Chicagóban megtartott “Free Thom. Mooney” kovenció delegátusainak. Köhler munkástársunk elvonultatja lelki szemeink előtt az amerikai munkásmozgalom kimagasló harcait, melyek számos harcos életét követelték áldozatul. Sokan a harc tüzében estek el, másokat a rendszer mindenkori támasszai törvényesen gyilkotak le, mig számosak hosszabb rövidebb időre élve temettek el a börtönök vasrácsai mögé. Ismertetése 1887-ig nyúlik vissza, amikor a 8 órás munkanapért folyó harc, — mely Chicagóba összpontosult, — vérbe fojtását határozta el az akkori uralkodó osztály. E harcokból kifolyólag öt munkást gyilkoltak le törvényesen és néhányat életfogytiglani börtönre ítéltek, akik néhány év múlva vissza nyerték szabadságukat. Pár évvel később a nyugati ércbányászok kerültek a harc központjába. A szervezkedés futó tüzként terjedt közöttük és ennek meggátlására a kapitalisták éppen úgy, mint a 8 órás munkanapért folytatott harcban Chicagóban bombát használtak, melynek Idaho állam kormányzója lett az áldozata. A gyilkossággal az ércbányászok akkori szervezetének a Western Federation of Minersnak elnökét, Moyert, titkárát Haywoodot és a velük szoros összeköttetésben levő — nem tagja a szervezetnek — Petibonet helyezték vád alá. Amerika, sőt az egész világ szervezett munkássága nem viselkedett közömbösen az üggyel kapcsolatban, hanem minden eshetőségre készen állt és a vádlottakat felmentették. A Ludlowi bányász sztrájk szintén egyik mérföld jelzője a munkásmozgalom haladásának és a minden pár évben megismétlődő kísérlet a munkásság szervezkedésének megakadályozására, itt is vérfürdőt eredményezett. Ebben az időben az ipari fejlődés már oly fokot ért el, hogy a szakszervezkedés ahelyett, hogy a munkáság érdekeit szolgálta volna, annak kárára volt és a gondolkodó elemei a munkásmozgalomnak elérkezettnek látták az időt oly szervezet megalakítására, mely a munkásságot, nem a használt szerszám szerint osztályozta, hanem a termelt áru szerint, nem szakmailag, hanem IPARILAG szervezte. Ezen felismerésnek folyamányaként alakult meg az Industrial Workers of the World, mely forradalmi, politika mentes Ipari Szervezet. A későbbi harcokban, csaknem kivétel nélkül ott találjuk az IWW-t, mint a harc irányítóját. Az első harc, mely az IWW égisze alatt folyt McKeesRocks- on volt, melynek hatásosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a munkáltatók a te- ror legelvetemültebb eszközeit alkalmazták a sztrájkolok ellen. Ez a sztrájkolókat oly határozatra bírta, hogy — és ezt nyíltan ki is hirdették — minden eggyes sztrájkoló életéért, egy rendőr, vagy a milíciának egy tagja, fog életével fizetni. Szemet szemért, fogat fogért. A sztrájk a munkások győzelmével fejeződött be és senkit vád alá nem helyeztek. A következő hatalmas ipari sztrájkot Lawrenceben vezette az IWW melyből kifolyólag a sztrájk három vezetője került gyilkosság vádja alá. A tárgyaláson a vádlottakat felmentették. Közben később az IWW hatalmas szólás szabadsági harcokat vezetett Fresno, Spokane, San Diago, Everett és más városokban, melyek mind győzelemmel végződtek. Az ipari harcok közül megemlítette az előadó még több sztrájkját az IWW-nak, melyekre olvasóink nagyrésze emlékszik. Többek között: A Masaba Rench ércbányászok, a nyugati erdei munkások, a coloradói szénbányászok, a Buld- er Dam építő munkások, a kentuckyi szénbányászod és a yakimai gyümölcs szedő munkások sztrájkját, melyek némelyikében kisebb-nagyobb csoportokat ragadtak ki a sztrájkolok közül és állítottak vád alá. Foglalkozott a centraliai üggyel, melyből kifolyólag az IWW hét tagját Ítélték el 25— 40 évi börtönre. A Sacco-Vanzetti ügy szintén eggyik fontos eseménye az osztályharcnak. Végül a Mooney üggyel kapcsolatban ismertette a “Free Thom. Mooney” konvenció lefolytatás a 8-ik oldalon) Mintha kért volna tőle valamit. . . Kirohant. Az udvaron a kazal mellé támasztva állt a nádfonatu kocsiülés. Odatelepedett. “Nem lehet igy hagyni. Milyen szép a szeme. Hogy nézett velük. Tenni kell valamit!” A kapu zárva volt. Az udvaron vidáman zajongtak az aprójószágok. Sárga kis kacsák totyogtak. Pihés csibék szaladgáltak. Csak a Laki hevert egykedvűen a pokrócon a diófa alatt. Süttette a hasát. A fiú fölnézett az égre. Vidám fecskék cikáztak fönt — szabadon. Elpirult. Gondolata támad. Újból bement az istállóba. “Tehén! Nézz ide! Ki akarsz menni? Hallod? Nézz ide.” Az állat nem mozdult. A sarokban, a fekvőhelyre dobva, hevert az ostor. Fölvette és gyöngéden megpiszkálta a kérődző állat hátát. Nem mozdult. “Meg fogom ütni. Azért fogom megütni.” Ráhúzott. Egyszer. Kétszer. Többször. Semmi eredmény. Most nagyon érezte parány voltát és már-már kétségbeesett. Kétkézre fogta az ostornyelet és egymásután zuhogott le a bot. Az állat simára kefélt hátán a fehér szőrszálak tisztán mutatták az ütések nyomait. Az egyik suhintás a fülét érte. Erre megmozdult és visszanézett. A fiú fölujjongot. “Érted? Jaj, megint de szomorú a szeme. Jaj, biztos ez is fájt neki. Akarod? Tehén! Akarod ? Az még nézett rá egy pillanatig. Szeme meg sem rebbent, aztán visszafordult. “Hát nem hiszed ? Én nem vagyok olyan, mint a többi. Várj csak.” összeszoritotta fogát és leküzdötte félelmét. Odalépett a jászolhoz. Megfigyelte, hogyan kötözték oda. A láncot kam- pós szögbe akasztották. De a kampó jó magasan volt. “Ugy-e, nem bántasz? Ugy-e, szabad akarsz lenni?” Odavitte a háromlábú széket, amelyen a nyanya ült és fölállott rá. A tehén elhajlitot- ta a fejét és a lánc megfeszült. Nem tudta kiakasztani. Odahajolt a tehénhez és könyörgő tekintettel szembenézett vele. “Hát ne félj tőlem! Ne légy rossz!” Próbálta huzni. Nem mozdult. Megint eszébe jutott valami. Az állásból hozott egy marék szénát és el ej be dobta. Amikor az állat lehajolt, erőlködött egy kicsit és sikerült. A lánc nagyot csörgött és szabadon lengett a tehén nyakán. Lecsüngött egészen a térdéig és ott csörögve himbálódzott. Mintha csak a fiú öröméhez zenélt volna. Ujjongani kezdett. “Majd én eleresztelek. Én más vagyok, mint a többi. Ne nézz többet olyan szomorúan.” Az állat nyelte a szénát s ottmaradt. “Mi van veled? Hát nem akarsz szabad lenni? Gyere!” Megfogta a láncot és huzni kezdte. Az állat visszarántotta a fejét és ő majdnem elesett. Csaknem elsírta magát. “Hát miért vagy olyan buta?” Dühös lett. Már nem Télt. “Miért nem mész ki? Te gonosz.” Ismét kétkézre fogta az ostort és elkezdte az orrát ütni. Az állat megmozdult, de csak a lovak helyére ment. A fiú már megizzadt. Szélesre tárta az ajtót, ledobta a kabátját. Gereblyét, ásót, kapát, lapátot szedett ösz- sze és körben mindenfelől nekitámasztotta a szerszámokat a jászolnak, hogy igy elzárja az utat. Megint nekiment és most sikerült. A tehén az udvaron volt és lomha léptekkel a kút felé haladt. Ámde a fiú tudta már, hogy hol fáj az ütleg. Űzte a kapu felé. Kinyitotta a kisajtót és kiverte az utcára. Az állat álldogált tanácstalanul, révedezve, de azután talán ,eszébe jutott a csordalegelő. Szellő lengett a mezők felől. Megkapta az orrát az uj füil- lat és lassan megindult az alsósor felé. A fiú becsukta az ajtót és föllelkesülten utánalengette a zsebkendőjét. “Tehén, te szabad vagy!” Amikor eltűnt a szeme elől, visszafordult. Fáradt volt. Leheveredett az ülésbe és elaludt. Nemsokára boldog mosoly játszott ajkán. Álmában vidáman nevetett rá a tehén. * Este nagy lárma kerekedett. A gazda fedezte föl a rettentő hiányt. Majd megbolondult dühében. — Ellopták! Ellopták! — keseregte szipogós hangon és forgott maga körül, mint hőségben a kerge kos. Szidta az egész világot és felforgatott mindent. A lovakat a kezeügyébe akadt szerszámok nyelével verte össze, siránkozó feleségét mindennek lehordta, leányát, aki nyomok után keresgélt, lőccsel oldalba vágta, a ténfergő Misut leköpte, a Lakit ösz- szerugdosta és ment a bíróhoz. Amikor a fiút fölébresztették, nem sokat értett a nagy sírásból. Siettek is vele, hogy a nagy zivatar elől elrejtsék. Álmos volt. Hátravitték a kis szobába, ott megetették, aztán lefektették. Másnap reggel ártatlan szemmel mesélte el a dolgot. Dicséretet, ölelést várt. . . Az öreg, aki egész éjjel nem aludt, fortyogott a dühtől és csúnyán megverte. A házbeliek alig tudták kiszabadítani tu- porzékoló haragjából. Csupa folt lett a háta. Úgy tiz óra felé a csordás visszahozta a tehenet. Megörült. Délután a fiú már újból a vonaton ült. Vitték vissza. Otthon még az édesanyától is kikapott a szégyen miatt. Még sokáig szidták azzal, hogy. Te, tehéntolvaj. . . Amikor megnőtt, valahol azt olvasta, hogy az elnyomottat, a láncravertet mindenkor be kell pofozni egy jobb sorsba. Akkor visszaemlékezett ezekre és nagyon megértette ezt a mondatot.
