Bérmunkás, 1934. január-június (22. évfolyam, 773-798. szám)
1934-05-26 / 793. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1934 május 26. Tények megállapitása A munkásosztály felhozza a földgyomrából a nyers anyagot feldolgozza a gépek segítségével és élvezhetővé, használhatóvá teszi. Megműveli a földet, termel mindenféle szükségleti dolgokat. A munkásosztály megcsinálja a ruhát, cipőt, bútort, a lakóházakat és minden elképzelhető dolgokat állít elő. Felraktározza. Ennek ellenében bért kap a munkaadójától, minden dollár értékű munkájának 20 százalékát, a többi 80 százalék megmarad a munkaadónak. Annak, aki semmivel sem járult hozzá a szükséges dolgok előállításához. Persze még vannak a munkások között olyanok, hogy azt mondják, hogy a munkáltatók is reszkiroznak, mert kockáztatják a pénzüket. És az aki még mindig igy gondolkodik nagyon téved, mert azon összeget melyet ő szerintük reszkiroznak, azt is a munkásoktól rabolták el. Áldozatot csak is a termelő produktiv munkásosztály hoz. Azok, akik a termelésben nem vesznek részt, parazita élősdi osztály. Hogy lehet az, hogy mégis ezen osztály tulajdonában van az összes emberi szükségleti cikkek, ők bírják, rendelkezne« vele. A munkásosztály, amely előállította, az pedig nélkülözi a legellemibb szükségleti cikkeket is. Jótékonyságra van utalva, a segélyző helyeken meghunyászkodva bután várja, hogy dobjanak neki az általa előállított javakból, olyan részt amely már élvezhetetlen. Hol van az emberi méltóság, amely ez ellen nem lázad ? Embernek nevezhető-e az, aki ezen megaláztatás gyökeres megszüntetéséért nem küzd a legmesszebbmenő rendelkezésére álló eszközökkel? Persze vannak a munkásosztály soraiban még ma is sajnos olyanok, kik azt mondják hiába van. Az uralkodó osztályt nem lehet megadásra bírni, mert ők erősebbek. Hogy nekik i van pénzük és minden az övék. De ezeknek a gyáváknak az nem fér a koponyájukba, hogy az a képzelt erő nem az uralkodó osztály kisszámú csoportjában és pénzében van. Hanem az ő és a többi hozzá hasonló tudatlan, saját sorsával nemtörődő mindig másokban bizó de sohasem a saját erejében. Úgy számítja ő nem való egyébbre mint minden kornak a malmán huzni az igát a vezérek javára. Pedig a munkásság ha használná az agyát is nemcsak a fizikai erejét, könnyen reá jönne, hogy az erő ő nála van, ő szolgáltatja, ő maga a végrehajtó hatalom, éppen csak a kontról, az ellenőrzés van az uralkodó osztály kezében. De- hát meddig lesz még, hogy a munkásosztályt azon kisebbség úgy irányítja mint a kocsis a lovakat tetszése szerint? A múltból való tapasztalat a legnagyobb bizonyíték erre. Kell, hogy ezen gyeplőt kiragadja a kisebbség kezéből, az irányítást önön maga vegye a kezébe. Elég volt már a zablából, avagy már nem is érez annyira megszokta a gyeplőt és zablát (ez volna az ember Yj Ugyan ha kérdeznők úgy van-e ? nem igen ismerné el, pedig a gyakorlati téren sajnos bármennyire tagadja ezt a fent említett lovak szerepét tölti be. Igaz, hogy a lovak ezidőszerint mindjobban kiszorulnak az eddig betöltött szerepkörből. Mert a géprendszer kiszorítja őket. De a munkásosztály az, amely állandóan építi a modernnál mo- dernabb gépeket, nemhogy segítségére volna, ellenkezőleg rabja a saját alkotásának. Mert kocsis gyeplő-zabla nélkül nem tud semmit csinálni. Semmisem bizonyítja jobban mint a munkásköntösbe bujt politikai maszlaggal szédelgő modern kocsisok és gyeplő-zabla tartók. Sajnos még mindig akadnak munkások akiket kocsi jók elé tudnak fogni és 1et- szésük szerint irányítani. Ezeknek még a zabla viselés nem hatolt fel az agyukba. De nincs még elveszve minden. Van a munkásosztálynak egy kis csoportja, mely elvetette a kocsist, gyeplőt, zablát, mely minden nyomornak csirája. Ez a csoport azt hirdeti, hogy a produktiv termelő munkásosztálynak nincs szüksége kocsisokra, gyeplőre, zablára, ők maguk veszik kezükbe a saját sorsuk intézését. Tudatában vannak erejüknek. Képeseknek érzik magukat arra, hogy egyszer és mindenkorra felszabadítsák és megértessék a még mindig tévúton botorkáló munkástestvéreiket is arról, hogy szervezkedniök kell 1 Így Nagy Szervezetbe. És igy közös erővel olyanná formálhatják ezen rabló csaláson álló rendszert, hogy csakis azok Szervező útra megy Wiener munkástárs A lapbizottság és a kerületi értekezletek óhajának tesz eleget Wiener Andor mtárs azzal, hogy Chicagótól Bridgeportig egy szervezői utat teszen, hogy az IWW eszmélyét az egy nagy szervezet szükségességét a magyar munkások ezrei előtt szóval is ismertesse. Wiener mtárs gyűlései lesznek : Május 24-én, Bridgeport, Conn. Május 25-én, Passaic, N. .1. Május 27-én, Philadelphia, Pa. Május 29-én, Coroapolison a Magyar Házban, este 8 órakor. Május 31-én, Martinsferry. Junius 1-én, N. S. Pittsburgh, 805 James St. International Soc. Lyceumban este 8 órakor. Junius 2-án. Hazelwoodon, a Társas Kör helyiségében, este 8 órakor. Junius 3—4—5 Cleveland. Junius 6 Toledo, 0. Junius 7—8 Detroit, Mich. Junius 9-én, So. Bend, Ind. a Kossuth Hallban, este 8 órakor. Junius 17-én, Chicagóban, a csoport által rendezett nyári ünnepélyen. részesülnek a természet nyújtotta javakban, akik hasznos munkával is hozzá járulnak a társadalom fentartásához. Ezt tanítja az IWW. S. Novak. Társtalan vándor Irta: Nyigri Imre. Baktatni portól süppedős, keréknyomtól vágott, széltől járt nehéz országutakon. Po- roszkálva, mint a nyájtól tévedt barom, amely remegő orr- cimpával keresi a közös legelőt, a járt csapást, karámtól a kutig. Menni, csak menni, belül érzett, messzi, még nem látható cél felé. Ha a gerincen összefut a fáradtság és az elinduláskor délcegre húzott derék roggyanva meggörbül, lehuzódni az árok aljába, szamártövis, bogáncs és kutyatej közzé és összekuporodni apróra, hogy ne legyen nagy a kár az utkaparó szénájában. Ha homlokáról veríték öntözi a kegyetlenül kemény rögöket és a lángoló nap lázálmokat ver az arcába, hid alá hasalni, káva mellé térdepelni patak- vízért, kutcsöppért, hogy a po- cséta megenyhitse. Vállán az ütött-kopott tarisznya málladozó, toldozott szíját halk sóhajjal megigazítva, indulni a kaptatónak a hajnal széjjelnyujtózkodó fényénél és elérni forró délben a puszta hegytetőt. Hallgatni a szabad kis madár apró pötyögéseit a bokrok ághegyein, lesni rebbenő, vigyázó surranását a próbálkozó fiókák után és fészektelenül magányosnak lenni. Elzörgő szekerek mintha nem is látnák, keménybeszédu csendőrök mintha csak érte volnának. Az ostor előtte pattant ja a ló hátát, hogy gyorsabb járásra nógassa, csakhogy minél előbb elhagyják őt. A száj vele szemben durvul el, csakhogy utolsó ember legyen. Az értelem hangot keres, hogy bizonygassa neki, ami körülötte van, nem káprázat, hanem szomorú koldussorsának egyik fejezete. A bizonyságot megadja a zörgő kukoricás, a deli nádas sűrűié és a rakott asztag alja, amikor lehull nyugovóra. Pusztán, falvakon, csendőr- őrsökön és községházakon át mindig csak alázatoskodva, tűrve, szemforgatva, tettetett és belülről is rútnak érzett, éneklővé szomoritott hangon elsírni a siralmas sorsot: — Koldus vagyok! Megállni a bezárt kapuk, ajtók és ablakok előtt és alatt, elzengvén a könyörgő szót: — Adjatok. . . Szorongani rongy garasért, száraz cipóvégért és legtöbbször tovább lépni, mert ahol o jár, süketek és vakok az emberek, ha látják és hallják is s hogy ver szivük, csak türelmetlen ujjmozdulatuk mutatja: — Kifelé! Vagy kotródni mint kivert kuvasz a dühöngő gazda udvaráról, amikor dől a szidalom és fejéhez verik a tanácsos kalács bősz bölcsességét: — Élhetetlen! Miért nem megy dolgozni! Egy, kettő, három, négy. Újból és mindig előre. Az ócska bakancs lódul, indul s az udvaron vödörlánc csörög: — Sorsod már örök nyomorúság. Társtalan, értetlen vándor! Szóra miért nem nyitod szádat? Szivedben világosságot cipelsz és fényére kiváncsi szem hát már sohasem tapad? Beszélj! így: — Embertestvéreim! — Én koldus vagyok, mert csají ami rajtam van, az az enyém, de ti is koldusok vagytok ! Titeket példázlak és miért vagytok rosszak hozzám, mint ahogy rosszak mások hozzátok? Hiszen azért vagyok szegény, mert mig bírtam, dolgoztam, mint Ti is most, hogy inaim kinyúltak, izmaim elrongálódtak, a szemétre dobtak. Bizony, mondom nektek, sokan vannak közietek, akik követni fognak az én utamon. Ha erőlködtök, hogy vessetek és ássatok, magatokért teszitek-e ? Amit teremtetek, mi az osztozkodástok belőle? Álljatok meg alázatos szívvel előttem, mintha csak szépapátok volnék, ki koldus és nincstelen volt, hogy nincstelenek maradjatok ti és koldus legyek én. Ha én közétek jövök, üveg nélkül sorsotok önnönarcát lássátok bennem! Hány nemzedékiek hullott a földbe, amelyen dolgoztok most is és ma mennyi belőle a tiétek? Adjatok kenyeret nekem, hogy kenyérré válhasson bennetek az én tanításom: — Ha mind a koldusok, társtalan, értetlen vándorok, akik portól süppedő nehéz országutakon baktatunk, vagy cselédházban, ökör mellett, eke szarvánál, az istálló vályújánál, a zsellérség szalmatetős sárkunyhóiban egy életre megállunk, hogy koldussorsunkat leéljük, egy napon egymásra ismerünk, sokan leszünk. Elöntjük a földeket és a mienk lesz nemcsak a keréknyom, a munkahely taposott ösvénye, az ámbitus kolduskegyre várakozó padlója, de a szántó, a rét, a legelő, az erdő, a fölséges fekete föld, mind! Mind! — A bezárt kapuk, ajtók és ablakok előtt és alatt, ha elsírom, hogy: — Adjatok. . . Jusson eszetekbe: Én is koldus vagyok és a koldusok mindenütt testvérek! Ha társtalan koldus kerül elétek, legyetek testvérei, ha értetlen vándorral találkoztok, értsétek meg szomorú tanítását, példás életét.