Bérmunkás, 1933. július-december (21. évfolyam, 746-772. szám)
1933-11-04 / 764. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1933 november 4. A chicagói Általános Munkás Dalárda ünnepélye Feledhetetlen napja volt vasárnap 1933 október 22-én, a fenti Dalárdának. A kik eljöttek, azok nem csalódtak, kaptak, élveztek, élvezték a dús termékét a munkás művészetnek, a kiforrot, a valódi művészetet. Proletárok, dolgozó férfiak állottak a deszkákra. Kardos zenekara az “Inter- nacionalet játszotta precizitással. És Wiener Andor — ki bekonferált — bár nem Kohn Ferenc — ahogy is mondá — rövid üdvözlő beszédet mondott. Az “Általános Munkás Dalárda’ Várnai “Munkás Üdvözletét” énekelte. Az alig egy esztendős dalárda Máj er B József karnagy vezénylete alatt szép — harmonikus összhanggal hatott. A dalárdán észrevehető Máj er mester tudása. A dalosok fegyelmezett volta elárulta a mester fáradságot nem ismerő munkáját. A közönség hálás volt. Soha megértőbb publikumot nem láttam együtt mint e hó 22-én, vasárnap a Chicagói Bérmunkás Otthonban. A dalárda 1-ső száma lebilincselte őket és ez végig igy hatott a program befejezéséig. Mathes Károly zeneművész, aki a munkásság igaz ügyéért rajong, eljött kedves feleségével South Bendből, hogy a fenti Otthonban egybe sereglett proliknak is juttason, abból a forrásból, amit általában művészetnek ismerünk. Leült Mathes Károly a zongorához, hogy Chopin — (olvasd Shopin)- nak “A bölcső dalát,” kerin- gőjét és serzóját interpretálja. S a billentyűk meg szólaltak, trilláztak, felvillanyoztak. A szemevilágától megfosztott művész a látó szemeket csillogtatta, a sziveket örvendeztette. A gyárak, műhelyek robotolói, a szürke mindennapi életet élő prolik előtt — egy uj világ eljövetelét hirdető ember, — a zene nagy embere ült. Hálás volt a munkásosztálynak ez a kis avant gárdája. Hisz a legfinomabb Szymfoni- kus hangverseny se adhatott volna neki többet. Madame M. Thorson, kit Bauer Gladys kisért zongorán, nagy tetszéssel énekelte az “Indian Love Songot” utána “Mighty- Lake Roset” Frimmel és Nevin zeneszerzőktől. Madame Thorson-t a rádió utján ismeri a közönség. Szép szopránja kultivált és itt is belopta magát vele a hallgatóság szivébe. Egy számmal ki is bővitette első fellépését, máskép nem jutott volna le a deszr kákról. “Az Általános Munkás Dalárda” “A munkás üdvözletét” Várnaitól és “A két verebet,” Kovács D.-től énekelte Májer B. József, karnagy vezetése alatt. Ez is nagy élvezetet nyújtott. Jámbor András mt. régi harcos South Bendből, Mathes K. tanítványa, a mester zongora kísérete mellett — Wagner Richard Tannhauser c. operájából, (Holdes Abendstern) “Est hajnali csillag” c. müdalt énekelte oly nívósán, mint bármely hivatásos Wagner énekes. Szép csengő és a legkisebb árnyalatokat kidomborító hangjával, szórakoztatott bennünket. Jámbor ezután Fellegváry “Remény, szeretett” c. müdalát énekelte Mathes mester kíséretével. Végül kénytelen volt programját egy szép magyar hallgatóval megtoldani. Wiener Andor a konferencier Egri Lajos “Fekete éjszakák” c. költeményét recitálta nagy sikerrel és jól megérdemelt tapsok jutalmazták az agilis Andort. A dalárdáé volt ismét a pálma az az Májer B. J. karnagyé, ki mint szólista szépen iskolázott baritonjával aratott megérdemelt sikert. Májer B. József “Páris az én Bakonyom,” Ady Endrétől és a “Bus Pirrot”-ot, Schermanntól énekelte valódi művészettel. A 'mester kénytelen volt megtoldáni egy szép magyar dallal műsorát. Mathes K. mester jutott ismét az ő kedvenc hangszeréhez és Liszt Ferenc “Tizenkettedik Rhapsodiáját” játszva lebilincselt bennünket. Lisztet igy csak művész — kimondva csak magyar vérbeli művész tudja tolmácsolni. Hogy mily hatással az bizonyítja, hogy még egy számot volt kénytelen játszani ráadásul. És játszotta a “Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs,” dalt. Hej be takaros is volt. —! A Chicagói Általános Munkás Dalárda zárta le a műsort, “Magyar Népdal Egyveleg,” Kovács D.-től és Vanczák János remek szép “Munkás Toborzó- jával.” így ért véget a sokáig emlékezetünkbe vésődött műsora az Általános Munkás Dalárdádénak. Beigazolva ezzel élet és fejlődő képessgét. De még egyebet is bebizonyosultnak vettünk, — azt, hogy az alkotó munkásság, már nem csak jobb megélhetésért, hanem osztálya igényeinek, — a művészet, a szép érzék, — a kultúra hordozójává fejlődik. Ez fontos is! Hisz intelligens és kulturált proletárok irányítják majdán a mi társadalmunkat. Ezért a mozgalom egyik sarkalatos követelménye a proletársággal a nívós ünnepélyek rendezését foganatosítani. Nem szükséges ehhez egy külön szerv, a (Folytatás a 8-ik oldalon) Balogh Adám cilindere Irta: Révész Béla. Balogh Ádám igen sok tejet ivott. Hirdette, másokba is belediktálta az igazságait: a tej jobb mint a hús, táplálóbb mint a leves és az emberi szervezetben kormányozza a vér hullámzását, tehát a tejivó mindig objektiv, érzése szelíd, indulatokra nem ragadtatja magát... legközelebb áll az emberi igazságokhoz. Balogh Ádám mindezekért és másért, szorgalmasan itta a tejet. A másért az a körülmény volt, hogy az öreg dijnok háztartást yezetett és havi huszonnégy forintjával úgy gazdálkodott, hogy abból teljék lakbérre, fűtésre és világításra, de főképpen a gyermek nevelésére; akit egy földije — kövér cselédlehozott hozzá és a különös téli ány volt, — egyszer csak el- napon igy szólt Balogh Ádám- hoz: — Elhoztam magának a gyereket, most már igazán legyen az apja... — azzal megfordult, elment, mindörökre eltűnt. Balogh Ádám megsimogatta nagyon magas homlokát, a keze úgy reszketett, mintha nagyon nehezére esnék eligazítani gondolatait, de aztán maga mellé ültette a porontyot, ceruzát vett a kezébe és megformu- lázta a háztartási rendet. Innentől ivott Balogh Ádám mindig csak tejet, igen sok tejet. A vén dijnok különben is, minden más dologban is, a rend, a pontosság embere volt. Amint mondani szokás, úgy nézett ki mindig, mintha a skatulyából húzták volna ki. Fakó kabátján sohase volt pöhöly, vele öregedett gallérjai mindig hófehérek voltak és a hosszú, csontos ujjait gondosan ápolta. A legrejtelmesebbek azonban a cipői voltak, amelyek már évek óta szolgálták gazdájukat, de a sarkuk, az mindig egyenletes, hibanélküli volt. Igaz, hogy Balogh Ádám keveset járt, de ha lépegetni kezdett, tette azt könnyedén, mintha a sok tej kiöntötte volna lábaiból az energiát. Balogh Ádám volt e haragos világ legmegelégedettebb embere. A hivatalban jól érezte magát és derű volt midig az arcán, ha másolta az aktákat. Leült az asztalhoz, megigazította tiszta, rojtnélküli itatópapirosát, megkoccintotta nagy fecsketollával az öblös kalamárist és gördítette maga előtt a betülavinát. A szelídség, alázatosság embere lassanként belenőtt hivatalába és miután elsuhantak fölötte a fiatalság évei, öregedő korában már any- nyira tökéletesedett, hogy az íróasztal mellett elszállott belőle a gondolkozás, a titkos ötletek nem rabolták idejét és ha megindította kezét a papiroson, az egyre mozgott, szántogatott rajta, — amig a főnökök beszélgetni kezdtek. Ekkor Balogh illedelmesen letette a tollat... A vén dijnok hivatalában ugyanis mindenki, aki dijnok nem volt, ur volt. A kezelőtisztek erősen érezték, hogy már nem őrmesterek és miután a harci mezőn annyi dicsőséggel szolgáltak, becsöppentek az uraságba, hát megpróbáltak igy élni. A múlt és a jelen azonban állandóan viaskodott bennük. Sokszor a dijnokszoba kitágult köröttük és recsegő hangon kommandiroztak, mint a kaszárnyában. A megrettent dijnokok szepegtek ekkor, mint a kétnapos regruták. Máskor azonban nagyon udvariaskodták velük és arcukon kiragyogott a széles mosoly, a szó pedig finoman, gondosan válogatva folydogált csucsoritott ajkukról. Balogh Ádám ilyenkor letette a tollat... A legnyalkább őrmester azt mondta: — Nekem érettségim van és a hadnagyi vizsgát letettem. A szelíd Balogh mindjárt magyarázta: — Inkább vagyok állami tiszt, mint katonatiszt. A másik főnök az őseit idézte elő: — A thasi előnevem egyenesen összeköttetésben van Thas árpádházi vezérrel. Balogh Ádám, a készséges, elfogadta és értékelte az oktatást és majdnem busán mondta: — Magja van már csak a magyar nemességnek. Az öreg dijnok igy alapozta, még mindig előrelátóan — az aggastyánkorra is gondolva, — a dijnokállását a huszonnégy forintokért, ha jött a pillanat, vékony hangját megerőltetve dalolt is, amikor a harmadik, a legöregebb főnök megfeledkezve a hivatali méltóságáról, az akták fölött rágyújtott a pattogó nótára: — Hullári, hullári, hullári, hu... Balogh Ádám ekkor megri- szálta a torkát és visszadalolta a főnök énekét. Az öreg dijnol^, miután ilyformán körültekintően berendezkedett e földi életre, meghitt perceiben, otthon a tejesköcsögök mellett kicserélődött. Ábrándozott és vágyai egy sóvár godolatban találkoztak.A lelke mélyén már rég pihent egy álom, mely ha fölrepült benne, kápráztatta a szemeit és a merengő dijnok — mint a ritka, válságos pillanatban mindig, — reszkető kezeivel megsimogatta nagyon magas homlokát. Ábrándjainak színes pillangói egy cilinderkalapot hoztak feléje, egy cilinderkalapot, mely fényes, bársonyos és a fején legyen... Lelkének békés rin- gatódzását ez az egy gondolat verte föl, ha a különösebb boldogságról, életének örömeiről képzelődni mert és ez az érzése annyira fanatikus volt, hogy hirtelen, mindennel leszámolt természete itt megbukott és hinni, bízni tudott a fényeskedő, bársonyos cilinder eljövetelében . .. Szelid életének szépséges koronája valóban eljött és rászállott a fejére. A fillérek elszánt kuporgatásával eljutott a nagyszerű állomáshoz, megvette a cilindert. Tavaszi reggelen történt, amikor először sétált vele az utcán. Vasárnap, ünnep volt... Ahol ő ment, az utcák szélén illatoztak a hársfák, fölötte a kék menyország szelid napsugarakat bocsájtott alá,az aszfalt tiszta, egy kissé nedves volt és friss, kedves volt körülötte minden, a levegő, a házak, az omnibuszok, az ünnepi ruhába öltözött emberek, minden. Balogh Ádám könnyed lépegetés- sel ment e tavaszi reggelen a hivatalába... A cilindere alatt zsongtak a
