Bérmunkás, 1933. július-december (21. évfolyam, 746-772. szám)
1933-10-21 / 762. szám
1933 október 21. BÉRMUNKÁS 3 oldal A kelet ohioi bányászok tisztviselői megegyeztek a bányatulajdonosokkal a bér javítást illetőleg. Nagy örömmel és még nagyobb lármával jelentik, hogy a bányászok 17—21 százalékos bérjavitást kaptak. Arról hallgatnak a jól fizetett United Mine Workers tisztviselők, hogy az életszükségleti cikkek ára 50 százalékkal emelkedett az utolsó néhány hónapban. A bérjavitás tehát semmit sem jelent a bánya munkásnak de annál többet jelent a bányatulajdonosoknak, mert amig a szénrakodók Í0 cent javítást kaptak tonnánként, addig a szén ára átlagosan egy dollárral lett magasabb. És csak napok kérdése, hogy ismét emelkedni fog, nem a munkabér de a szén ára. Még is csak jó ez az NRA. (De kinek?) A California állam Griffith Parki tűzben elégett 27 munkás életéért úgy látszik senki sem felelős. Mint a barmokat a vágóhidra, úgy hajtották a tűzoltáshoz nem értő munkásokat a veszélyes munka végzésére. Engedelmeskedni kellett nekik, ellen esetben megvonták volna tőlük a segélyt. Ugyanis ez olyan szükség munka volt, amire a jótékonysági intézetek által segélyezett munkanélkülieket használták fel. A hatóság sietett fehérre mosni egymást kísérettel vonultak az előre elkészített és már a nagy tömegtől félgyürübe zárt pódiumhoz. Elsőnek egy papi ember beszél és ismerteti az ünnepély jelentőségét, majd rövid beszéde után átadja a szót az ünnepélyre meghivott miniszter- elnöknek. A miniszterelnök az emberi formátlansági g lerongyolódott tömeghez hozzáértően, világi és egyházi beszédet mondott és kéri őket a további kitartásra, isteni félelemre és az uj főapátot üdvözölve, bemutatja és átadja a szót. Az uj főapát szóllásra emelkedve, s mint náluk az már finoman átértékelt tárgy: visz- sza dicséri a miniszterelnököt és kérve kéri, hogy a hatalmában levő összes eszközökkel védje meg ezt a gyönyörű ezeréves tradíciót. Ezt persze a lerongyolódott tömeg (mivel, hogy ő csak ünnepelt) nem érti, azonban az ünnepély végett érve, a tömeg illedelmesen szétoszolva a rá- jok várakozó korcsmákat megtöltve ettek, ittak és a léha fiatalság táncba vegyülve mulatozott. Ott ült Pista’bá is a község kutjához telepedve és miközben a táncoló ifjúság leköti a figyelmét, valamit a bögrében kotorászva falatozott. Pista’bá- nak, mint hogy a szemei néha felcsillantak, szép emlékek vonultak el előtte. Eszébe jutott az ő csődörös huszársága. Ott látta magát a kisbéri csárdában, az ő imádott Julés úgy tünteti fel az ügyet, hogy az egész egyelőre nemlátott szerencsétlenség volt, a miért senkit nem lehet felelőssé tenni. Magukba talán még örülnek is, mert 27 munkanélkülivel kevesebb lett. A magas kormány, akitől nagyon sok munkás komolyan várja a helyzet javulását, felcsapott sertéskereskedőnek, ötven millió dollár értékű malacot és anyadisznókat vásárolt a sertés tenyésztő farmeroktól, hogy megakadályozza a sertések szaporodását, ami aztán a sertések árának az emelkedését vonja maga után. Igaz ugyan, hogy a bérmunkások nagy része nem veszi észre, hogy túl sok volna a disznóhus, mert az ő asztalukon ritka vendég a pork chops. Vagy a Charity által agyon támogatott munkás talán már ráunt a főtt sonkára? Az ingyen kiosztott levesben is eltérne egy kevés abból a nagy disznóhus feleslegből, mert csak egy kevés répa és káposzta levél úszkál a gyanús szinü folyadékban, amit levesnek csúfolnak. Nem azért van fölösleg, mert túlsók van belőlük, hanem azért mert a kiknek szükségük van rá, nem juthatnak hozzá. És amig a mai bérrendszer roskadozó épülete fenn áll, addig igy is lesz. Sok az élelmi szer és éhezünk, sok a ruha és- roncsé jával és hallotta a sarkantyúja pengését is, mint a Jul- csáját kuruc módjára pörgette. A bögre tartalma kiürült és mint — hogy Julcsája, aki épen az eszébe jutott, most beteg, igy nem is tétovázott sokat, hanem magát összeszedve a tarisznyáját nyakába akasztotta és nekivágott az útnak. Útjában hosszasan kisérte a hátamögött hagyott mulatozók zsivaj gása, de ő csak rohant a kijelölt irányba. Egyedül az ut kissé unalmas volt, egyik kocsi a másik után kerüli ki Pista’bát, de ő ezzel sem törődik. Ő megy a nagy láthatatlanba. Pista’bá lelkét valami levertség előérzete ülte meg, de mintha ezt leküzdeni szeretné, mégegyszer eszébe jut az ő csődörös huszársága és az ünnepély és a sok nép, meg a korcsma és a táncosok. Leikével mégegyszer végigsimogatja huszárságát és • Julcsáját, aki azt annyi kedvességgel aranyozta be, hogy örökre felejthetetlen maradt. De Pista’bá nem tud menekülni az előérzetétől, ő rohan és már az utat sem nézi, hanem egyenesen neki vág a községi legelőnek és mint befordul a kertek alatt egyenesen az ő házához. Az ajtót kinyitja, a szoba csendes. Az ágyhoz rohan és felesége hült tettemét találja. Pista’bá fölsóhajt és felkiált. Ez a tradíció. gyosan, kopottan járunk, túl sok az automobil, de mi gyalog járunk mert sokszor még villamosra való sincs. A legnagyobb bőség közepette nyomorogni kell. Hát nem őrült egy rendszer ez? Ez ellen minden elnyomott és nélkülöző munkásnak küzdeni kell, a kiben az öntudatnak csak a szikrája is él. Az ország szénájának rendbehozására kinevezett “brain trust”-nek úgy látszik mindene meg van a “brain” (ész) kivételével. Mert, amig a magas tudásu urak egyik része arra ösztökéli a farmerokat, hogy földjük egy részét hagyják parlagon heverni, mert olyan óriási élelmiszer felesleg van, hogy tüzelni lehetne velük. Még jutalmat is ígérnek a földjét parlagon heverni hagyó farmeroknak. Egy másik csoportja az eszes emberek társaságának meg a városi munkanélkülieken akar segíteni, szintén ilyen bölcsen. Kiakarja őket telepíteni a farmokra, hogy ők is élelmiszert termeljenek és még nagyobb legyen a termés fölösleg. Hogyha az eszes emberek társasága is csak ilyen tervekkel próbálja megoldani, az általuk megoldhatatlan gazdasági kérdéseket, — milyen ajánlatuk vagy tervük lehet akkor a patent medicinás politikusoknak? Gondolni sem jó rá. Eddig úgy tudtuk, hogy a fejlődés hétmérföldes csizmákban halad előre minden vonalon. Ki mert volna még csak gondolni is ötven évvel ezelőtt rádióra, automobilra, repülő gépre stb. Ezek ma mind megszokott tárgyak előttünk. És mégis mit látunk, a gyorsan fejlődő rendszerünkben? Nem csak éhes, rongyos embereket a legnagyobb bőség közepette, hanem bizonyos visszafejlődést észlelünk, ötven évvel ezelőtt már csak a primitiv vad emberek használták a cserekereskedést. Ma pedig a világ leggazdagabb országa is kezd visszatérni a kereskedelem ezen kezdetleges formájához. Például, alig van város, ahol ne volna üzlet, ahol csak cserélni lehet, zongorát rádióért, kerékpárt puskáért vagy zsebóráért, bútorért. Hová lett a kereskedelem lebonyolításához szükséges közvetítő eszköz, a pénz? A nagybankok pincéiben hever, és a teljesen vagy részben keresetnélküli munkás pénz hiányában vissza kezd térni a kereskedelem primitiv formájához. De a mig itt csak magános egyének folytatják, addig Dél- amerika egyik országának a kormánya is cserekereskedést kezdett. Brazilba kormánya úgy gondolkozott, hogy a kávét nem fogják a tengerbe dobni, vagy eltüzelni mint tették ezt az utóbbi években. Mert Brazilliának fő terméke a kávé, amiből szintén fölösleg van. Tehát megegyeztek a Japán hajógyárosokkal, akik hadihajókat adnak kávéért. A hadihajókat nem lehet ugyan megenni, de kitünően fellehet használni a brazilliai kávé termelő munkások ellen, hogyha azoknak egyszer eszébe jutna követelni a munkájuk teljes gyümölcsét. Azonban hadihajókkal még sem lehet szükségleti cikkeket gyártani és a brazilliai munkásság is előbb-utóbb oda kergeti a rajtuk élősködők hadát, ahová valók. És az idő már nincs messze. Paragueyi kormány 10.000 kozákot akar importálni, nagyobbrészt Franciaországból, azon célból, hogy őket használja fel Boliva ellen, a Gran Choco posványos területen folyó harcokban. A két ország ugyanis már régen háborúsdit játszik. Milyen nagyszerű lenne ha Boliva meg a pennsylvaniai fekete kozákokból importálna pár ezret. Úgy hisszük, hogy a bányamunkásoknak semmi kifogásuk nem volna ellene. Ott aztán a munkásfejek helyett egymás fejét verhetnék be a fehér és fekete kozákok, akik egyformán esküdt ellenségei a felszabadulásra törekvő munkásságnak. ELVINY1LATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között, s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató oszály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai, mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszi arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, mely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó, másik csoport ellen uszítsák s ezáltal elősegítik, hogy bérharcok esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorou állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olyképp felépitet szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát, bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az eggyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért tisztességes napi munkáért.” ezt a forradalmi jelszót írjuk a zászlónkra: “Le bérrendszerrel I” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom kertéin belül. HÉTRŐL-HÉTREj ÍRJA: V. J.
