Bérmunkás, 1933. január-június (21. évfolyam, 721-745. szám)

1933-05-13 / 739. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1933 május 13. Magyarországi Tükör Az IWW Hírszolgálati irodájától Budapest. II. 22-ÉN a Magyar parlament­ben jelentették be azt a tényt nyilvánossan is amit eddigi gyakorlat egyébként igazolt, hogy “A magyar paraszttal szemben még mindig a Dózsa idők szelleme érvényesül.” ÉLJEN a háború? A magyar kormány a csonka és béna “Hősök”-re is gondol, hisz annak idején azt ordították a frontra induló áldozatok fülé­be, hogy a “Haza” nem feled­kezik meg hőseiről. Hát való­ban nem feledkezett meg az a haza amely egyenlő a magyar burzsoáziával. Napr ígérgető jákffy vitéz Gömbös Gyula m. kir. miniszterelnök, hadügymi­niszter stb. stb. által benyúj­tott törvényjavaslat szerint, hadiözvegy fog kapni havi 5 pengőt. Teljes hadiárva havi 3.25 fillért, de ezt is elvonhat­ják tőlük ha politikai ügy mi­att esetleg elitélik őket (ez gyorsan megy itt.) A nem tel- j essen roncs hadirokkantak pe­dig havi egy pengőt kapnak a haza hálája fejében. Hát nem gyönyörűség ez? MINT MÁR jelentettük özvegy Koltai Ferencné ki közönsé­ges levélben Amerikából 480 dollárt kapott, amelyet egy pá­pai kereskedőnek adott el. Mi­vel itt minden idegen pénzt csakis a kormánynak lehet el­adni, amely a neki tetsző árat adja érte igy bíróság elé állí­tották úgy az eladót, mint a vevőt. ítélet: A vevőt egy évi börtönre, a közvetítőt egy hó­napi fogházra, mig özvegy Kol­tai Ferencné pápai lakos el­adót 14 napi fogházra Ítélték el (valószínűleg afeletti dü­hükben, hogy a dollárokat nem sikerült megszerezniük.) SALLAY és FÜRST párttitká­rok ügyében amikor s rög­tön ítélő bíróság összeült egy csomó hírneves ember tiltako­zó röpiratot szerkesztett ée adott ki a halálbüntetés kimon­dása ellen. Ezek ellen nem­zetrágalmazás címén az ügyész­ség vádat emelt. Szimónidesz Lajos evangélikus papot emi­att elítélték 500 p. pénzbünte­tésre. (Ja kell a dohány.) A GMBÖS kormány gyűlési ti­lalmat rendelt el. Mindenféle gyűlés tartása tilos, az alap­szabályokkal rendelkező egye­sületek számára is. Még a vá­lasztmányi ülések is bejelen­tési kötelezettség alá esnek és csakis a rendőrség jelenlétében tanácskozhatnak. (A. cári orosz- ország ehhez kismiska volt.) A KÁLVINISTA szemlében Nagy Lajos református pap cikket irt még múlt évben a “szent jobbról” amelyet imi­gyen említett meg “Mi egyébb ez, mint a legvaskosabb bál­ványimádás sőt vallási fetisiz- mus.” Mivel itt sajtó szabad­ság “van?” pert indított az ügyészség ezen cikk miatt az iró ellen. Nagy Lajost 8 nap­ra és 300 pengő pénzbüntetés­re ítélték el, azzal, hogy a “ma­gyarok mégis fognak imádkoz­ni a “szent jobbhoz” és ez nem lesz bálványimádás. Azonban emiatt országos botrány tör­tént, mert a nem katholikus vallások mind azonosították magukat a cikk iró felfogásá­val. .. és ezt már napok óta a lapokban publikálják is. “AKINEK NEM tetszik ez a kinevezés az vándoroljon ki.” Ezt ordította Gömbös minisz­terelnök a parlamentben miköz­ben a padot csapkodta amikor egyes képviselők a háborús uszító Kánya külügyminiszte­ri kinevezése valamint azon frank és szokolhamisitók ma­gas állami funkcióra való ki­nevezéseik ellen tiltakoztak. Többek között Mészáros Gyula aki a frankhamisításba részt vett és annak kipattanása után Törökországba szökött el az egyébként jelképes eljárás elől és akiről még a saját házi bí­róságuk is kénytelen volt meg­állapítani, hogy súlyos károkat okozott ennek a szerencsétlen országnak, ma Gömbös nem­csak, hogy mivel állás nem volt kreált neki egyet, de kijelen­tette, hogy ő (Gömbös) Mészá­rost becsületes és tisztességes embernek tartja. (És valószí­nűleg Mészáros is Gömböst.) A magyar nép? Erről lehet­ne beszélni. A MÁV-OT 1927 óta egyik “becsületes” emberek vezeté­se alatt álló vállalat az “Impe- riál” milliókkal károsította meg oly formán, hogy talpfatelitő olaj helyett erősen vizezett ola­jat szállított. A panama ahogy úri nyelven hívják, de amit mi úri rablásnak is nevezhetünk szálai egészen a felsőházig nyúlnak el Báró Szterényi fel­sőházi tag járta ki a koncesz- sziót ennek a vállalatnak. Hogy eddig a haja szála se görbült meg az csak természetes. Ugyanakkor az adókat dup­lájánál is magasabbra emel­ték. A KMP-NAK van Magyaror­szágon egy “Szakszervezeti Ellenzék” nevet viselő csoport­ja. Ez a csoport jelképezi a KMP forradalmi szervezetét amit a prolik el is hisznek. Nos ez az egyébként papíron létező alakulat február 20-ika előtti napokon egy 20x10 cm. nagy­ságú gummi kézinyomdával bé­lyegzett cédulát ragasztott ki ezzel a “Forradalmi” szöveg­gel: Le a kilakoltatásokkal! Le az OTI visszaélésekkel! Élelmet, pénzt és ruhase­gélyt a munkanélkülieknek! Le a Soc. Dem. munkásáru­lással ! Február 20-án ki az utcára! Szakszervezeti Ellenzék. Ezt a felhívást egyetlen munkás se vette komolyan. Nem igy a reakció! Az egész országból, mint a marhákat szállították a csend­őröket és a katonaságot Buda­pestre A rendőrtisztek • és a pribékek utasítást kaptak, hogy minden .további nélkül azonnal fegyvert használjanak, ha csoportosulást észlelnek. Február 19-én estétől talpon volt az egész fegyveres erő. Az útvonalakon lovascsendőrök és gyalogosok cirkáltak töltött és lövésre kész fegyverrel. Na és mi történt? Az egész Budapest röhögött ezen a nagy készültségen, mert a szakszer­vezeti ellenzék cédulái csak a pribékeket mozgatták meg, de a prolikat NEM. A BUDAPESTI pékek felbuz­dulva a kormány drágításain a kenyér árát kgr.-onként 2 fillérrel febr. 26-án felemelték. BAJÁKI Imre fodrászmunkás az egyik pesti templom falá­ra ezt irta: “Akasszátok fel a papokat” 14 napot kapott érte. Anarkista temetés (Carlo D. Cárrá képe alá.) Már kora reggel gyülekezni kezdtek, valamennyien rejtett, szűk sikátorokon lopakodtak a házig s mint űzött, gyáva tolvajok surrantak be a ka­pun, fel-fel a magas, csigalábu emeletekre és tüzes, aranyba mártott dél volt, mikor a négy szál ünneplős legény csügged­ten, mélységesen elborult szív­vel az utcára cipelte a széles, vörös szalagokkal ékesített ko­porsót. A város csipkés, kövér tor­nyaiban nem játszottak teme­tésre a harangok, de csend: ir­tózatos tompa csendesség ült mindenütt, az utcán, a nyitott, mély kapualjakban, az embe­rek könnyes, tétova szemében az a máskor bömbölő gyárkür­tök némán mint óriás, fekete bálványok feszültek a tiszta, őszi ég alá. Lassan, szorosan egymáshoz bújva indult meg a menet. Lehorgadt fejjel, mint a vi­har elől szükölő nyáj, elsőbb halkan, szó nélkül botorkáltak; majd valamelyikük száján ki­buggyant az első hang és egyenként mindnyájukból meg­eredt a szó. Vontatott, lágy tempóban Róla beszéltek és szivük hálál­kodva mutogatta a sok, sok elfelejthetetlen emléket. A halott világot járt em­ber volt, sok idegen táj fürösz- tötte az ő szomjas szemét, sok idegen nyelv pergetett szépet az ő termékeny eszére és egy napon senki sem tudta kiaso- da, honnan érkezett, mint va­lami teljes, mézes fejű virág gyökerezett közzéj ük. Velük élt, uj vágyakat, hitet plántált a lelkűkbe s most, hogy fáradt, robotba törött teste ott lapult a szálkás, durva deszkák között, egy egész vi­lág fénye hunyt ki az emberek előtt. Sötét, babonás képek rajzo­lódtak a szemekbe s a gyászo­lók már nemis a halott, de élő, fájó maguk miatt tipegtek a sorban, ami éveken át az ő szájából a világba tévedt, az forrón most mind ott zsongott, lelkesített a kócos fejekben és vitte, söpörte őket az elgon­dolt cél felé. Ereikben megérezték a nyug­talan, tüzes életet, valaki meg­pendítette az első dacos, vért­forraló akkordot s nyomában a bus, felszegett fejekből ki- zendült a szokatlan ének. A szél bolond, játékos kedv­vel pergette előre a hangot, a kapuk, üres utcakereszteződé- sek megteltek bámész, kiván­csi néppel és lassan, lassan szé­les hömpölygő árrá teljesedett a sereg. Elől bontott, tüzszinü zász­ló alatt ringott a koporsó és mögötte szép, megkívánt jövő­ről dalolt az árva nyáj. Felettük bő, tiszta sugárzás­ban pompázott az ég és sehol már nyoma sem volt meg a szo­kott temetési gyásznak Mintha éppen a hosszú, fá­rasztó munka után dús, éltető aratásról tértek volna meg s előttük a szomoritó koporsó helyett, a gazdák áldott buza- koszoruját hordozták volna a legények, valamennyien szinte megrészegültek egymás mele­gétől, az áradó szabad élet­örömtől. Kifordultak a szűk, vesztő sikátorokból s amerre sohse volt ütjük, a cicomás, nagy te­reken keveredtek, dörgő lép­teik alatt poroztak a tükrös szemű körutak. Hömpölyögtek, bomlott a felszabadult akarat és az épü­lő paloták állványairól lecam­mogtak a fáradt kőművesek, vézna köhögős lányok megkí­vánták a napot és a tarka, fé­lelmetes karaván vad, könyör­telen harcba jelezte az útját. Feszült izmokkal, nyitott, éhes szemekkel tolakodtak a koporsó után és gyönyörködve fürödtek meg az idegen színek­ben, a szentelt hunyorgó gyer­tyák helyett szagos virágok, büszke, vörös kokárdák égtek a gomblyukakban és száz ide­gen asszony dalolt száz idegen férfi között. És szállt, szállt minden zug­ba becsavargott a nóta és in­gerlő tűzzel kotorta meg a lel­kek feneketlen baját. A csendes, békétlátó házak megnyitották pántolt kapuikat és az utcák kiöntötték legfá­jóbb terhüket; az Embert. öreg, liliputi anyókák és paj­kos, acélizmu gyerekek egy ütemre léptek: a szív a bus, lázadt szív dobolt és a keserű, némaságba rekedt torok az ég­ig dobálta csörgő rakétáit: a hajszoló szót: — Hajrá! Poklos, szörnyű táncot járt a város. — Hajrá! Áradt a tömeg s valami csin­talan kölyökkedv nyomán csör- rent az első ablaktábla, aztán még egy, még száz s hirtelen, mintha őrület gyújtotta volna fel az emberek eszét, már sen­ki sem tartotta magát vissza. Hajrá! Most rontó, idegen erők ke­veredtek a bolyba s vad, bő­szült daccal fogta magát ben­ne a legkisebb is. Kemény, bitang parancs fü­tyült a táncra s aki bírta nyüt- te a mását. — Csakazértis! A levegő tele volt nehéz, fül-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom