Bérmunkás, 1931. július-december (19. évfolyam, 643-667. szám)

1931-11-12 / 661. szám

3 oldal

neked elegendő benzint és olajat mindaddig, amig mozgásra képes”. Hát ilyen üzletet — bizony — egyetlen automobiltulajdonos sem volna hajlandó kötni. Hogyan is tételezheti föl valaki rólad, autó- tulajdonos, hogy a gépkocsidat használatba adnád egy idegennek csak azért, hogy benzint és olajat töltsön belé, amig az teljesen elkopik? !

Hát jól jegyezd meg, hogyha bérmunkás vagy, te éppen azt teszed a testeddel, amire a kocsidat sem adnád oda. A kapitalista téged addig használ, amig teljesen elkoptál, hasznavehetetlenné váltál és ellenértékűi nem célja többet adni, mint amennyit a rabszolga, a jobbágy kapott, amit egy ló kap: a puszta megélhetést, sőt még azt sem biztosítja. Nos és a gyermekeid? Hej, szülők, de sok álmatlan éjszakát töltöttök el a gyermek- neveléssel, mig megtanítjátok járni, beszélni, mig iskoláztatjátok és eljuttok odáig, hogy szép, felnőtt fiatalemberek s leányok lesznek belőlük; szemeikben égő tűzzel, mint amilyenek az uj autólámpák, egészséges testtel, lüktető szívvel, mely ellátja a vércsatornákat s amely hasonlít az uj motorhoz, annak komplikált drótvezetékéhez. És jön hozzátok a kapitalizmus, büszke szülök, körülbelül ilyen ajánlattal: “Mi azt akarjuk, hogy a ti gyermekeitek vagyont termeljenek a mieinknek, éppen úgy, mint ti csináltátok azt nekünk”.

“És ti, büszke szülök, megkérditek, hogy mit fognak kapni a mi gyermekeink azért, hogy fiatal életüket, testüket egy emberöltőre szolgálatba adják?” A felelet: “Azt, amit ti kaptatok! Benzint és olajat!” Annyit, hogy dolgozni tudjanak, hogy éhen föl ne forduljanak. Végnélkülinek látszik a folyamat, munkával kezdődik és munkával végződik. Dolgozunk, hogy pénzt keressünk, melyen élelmet vá- sásárolunk, hogy visszanyerjük erőinket azért, hogy dolgozni tudjunk. A termelő- képesség fokozásánál elért eredmények, minden találmány, a zseniális elmék minden diadala, mely harmóniában van az ipari termeléssel, csupán csak egyetlen célt szolgál: növeli a paraziták vagyonát, mig a másik oldalon a munkásoknak csakannyijár a paraziták szerint, ameny- nyit a mindenkori rabszlogák kaptak: — puszta megélhetés, vagy még annyi sem; az is csak időközönként. Ez a bér-rabszolgaság a kapitalista rendszer fundamentuma.

Mindamellett az emberi társadalom gazdasági fejlődésében a kapitalizmus csak egy átmeneti folyamat. Amint világméretekben terjeszkedik a kapitalizmus, úgy termeli a bérmunkásságát, tudniillik a proletariátust, a társadalom legszámottevőbb osztályát, melynek történelmi hivatásaként meg kell szüntetni a kizsák; mányolást. “Mindazon osztályok közül, kik szemtől-szemben állanak a kapitalizmusai, egyedül és kizárólag csak a proletariátus forradalmi osztály. A többi osztályok összezsugorodnak és végeredményeképp az ipari fejlődésnek, — elpusztulnak, megsemmisülnek és nem marad meg csak a proletariátus, az ipari fejlődés természetes és speciális produktuma”.

“A középosztály alsóbb rétegeihez tartozók, a kisgyárosok, kisiparosok, a kézművesek, a földművesek (parasztok), valamennyien harcolnak a burzsoázia ellen, mert mint a középosztály ellentál- lással kevésbé biró részeit, könyörtelenül

BÉRMUNKÁS

pusztítja őket a kapitalizmus és igy vele szemben védekeznek. Éppen ezért nem forradalmárok, hanem konzervatívok. Sőt még nem is azok, hanem reakciósok, mert törekvéseikkel a fejlődő kor kerekeit szeretnék visszafordítani”.

A kapitalista rendszer kibontakozásának idejében, még nem volt tisztában azon történelmi hivatásával a bérmunkásság, amelynek megvalósítása vár reá. Minden gondolatuk csak az érvényesülés volt, a mit törekvéssel, szorgalommal, nehéz munkával véltek elérni: pénzgyüjtés volt az irányelv, hogy azután üzletet nyissanak, vagy önállósítsák magukat. A munkában nem voltak válogatósak, nem számított, hogy milyen kevés is jobb a semminél, mert a semmittevés nem jövedel- mes, sőt a készet is fölemészti. “Csak természetes, hogy a munkáltatók, akik a munkaerőt vásárolták, miután látták, hogy azok, akik azt árulják, bármilyen árat hajlandók érte elfogadni, nem igen Ígértek érte sokat.

Ennek eredményeként, a munkásság azon vette észre magát, hogy hosszú munkaidőket dolgozik nagyon alacsony bérekért. Nem kereshettek annyit, hogy normális körülmények között élhessenek, nem is tekintve, hogy takarékosságról szó sem lehetett. Rohamosan gyöngültek és elsatnyultak. Vég pusztulás fenyegette. Ekkor kezdődött az elégedetlenség. Felismerték, hogy valamit tenni kell. Azonban távol álottak a forradalom gondolatától. Úgy gondolkodtak, hogy a kapitalizmus szükséges, azonban valamelyes reform utján való javulást kellene hozni. Sok esetben a kapitalisták önként is javítottak munkásaik helyzetén, any- nyit, amennyit szükségesnek véltek az adott helyzetben, csak éppen, hogy meg “ne öljék az aranytojás kát tojó csirkéket.” Marx mondotta, midőn az angol gyári törvényeket analizálta. “Eltekintve a napról-napra növekedő munkás mozgalom fenyegető erejétől, a gyári munkaidő szabályozását is ugyanazon okok I diktálták, melyek a guano terjeszkedését az angol rónaságon felidézték. Ugyan azon vakbuzgóság, mely az egyik esetben a föld termékenységét merítette ki, mig a másikban gyökeréből tépte ki a nemzet éltető erejét.”

Azonban a munkások nem voltak meg- elgedve. Többet akartak a puszta megélhetésnél. Olyan béreket akartak, amelyből jusson is maradjon is. Milyen reménységeik lehettek volna, ha nem takaríthatnak meg valamelyest öregségeikre? Aztán, hogyan kezdhetnek valami üzlethez? Bizonyos esetekben a politikumok öregkori nyugdíjazást formuláztak.

| Azt mondták a munkásoknak, hogy “öregkori nyugdíjazás esetén szükségtelen spórolnotok öregségetek idejére. Mikor megöregedtek a drága jó kormány gondoskodni fog rólatok.” Termszetesen jaz volt a céljuk, hogy a munkásokat megelégedésre bírják helyzetükben, hogy aztán agyonra dolgoztassák és ne maradjon alkalom megöregedésükre.

Azonban a munkások meg akarnak szabadulni a bérrendszertől. Közülük sokan felismerték, hogy nem az alatva- lók osztálya alkotja a társadalmi törvényeket és a reformok éppen olyan gyönge alapon nyugszanak társadalmilag, mint amilyen lehetetlenek politikailag. A munkások csak azt kaphatnak amit saját erejükkel vehetnek el. Ha van erejük, hogy magukhoz ragadják és ezt

az erőt gyakorlatilag is alkalmazzák, a kapitalizmus gyakran megelőzi őket és nyaktörtetve siet előnyöket szolgáltatni, azon reménnyel, hogy azért elismerést kapnak, amit pedig nem érdemelnek meg, hogy aztán későbben megcsalhassák a munkásságot és elhitessék velük, hogy az eredményeket nem szervezett erejüknél fogvást érték el, hanem a kapitalisták jószívűségéből kapták. Mikor aztán nyugalom áll helyre ha a munkásság megengedi erejének gyöngülését, azon nyomban megkergül a kapitalisták szive és nincs irgalom. Ilyen megvilágításban látható, hogy mennyire ostobaság a kapitalistáktól kérni, hogy rövidítsék a munkaidőt és emeljék a munkabéreket, amikor pedig saját erejükkel azt köny- nyen megszervezhetnék.

A munkások közül nagyon sokan nem értik meg ezen elementáris kérdéseket idejében és ezért a munkásmozgalom megerősödését hátráltatják s nagyon sok energia veszteséget idéznek fel a szervezet kiépítésének kárára. Energfa veszteség van abban a megkapó de hátrányos feltevésben is, hogy a szervezet a munkásság jogain épülhet és pedig azon, hogy szavazni legyen joga első sorban stb. “A munkásság jogai pedig csak viszonylagos békére vonatkozik bizonyos időközökben az osztályharcban. “Midőn a krízis bekövetkezik, azonnal félre hárítják a civilizáció ilyetén való megnyilvánulását és a kapitalizmus könyörtelen öklét érezzük arcunkban.”

Az a szervezet, melyet a munkásság jogain emelnek, futó homokra épül és amidőn vihar lepi meg, a homok alapja eltűnik és a szervezet össze omlik. Világos tehát, hogy a munkásosztály szervezete kizárólagosan és mindenkoron a proletariátus sziklaszilárd erején kell épüljön. Szabadság és erő egy és ugyanaz.

A régebbi időkben bevett szokásuk volt a munkásoknak, hogy egyenként kérjék munkáltatójukat magasabb bérekért. Általánosan a következőképp történt: egyik munkás odaszólt a másikhoz, hogy ő most megy a munkáltatóhoz béremelést kérni és ha nem kapja meg akkor kilép a szolgálatból. A többi munkások, mindenik maga-magáért beszélve, ráhagyják, hogy menjen és ha ő kap bér* emelést akkor ők is kérnek. A munkálta-« tó azonban rendszerint azzal utasította vissza a kérelmet, hogyha “neked adok béremelést, akkor a többi munkásaimnak is adnom kell, mert azok is többet akarnak.”

Végre a munkások a szervezkedés gondolatára jutottak. És az “Én több bért akarok” helyett azt mondták a munkáltatónak, hogy MI többet karunk és ha nem kapunk többet abba hagyjuk a munkát. Nagyon jó gondolat volt ez és nagyszerűen bevált. A munkásoknak több szervezett erejük lévén, nagyobb elismerésben részesültek s mi több, önönmagu- kat is többre becsülték. A szervezkedési mozgalom gyors fejlődésnek indult. A munkáltatók rettegni kezdtek az újabb erő kibontakozásától. Lévén uralkodó osztály, végre is törvényt h ztak és elvették a munkásoktól “a sztrájk jogát.” — Azonban sohasem foganatosíthatták! Mert a munkások azt mondták, hogy meglehet, hogy nincsen jogunk sztrájkolni, azonban erőnk van hozzá, hogy sztrájkoljunk! És sztrájkoltak protestálva a (Folytatás a 6-ik oldalon)