Bérmunkás, 1930. július-december (18. évfolyam, 593-617. szám)
1930-07-10 / 594. szám
Julius 10. BÉRMUNKÁS 7-ik oldal. FÉLÚTON Irta: ÁCS KLÁRA. A szinültig telt ruhakosáron kívül, amely az előszoba sarkában várakozott, még egész halom mos- nivaló terpeszkedett a padlón. — Kávéfoltos abroszok, gyűrött törülközők, szalvéták, férfi, női fehérnemű, dunnák, vánkoscihák, meg egyébb apró holmi, máskor egymástól gondosan elválasztva, külön szalagcsokrok között, most rendetlen összevisszaságban, ösz- szekeveredve, egyforma gyűrötten, szennyesen. Most nem hivalkodtak a csipkefodrok,hímzett betétek, horgolt térítők, cifra monogrammok, nem ágaskodtak, keménykedtek, dölyfösködtek, mint amikor liliomtisztán, pergament- ruganyosra vasalva ékeskedtek a szekrényben. Szomorúan maszato- sak, lekonyultak voltak, akár ősz utóján a nyárban kiégett természet és megújhodást vártak a szappanhabos, gőzölgő, üdítő lében. — De jön-e még egyáltalán az a szemtelen teremtés? .'. . . —váj- kált köztük haragtól ingerülten, közös gazdájuk, Halmosné, aki minduntalan nézte a konyha falióráját. — Hiszen már 8 óra is elmúlt — ijedezett és dühösen rúgott lábával odébb egy gyermekruhácskát, amelyet alig néhány nap előtt még ajka körül jóleső mosolylyal, megelégedettségtől fénylő tekintettel öltöztetett a kis leányára. Hja, akkor újonnan mosott volt, kikeményitett, friss üde- ségében illatozó, most pedig ez is fonnyadtan, szánalmasan elviselt, hát éreznie kellett minden elhasz- náltnak szánalmas, közös sorsát. Végre jött a megváltás. — Klingggg! csöngettek az előszoba ajtaján. Halmosné nekifeszült idegekkel esett az ajtónak. — Mégis eljött Bodorné? Na, szép, félkilenc. Mit gondol tulajdonképpen? Ez most utoljára legyen, legközelebb be sem engedem ilyenkor! Aki jött, koravén, csontos asz- szony volt, a hajnaltól napestig dolgozók igazi tipusa. Szemöldöke fölrándult, szeme villant a barátságtalan fogadtatásra, de ágaskodni akaró hangját hamar leigázta. — Ne tessék már haragudni! — csókolt kezet, mert ez elengedhetetlen volt. — Tessék elhinni, nem fenékig tejfel az én életem sem. Az a négy kis gyerek még mind olyan gyámoltalan, rámszoruló, olyan pirinyó, egymásután jöttek. A legidősebb sincs még tiz, a legkisebb pláne alig három esztendős. Ő, a Juliska okozta azt is, — hogy ma igy elkéstem. Ruhája,ci- pőcskéje, mind elhagyja, csupa szakadozott rongy. Újra nem telik ebben a mérhetetlen drága világban. Hát megpróbáltam összetol- dani valamit, hogy magammal hozhassam. Nem sikerült, igy mégis csak otthon kellett hagyni a lelkemet. Ezt a ruhát vigyem, — nagyságos asszony? Segit a leány, vagy csak én magam? — Mariska is megy, Bodorné, csak vigyék már! A szobalányt szólitotta. Aztán megfordította utánna a kulcsot a zárban. Amikor bement a szobába, ahol a maga négyesztendős leánykája játszadozott, fényesre gyuladt a szeme egy hirtelen agyába lopód- zott ötlettől. — Adok majd neki Médi ruhájából, cipőjéből. Előkeresett valami félig viseltet, még elég használhatót és félretette. Külső, belső lénye hevült. Önérzete dagadozott: jót fogok tenni. Dél felé benézett a mosókonyhába, vájjon mennyire haladtak már? Erős lugszag csapta meg az orrát. Egy percre megállt. Szemöldöke fölrándult, ajkát egymásra szorította. Hangokat hallott. Még nem érintette meg a kilincset. Figyelt. Milyen kellemetlen komisz beszéd, őt szidták. Bodorné panaszkodott egy harmadiknak, valamely szomszédbeli lánynak, — hogy reggel megdorgálta, mert későn jött. Persze, az okkal is előhozakodott. — Hiszen könnyű a nagyságos asszonynak egész nap lustálkodni, heverni, másokat dolgoztatni. — Csak próbálná meg egyszer ő maga! Eles hangja vájkált Halmosné sértett lelkében. Agyába vérhullám szökött. — Ezt, ezt a jóságomért! . . . Most hirtelen arra gondolt: — Persze még nem tudhatja, oda sem adtam neki. Ha .... — Pillanatokig küzdött benne valami nemes gondolat, hogy győzelmet arasson a bosszúálló haragon. — Ha belépnék és azt mondanám : nem szép, Bodorné, hogy szidott, rosszakat beszélt felőlem. Látja, de azért nem haragszom. Pedig hát nem lustálkodtam, a kis Juliskának kerestem ruhácskát, cipőt. Megint hevült ettől, szeme a meghatottságtól könnyes lett. Milyen szép volna! Lépést tett előbbre. Lassú méltósággal indult neki vállalkozásának. Magasztos felsőbbséget érzett. Aztán bent hangok. Az előbbi szitkozódó beszéd. — Ezek azt hiszik, csak ők emberek, más kutya tán. Pedig . . . . Tovább nem bírta Halmosné. Testének egész súlyával támaszkodott a kilincsnek, úgy lökte be az ajtót. Mint az élő bosszuállás támadt rá: — Elég! Mindent hallottam. — Vegye tudomásul, hogy ma utoljára van itt nálam. Pedig ruhát, cipőt akartam adni a gyerekének. Jó akartam lenni. De érdemlik is! Már nagy zajjal csattant az ajtó utánna. Lihegett, fulladozott. — Szikrázó szemmel rohant el. Aztán az urának panaszolta: — Látja, ilyenek! Férje esittitani próbálta. — Lehet, csak elkeseredett volt. Tán csak a szája rossz, a természete. Haragosan vágott közbe. Izgatottan pattogott: — Ne védje. Torkig vagyok velük. Tőlem egy se várjon többé jót! A mosókonyhában csend volt már. Bodornénak a szava sem hallatszott. Csak két keze dörzsölte szaporán a szappanhabos ruhát, miközben ijedt tekintete a teli teknőről minduntalan az ajtóra tapadt. Aztán már oda sem, csak bus, lekonyultan a kezében forgatott vizes ruhadarabokra. A teli dézsa pedig hirtelen több lett egy cseppel. Bodorné szeméből könny hullott ki, amint átvillant agyán fájó keserűen a gondolat: — Lám, félúton megállt. AZ Ohioi bányászokhoz! Ezúttal kívánjuk értesíteni azon magyar bányászokat, kik Midway, Ohióhoz közel vannak, arról az eseményről, mely valószínűleg sokat fog közülök érdekelni. Az IWW lapjainak javára, a szervezet erősítésére, az itteni és környéki szláv nyelvű bányászok egy nagyobbszabásu mulatságot rendeznek. Mivel vannak a környéken sok olyan bányászok, akik a magyar nyelvet is beszélik, vagy mind a kettőt, szükségesnek tartjuk meghívni a Bérmunkás olvasóit családjukkal egyetemben és megjelenésüket el is várjuk. A pontos helyet és dátumot, jövő heti lapszámunkban már közölni fogjuk. Addig is készüljenek fel a magyar bányásztestvérek és kezdjék meg az agitációt. Rendező bizottság. Havi jelentésünk E hét folyamán küldi ki a lapbizottság a havi pénztári kimutatást és a legújabb cimszallagot. Ezúttal is felkérjük munkástársainkat, különösen a lapkezelőket és titkárokat, hogy tüzetesen nézzék át és az esetleges hibákról azonnal tegyenek jelentést, hogy kikorrigálhassuk. Öklünk még nem sújt... Irta: BLISTYÁN SÁNDOR. A csontunk pozdorja, a vérünk Millió harmatcseppben hull. Testünket vad hóhérok tilózzák, Lelkünket álhitekkel mételyezik, És öklünk vészesen még mindig nem sújt?! Testvéreink jönnek ellenünk, Kiknek a horda koncot nyújt. Marcangolják testvéri szivüket, Kinos átkokba lökik anyáinkat! És öklünk vészesen még mindig nem sújt?! Fényben él a sok úri bitang; Életük bűnből rakott ut. És mi mégis a pokolban élünk! Nekünk az élet sugarából nem jut És öklünk vészesen még mindig nem sújt? Szent ágyékok érett vetésén, Vigyorgó halál vadul fut! Vérfolyó önt el minden szűz helyet! A Pénz koncol millió áldozatot. És öklünk vészesen még mindig nem sújt? Álköpönyegben simul hozzánk Feketelelkü nyomorult. Mérges fulánkját lelkűnkbe vágja, Minket guzsbakötő maszlaggal áltat. És öklünk vészesen még mindig nem sújt? Vagy talán testvér-csókotvárjunk, Mit a vad uri-esorda nyújt? .... Nem kell büzhödt gyalázatos csókja, Mert még a testvér-csóknál is belénk mar Öklünk barátság helyett majd vadul sújt! Álmodtunk már sok szépet és jót; Álmunk évekre visszanyúl. Álmunkat már látni is akarjuk, Ezután már jön a vágyva várt való, Mert öklünk vészesen majd utolsót sújt!
