Bérmunkás, 1930. január-június (18. évfolyam, 567-592. szám)
1930-03-20 / 578. szám
Március 20. BÉRMUNKÁS 7-ik oldal. JÖJJ VELEM Irta: ROZIK EMIL (Csehoszlovákia) Futsz és megállsz, mint a sebzett vad, Gyilkos nyila ejt rajtad sebet, Te vérző sebbel tekintesz vissza, Parancsszava megállít, mint ebet. Reszketve állsz meg, görnyed tagjaid, Megvetőn néz rád győztes feled, Alázattal állsz előtte, Porba hajtod busuló ősz fejed. A guruló arany áll feletted, Napfényben úszik és parancsol, Szánt rajtad barázdált mély sebet... Ifjú korodtól vénségig hajszol. Látod, lent örök homály takarta, A kő és szén vegyüléke volt, Te hoztad fel a fényre és ma A korbács alatt meghajtod tagod. EZ HŰSÉGEDÉRT A RABSZOLGA BÉR ! ! Én kacagok rajtad fájón, A vert érc rajtam nem ejt sebet. A sebhelyeim rég behegedtek, Korbács ütésit elűzöm, mint ebet. A vak homály szerte foszlott, Az érc elveszti fényét előttem, Ki ezt ma zsebben hordja dölyfösen, Már ez megszűnt parancsolni felettem! Jöjj velem odaát messze. . .. Csak egy szikla áll még előttünk, De ez porrá, semmivé törik; Ha rajta üt erős és izmos öklünk. Jöjj velem odaát messze . . . Nincsen ott, ki rajtad sebet üt, Nincsen ott nyomor, se rabszolgaság, Jöjj velem, jöjj velem, mi megyünk együtt! EGY CIGARETTA CSUTKÁÉRT Irta: SZEGZÁRDI PÉTER. Már nem is érzed, ha tátong sebed, Ha ezer nyila is benned lóg, Csak hatalmát érzed, azt tudod: O neked Istened, parancsolod! Ebben a nagy hajszában megőszülsz, Kifacsarják lelked s testedet. Mi ezért a jutalmad? Hát mond!? ....Kirúg, mint egy vonagló vén ebet! Hűségedért árokszél a tanyád, Koldustarisznya a váltadon.... És varjak kárognak feletted . . . .... Ezer kínjaid ősz hajszáladon. A guruló érc győzött feletted, Te ezt tudatlanul gyártottad, 0 hozza a kegyelmes halált És rád borítja sötét hantodat. Jöjj velem odaát messze . . . Kék azúrban fürdik ott a tó, Arany bércei integet felénk. A napnak fénye tiszta ott, ragyogó. Jöjj velem odaát messze. . . A róna virági ott virít, A fák ezüstös szép koronáin, A madarak ezét dala felvidít. Jöjj velem odaát messze .... Föld arany kalászát ringatja, Nekünk virít ott minden virág. S a két kezed magadnak aratja. Bjelik András rab esetéhez, aki egy cigaretta csutkáért vakon az autóbusz alá vetette magát és csaknem az életével fizetett, volna egy szavam. .... Mi az, hogy egy királyságot egy lóért! Nagyszerű! Egy királyság ! Az is valami ? De egy életet egy csikkért, ezt igen, ezt értem, testvéreim, Bjelik András! Három évig próbáltak leszoktatni a dohányzásról —- mint nemkülönben az élésről általában. És csakugyan voltak rabok, kik elfeledkeztek róla, hogy cigaretta is volt valaha a világon, akik nem tudták megérteni, hogy ehben a mázsás nyomorúságban, ami ránk szakadt, az volna a legnagyobb szerencsétlenség. De ilyen alig volt. Voltak azonban, akiknek a nyakukon kifakadt a mirigytuberkulózis az éhségtől, de odaadták a darab kenyerüket egy falat cigarettáért az istentiszteleten, sétánál, munkánál, ha sikerült, boldogan, ilyen üzletet csinálniok. Én csak akkor éreztem igazán, hová jutottam, mi történt velem, ha nem volt cigarettám. Ilyenkor borult el csak a lelkem, eszem, — ilyenkor szakadt rám a kétségbeesés fekete ege. Egyébként gondolkodás, olvasás, njunka, a börtönélet agyafúrt érintkezése és hírszolgálata, az események zaja a néma folyosón és dolgok, amikre újságban nyomdafesték, elfoglaltak és gyorsan morzsolták a napot sétától setéiig. Az embert nem lehet egészen becsukni, egy darab belőle szabadon marad és ha ez a darab más is, elferdült, hamis, fura nyomorultja is az ennek, mégis valaki és saját életet él. De ha egyideig cigaretta nélkül voltam, ilyenkor végül leültem és keservesen sir- tam. Ilyenkor zuhant rám csak egész megsemmisítő halálfej vigyorgásával a becsukottság sivár tudata. A neuraszténiás test vonagló kínok közt nélkülözte a megszokott mérget: mindenre képes lettem volna egy cigarettacsutkáért. A kétségbeesés elborított, szájamig ért az özön; jéghideg kézzel rázott fel csinált világomból, álszabadságomból a valóság: börtönben vagy! Lesújtó szégyenérzet tette a tulérzékeny- nyé vált lelket még fájóbbá, hogy hát ilyen féreg rabszolga vagyok én is, mégis könyörgő, megalázkodó, minden aljasságra, meg- puhitott készségek ébredeztek bennem. Rám kellett szólnom: vigyázz, ne hagyd el magad, jön az őrület. A nikotinéhség ordító. Hatal-. masabb a kenyéréhezésnél. Ügyetlen és gyámoltalan ember vagyok. Az élet rajvonala nem szoktatott hozzá ahhoz az állati ösztönszerü- ségliez, amivel a börtön népe oly tökéletességgel találja meg fedezékeit, oly biztonsággal kígyózik élete fütyülő és robbanó ezer veszedelmei között, szerzi meg magának a “leffet”, egy indiánus fölényes, bátor csalhatatlanságát mindig tilos cselekedeteiben. — Mégis csodákra voltam képes ebben a küzdelemben, a napi cigaret ta csutkáért, kétfenekü edények, elképzelhetetlen dugóhelyek dolgában, a futó érintkezések kihasználása körül, hogy munkába kijáró rabtársaimtól egy megköpdö- sött, eltaposott csikkre tegyek szert. Nagy a nikotinnak az ő ereje! Senki sem tudja, milyen nagy, milyen szent! Nem lehet leszokni róla. Sőt éppen: mennél tovább hiányzott a testből, amikor már a méreg utolsó nyoma is eltávozott belőle, akkor kezdődik csak igazán a kínja. Amikor hetekig nem volt és a fogam az ablak tükrében már gyöngyfehérre tisztult, aztán egyszerre megint hozzájutottam az első hosszú szippantáshoz, olyankor átéltem azt, ami által megértettem a kábító szerek bálványimádó istentiszteletét. Az első hosszú szippantásra megnyu- zott idegü, elgyöngült testemmel elszédültem és ájultan hullottam az ágyra vagy a földre. De nem öntudatlan ájultság volt az: para- dicsommadártollu denevérszárnyak vittek opálszinü egekbe.Ki- mondhatatlan kéjeket éltem át kimondhatatlant, nem az intenzivi- tása miatt. Szavakkal nem lehet elmondani, ami ott volt, minden ópiumevő meséje erről hazugság, ezt fogalmakkal, szavakkal nem, csak zenével lehetne elbeszélni, mert az egy más dimenziónak az éleménye volt. Végtelenségig tartottak ezek az anyagtalan, tárgytalan és mégis szenvedélyesen érdekes történések — és amikor magamhoz tértem, két pere sem telt el azóta, hogy lezuhantam. Mint abban aközépkori novellában, — amelyben mágusok jelennek meg a lakoma végén, amikor a kézmosó vizet nyújtják, elvarázsolják a vendégeket, akik meghódítják Konstantinápolyi, dinasztiákat alapítanak, boldogan megöregszenek, őszfehér szakálluk nő: és amikor magukhoz térnek, még mindig a kézmosó vizet nyújtják ... . Nem vagyok jó katonája az élet lövészárkainak, sokszor rajtakaptak. Először hatórai, másodszor tizenkétórai, harmadizben huszonnégy órai sötétzárka fegyelmi büntetés járt a dohányzásért, amire némely kegyetlen gazember különös kéjjel lesett, hiszen más fegyelmi vétséget alig is lehet elkövetni. Volt olyan, aki, noha szenvedélyes pipás volt, nem gyújtott rá szolgálati idejében, hogy az orra finomabban megérezze a dohányfüst megmaradt nyomát.... Bujorról, a román börtönben sínylődő szocialistáról olvastam, hogy egy kaszniban volt bezárva, ahol mozdulni, leülni sem lehetett. Le is volt rajzolva az a szekrény és akkor csodálkozva láttam a börtönmódszerek nemzetköziségét, — ami csak onnan eredhet, hogy mind a középkori kinzókamrák eredetéhez vezethető vissza . .. . Ez a sötétzárka a pesti gviijtőfog- liázban egy széltében és hosszában két lépés lyuk, amiben nincs semmi, csak a kőpadló. A falak szalmával kitömve és fekete posztóval bevonva, hogy a rab kárt ne tehessen magában és hogy annál sötétebb legyen. Olyan, mint egy felállított koporsó. Itt töltöttem fél és egész napokat, éjszakákat. Leülni felhúzott lábbal csak percekre mertem, mert a kőpadló télen biztos halál let volna. Topogtam egy helyben, vagy körül jártam a két lépést. Gondolkoztam, vártam a végét és — cigarettáztam. Hiába kutattak át a sötét zárkába való beszállítás előtt, el tudtam rejteni a dohányt és gyufát. A posztóban kis lyukat fúrtam, oda fújtam be a füstöt és az újammal befogtam, amig a szalmában eloszlik, fölszivódik. Az őrtől nem kellet tartanom, nem les be a sötét zárkába, mert úgy sem lát semmit . . .. Emberek, ha az utcán láttok rabokat kocsit huzni — nem látjátok, mert vakon, közömbösen mentek az utcán —, de ha látjátok, tudjátok meg, hogy az a sunyi, kétségbeesetten fürkésző pillantás, aminek hátul is van szeme, dohányt keres, semmit, csak dohányt. Ne adjatok nekik, mert ott a fogházőr is és ti ügyetlenek vagytok, csak tegyetek le, jó távol a rab előtt dohányt a sárba, a földre. A rab azt látja és felszedi, még ha autóbusz megy is keresztül rajta. A cigaretta azonban, amiről beszéltem, legyen csak jel, csak szó, amiből értsen mindenki ... A középkori játék színhelyének hárem emelete volt: fölül a meny ország. középütt a föld, alul a po- 1 I. Ez a játék nem valóság: fölül a gazdag emberek, aztán a szegény emberek, legalul pedig a bö’ tűnök pokla. 0, emberek, akik élni tudnak, mig lábaik alatt a börtönök elkárhozottjai gaba- Jvognak ! Én megjártam ezt a poklot és “kiléptem a csillagok viszontlátására”, de nem leszek soha szabad ember már. Foglya vagyok annak az iszonyatnak, hogy az emberek élni tudnak, amikor ez van előttük! Minden éjszaka hazajár a börtön hozzám és bennem a belém sütött bélyeg. Holott hány százezer van olyan testvérem is, akin ez a bélyeg látható akit úgy zártak be, hogy örökre kizárták a társadalomból is! Nem magamért szólok, mert hiszen ezrek és ezrek vagyunk, akik velem együtt, úgy tévedtek be ebbe a pokolba, mint én, én csak egy vagyok az ezrek közül. De köte- leségsem, mert megadatott, hogy kiálthassak. Hát kiáltok !--------o-------Előzetes jelentés A detroiti Modern Színkör és az IWW tagjai 1930 április 13-án, vasárnap délután fél 3 órai kezdettel a Református Hallban fogja megünnepelni az IWW 25 éves fennállását szinielőadás keretében.
