Bérmunkás, 1930. január-június (18. évfolyam, 567-592. szám)
1930-02-06 / 572. szám
Február 6. BÉRMUNKÁS 7-ik oldal. A tél a fákon reszket Nagy munkástömeg volt a new-yorki mulatságon Irta: TAMÁS SÁRI. Testvér, az ég-föld éjsötét, a tél a fákon reszket, lombjuk már nincs, várják talán: ácsolj belőlük keresztet. Testvér, tavasz jön, s rá a nyár, legyen még oly hosszú tél is — szép piros szived a hó alól fölbukkan: dalol is, él is! ÁROKPARTON Irta: ANDORRA DEZSŐ. A magyar országutak mellett húzódó árok nemcsak utépitészeti szempontból fontos találmány, hanem azonfelül közérdekű intézmény is, amelynek sajátos nemzeti jeletősége van hazánkban. Tudjuk, hogy ősi szokás szerint árokpartján szoktak megpihenni a fáradt vándorok.’ Ugyancsak az árokparton illik felfordulniok nemcsak a kocsiknak és autóknak, hanem a szegénylegényeknek is, gyalogjáró koldusoknak “ lantosfélék ”-nek, kóbor kutyáknak, macskáknak, általában mindenféle szegény népségnek. Budapest főváros zuglói határában, az Egressy-ut mentén szintén látható ilyen szabályszerűen megásott, kiépített árok. Még ősz volt, amikor arra jártam. Négy földmunkás pihent ott az árokparton. Kettő fiatal volt közülök. Kettő javakorbeli. — Az egyik kenyeret evett szalonnával, a másik csak kenyeret, a harmadik a parton heverészett, a negyedik fürkészve megszólított: — Mondja uram, nincs szüksége munkásokra? Feltűnő sokáig nézhettem őket, tűnődve sorsukon, talán azért gondolta az egyik, hogy jó lesz jelentkezni nálam. Úgy vélte, hátha tudnék valami munkát adni né- győjüknek ebben az irdatlan városban. Felvilágosítottam őket, hogy én .ugyanolyan koldus munkásember vagyok, mint ők és mostanában oly nagy a munkanélküliség a fővárosban, hogy tízezrével fognak találni hasonlósorsu munkakereső embereket, akikkel együtt valószínűen hiába fognak kopogtatni az alig indult építkezéseknél, a kongó gyárak kapuján, az üres malmokban, a halódó kisüzemekben, bárhol a város négy sarkán. Nincs szükség rájuk. Már mint a munkaerejükre. Bérlenyomó jelenlétükre azonban feltétlenül szükség van. E tekintetben nélkülözhetetlenek. Hát ilyen csapdába jutottak. Elbúcsúztam tőlük. Ott maradtak reménytelenül az árok partján. Begyalogolt százkilométerek a hátuk meget. Előttük az igéreTestvér, gyümölcsük sincsen már, egy nap alatt mind lehullott, alattuk hiába keresnék: reszkető, böngésző kezek s földre figyelő homlok. tek városa, amely üres kézzel várja őket. Had próbáljanak szerencsét. ....Nyugtalanított az eset. Belém nyilait az a kérdés, hogy nin- csen-e szükségem munkásokra ?!. Ejnye, pont nekem? Nem vagyok vállalkozó tőkés, sem miniszter, sem polgármester, akiknek jelenleg még hatáskörükbe tartozik, hogy ne hagyják parlagon (vagy árokparton) heverni a munkaerőket, mégis rám erőszakolta magát a gondolat, hogy — ha már megkérdeztek, — vájjon mit is tudnék kezdeni a munkásokkal? Szükség van-e rájuk? Feleletet kerestem a kérdésre és a méltó válasz szörnyű nehéz volt. Úgy éreztem, azt kellett volna mondanom: óriási szükségem van rájuk! Nemcsak nekem, hanem mindenkinek a milliós városban, aki csak élni akar. Tisztesen vagy gazul, de élni próbál. Tehát ipari munkásoknak, kereskedőknek, iparosoknak, tudósoknak, művészeknek csakúgy, mint párnázott szobáju vezérigazgatóknak. Négy munkás az árokparton, elszakadt, felvergődött kis raj a négy milliónyi koldus seregéből, amely elfoglalta fenyegetően a falvakat! Elkallódó zsellérek, napszámosok, földmunkások roppant tömegei, akiket népbetegségek tizedelnek, pengős napszámok csigáznak, akiket veszett önkény aláz és akiket csillapíthatatlan éhség kerget városról városra. Évszázadok óta mindhiába! A földkerekségnek ezen a pontján különösen és végzetesen mindhiába! Tizenhatmillió termőföld felén nincs maradásuk, nincs mibe kapaszkodnak. Városok felé, Budapest felé tapogatóznak, üres tarisznyával a vállukon, amikor hátuk mögött elmaradoznak a telt gabona csűrök. Merthogy errefelé “nem azé a magtár, aki a magot beléhordta . . . .” Hát kié? Tízezer csáládé, finom úri népeké, akik a kastélyok ter- rasszairól csak nézték, gutaütésre hizlaló páholyaikból csak szemlélMár úgy vagyunk az XWW és .a New-Yorki Modern Színkör előadásaival, hogy nem is kellene arról tudósítást Írni, mert minden összejövetel kitünően sikerül. És amikor úgy látjuk, hogy egyik lezajlott mulatság még az előbbinél is jobb sikerrel folyt le, akkor azt gondoljrdt, hogy ennél már jobban nem sikerülhet. Igv voltunk legutóbb is, amikor a január 25-iki estélyünket valóságos ünneppé avatta az egybegyült tömeg. A helyiség zsúfolásig megtelt, dacára annak, hogy azon estén öt másik magyar mulatság is volt. Fischbein munkástárs rövid üdvözlő beszéddel nyitotta meg az estét és konferálta le. Az első számot hegedű szólót Nagy Elsieke ték és összeparancsolták és leszüretelték a más munkája dús ajándékait. Aztán hová tették a kincseket. Ide, a város falai közé hordták, ahol most hamis ragyogásu civilizáció tornyai emelkednek. Ahol tébolyult falak meredeznek azok elé, akik naiv hittel felvánszorognak a marasztaló árok partjai mellől. Pedig nincs az a bástya-pozi- ció, amit alá nem ásna, el nem mosna az ő nyomoruk. Négy földmunkás az árokparton, előőrse a milliós seregnek, amely néma,tétova mozgású és elkeseredett. Tudják-e vájjon, hogy sorsuk elvégeztetett ? Útjaikon minden sorompók le- bocsátva!—-Egy jottányit sem előbbre ! Hogyisne ! Hiszen a tébolyult falak övezte kastélyok tornyai menten meginognak és összedőléssel fenyegetnek . . . Ősi bűnök, régi hibák, ravasz számvetések kérlelhetetlen törvénye nem juttathat egyebet nekik, mint az árok partját és árok fenekét. Útjaikon két felől nyolcmillió hold televény föld hívogat, ami nem az övék! Pedig minden rögét ők munkálták. Útjaik sugaras középpontján a Nagy Város, ami nem az övék. Pedig minden kövét ők hordották. Meglazult és vulkanikus talajon húzódik a sáros országút. — Ezen járnak a falvakból, tanyákból millió földmivesek. Árokparton megpihennek. Szabad nekik. Árok fenekén elnyúlnak. Ez jut nekik. Meddig? Amig csak át nem ugorj ák az árkot és rá nem lépnek a végtelen búzamezőkre. S akkor? Megnyitja a kapuit a mezei hadak előtt a testvéri város. De addig? Négy földmunkás az Egressy-uton, az árok partján jövő ősszel is azt kérdi alázatosan:-— Mondja, uram, nincs szüksége munkásokra? — Van is, meg nincs is! Nem rajtam múlik, nem tőlem függ! Tőlük. Csakis tőlük. adta elő, zongorán kisérte Miss Andrecsik. Miss Nagy játékán meglátszott, hogy zeneakadémiát végzett nagy képzettséggel, olyan művészek tanítása alatt mint Ko- hen Regina. Az előadott számokat megkellett ismételnie és nagy sikeréhez hozzájárult az elsőrendű képzett zongorakiséret. titánná Gyöngyösi Mici a kecskeméti Színház volt tagja lépett a pódiumra, aki altó hangjával és kitünően választott dalaival olyan hangulatot keltett, hogy még a harmadik ismétlés után is visszatapsolták a színpadra. Utánna Rohonczy Mihály az amerikai magyarok előtt kitünően ismert operett színész adott elő néhány számot, akit még mielőtt a színpadra léphetett, tapsorkánnal fogadott a közönség. Hallani akarták volna egész este és csak azután engedték le, amiknr már látták, hogy ez estére való felkészültsége kimerült. Zongorán mindkét számot Kardos Zoltán az ismert zongorista kisérte le nagy szakértelemmel. Ezután következett egy műsoron kívüli szám, mely meglepetés volt nemcsak a közönségnek, hanem a rendezőségnek is. Ugyanis Serly Lajos a magyar zene egyik élő apostola váratlanul megjelent körünkben Oswald Emődy Margittal,.az amerikai színház ifjú művésznőjével. Emődy Margit négy gyönyörű dalt énekelt, kellemes hangja mintha csak speciálisan a Serly müvek zeneművészetéhez lett volna szabva. Mind a négy dal zenéje Serly szerzeménye, melyhez külön érdekességet még az is adott, hogy a szerző maga kisérte zongorán. Végül következett a “Szecska- vágó” cimii egy felvonásos parasztkomédia, melyet a Modern Színkör képzett műkedvelői játszottak le nagy sikerrel. A nehéz női szerepet ügyesen oldotta meg Mrs Fleiszig Rózsika, játéka több Ízben általános derültséget keltett. A többi szereplők Csorba Pál, Nagy József, Halász Mihály és Balázs László nagyszerű együttessel sikerre vitték a darabot. Ezután következett a tánc, mely csak a késő hajnali órákban ért végett, mely közben szépségverseny volt és' dijakat nyertek Miss Miller, Miss Kohen és Miss Fisher. A felső emeleten olyan kitünően készítet ételeket készítettek a munkástársnők, hogy akik kicsit későbbre értek fel a konyhához, már nem juthattak ételhez. Szorgalmasan dolgoztak Pollák Rosenbaum, Kozsány, Zatykó. Nagy és Wiener munkástársnők. A szépségverseny dijaihoz értékes tárggyal járult hozzá Sándor munkástársnő. Január 25-ike sokáig emlékezetébe lesz azoknak, akik jelen voltak és a Bérmunkásnak is, melynek föntartásához mintegy 150 dollár jövedelmet hozott. Tudósító.
