Ungvári Közlöny, 1890. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1890-04-03 / 14. szám
Ungvár, 1890. április 3. 14. szám. Tizenkettedik évfolyam. Előfizetési ára; Félévre..............................2 frt. Negyedévre ....................I » így példány ára 10 kr. Kapható a kiadóirodában, Szenczer Henrik és Feuerlicht R. tőzsdéjében. Az előfizetési és hirdetményi dijakat a kiadóiroda veszi fel, s azok vidékről is ide küldendők. m* UNGYÁRI KÖZLÖNY. MEGJELENIK CSÜTÖRTÖKÖN, Szerkesztőség: nagy-utca 36. (a görögtemplomnál). Kiadó-Iroda: Pollacsek M. könyvnyomdájában. Hirdetményekért a 30 kr. bélyegilletéken felül 3 kr. Nyílttéri ozlkkért 5 kr. fizetendő minden szó után. Ungvártt ápril 2-án. Ungvár város képviseletében többször hallottunk bírálatokat, sőt heves kifakadásokat is a képviselők részéről, melyekre a tanácsnak, vagy a polgármesternek egy némely intézkedései szolgáltattak okot. A felszólalások azonban az úgynevezett parlamentáris modorban voltak tartva, s ezek czólja volt, a város lakosainak egyetemét érdeklő közügyek előmozdítása. A képviseletnek márezius 28-án tartott illésében hallottunk szintén heves kifakadásokat, ezúttal azonban nem a képviselők köréből, hanem a tanács egyik tagja: a rendőrkapitány részéről, aki ezen illésen ismételve felszólalt, s ezek egy némilyikéből azon következtetést kellett levonnunk, hogy ott benn a városházán valami forrong, s hogy a tanács körében az együttműködés összhangja meg van zavarva. Nekünk mindegy, hogy a rendőrkapitánynak hogyan tetszik Fincicky Mihály városi ügyész és helyettes polgármester felől vélekedni, minő viszonyban tetszik vele lenni, ez az ő dolguk. De mindaddig, amig közöttük a hivatalos viszony fennáll, tudni kell distingválni az egyén és a hivatalnok közt, és a magán differencziákat nem szabad átvinni a közügyi viszonyok terére. S hogy a városi képviselet ülése ilyenek színhelye legyen, azt megengednünk nem szabad. (Ismertessük a rendőrkapitány felszólalásait. A helybeli ezred felhívta a várost, hogy a kaszárnyaópületekhez egy némely tüzoltóeszközt szerezzen be. A h. polgármester ezek teljesítésére felhatalmazást kórt a képviselettől, s ez utasította a tanácsot, hogy a kérdéses eszközöket szerezze be. A rendőrkapitánynak azonban ez ellen az volt a megjegyzóse, hogy ha a múltban megbízták a polgármestert, hogy a kaszárnyákat házilag építheti, a mit ő nem helyeselt a maga részéről, s a kaszárnya építésébe bele sem folyt, miért nem bíznak most a h. polgármesterben, hogy egy pár jelentéktelen tárgyat ő szerezzen be, s miért terelik ennek teljesítését a tanácsra. Közbeszól!ás történt, hogy jól van ez igy ; de a rendőrkapitány elégedetlenkedett, s azon bókkal traktálta meg a képviseletet, hogy: amilyen a képviselet — úgymond — olyan a polgármestere is. Markos György képviselő meg is köszönte a bókot. Hát már most minő összefüggés van e felszólalásban. Mi abból csak azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a rendőrkapitány nincsen megelégedve az állapotokkal s hogy fáj néki valami; használt kifejezésének pedig csak az lehet az értelme, hogy kifogásolja a polgármestert* 8 ráhárítja a képviseletre, miért választotta meg őt. Azután mi közünk abba, hogy a kapitány ur mit helyeselt, s mit nem. A kölcsönök felvétele és aL'-építés elhatározása idejében valahogyan nem igen hallottuk tiltakozó szavát. Most már úgyis késő a rekriminatió. De hát miért bántja a képviseletet ? Vagy elfelejtette már, hogy ugyanez a megbántott képviselet választotta meg őt is, mintegy 6 éve a rendőrkapitányi állásra. De miért bántja a polgármestert? Vagy emlékezetének lomtárába helyezte már azt? hogy ha Lehoczky Béla polgármester ki nem teszi magát megválasztása érdekében, talán nem sikerül néki kapitányi állására a képviseletben többséget szerezni. Ez sehogy sem mondható hálának. De különben az ötös bizottság működése idejében általánosan beszélték, hogy a rendőrkapitány legkevósbbó sem táplált Lehoczky iránt hálás érzületet. A vége pedig mégis az lett, hogy Lehoczky polgármester továbbra is. De ezután jött a bomba. Szerencsére azonban nitrogliceryn helyett gliceryn- erómmel volt töltve. A képviseleti ülés végén szót kórt, hogy némely dolgokra nézve a képviselet további utasítását kérje. Előadta, hogy a város utcáinak tisztántartása felett a felügyelet reá van bízva, de őt ebbeli működése körül a h. polgármester megbénítja, mert az utcaseprőkkel ez is rendelkezni akar, s ha ő a seprőket az utcára rendeli dolgozni, *a h. polgármester visszarendeli ugyanokét a kaszárnya udvarának tisztítására. A hang és modor azonban, melylyel ezen gyerekes panasz tartva lett, olyan volt, a mely sértő a képviseletre, de kivehető volt abból, hogy bizonyos kanapé-kérdés szolgáltatott okot a felszólalásra. Ki is jelentette a rendőrkapitány azután, midőn a képviselők elmentben voltak, hogy ah. polgármester basáskodó természetű, s hogy ő ezt a demagóg-gőgőt tűrni nem fogja. Ezeket hallva, a képviselet tagjai teljesen tisztában voltak a felszóllalás tendentiájával; legfőkópeu, midőn Fincicky h. polgármester kijelentette, hogy ö hónapok óta nem akar rendelkezni sem a rendőrökkel, sem pedig az utczaseprőkkel. A rendőrkapitány kifakadásainak tehát semmi alapja nincsen. Mert akár a szabályrendeletet, akár a községi törvényt vesszük irányadóul, a polgármester a város első tisztviselője, akinek a többi tisztviselők és szegődvónyesek, szolgák működésére nemcsak felügyelni kell, de jogosítva is van a szolgaszemóly- zettel rendelkezni. Ezt a jogát a polgármesternek, a rendőrkapitány elvitatni nem fogja. A polgármester mindighivatalíőnök; shaa rendőrkapitány: kapitány, a polgármester meg őrnagy, tehát felebbvaLja, s vajmi nagy megsértése a fegyelemnek, ha"a kapitány az őrnagyot a front előtt megtámadja. Ha vannak szolgálati tekintetben némi differencziák, miért nem intézik azt el a hivatalban, s miért kelljen ezt a képviselet elé vinni, mely előtt eddi gélé ilyen kellemetlenségek magukat elő nem adták. De tudtunkkal különben is a rendőrkapitánynak, Fincicky h. polgármesterségének ideje óta hatásköre megnyirbálása tekintetében éppen nem lehet panasza. Megkapta mindazt, amit kívánt. Átvette a katonaügyeket s a sorozást, ami joggal megilleti a polgármestert, éppen úgy, mint a vármegye járásaiban a főszolgabírót. Intézkedik és eljár sok olyan ügyben, melyet a polgármester magának joggal fen- tarthatott volna; igy a helypónz, italmérósi kezelés ós más egyébnél előforduló visszaélések feletti bíráskodás is az ő hatáskörébe tartozik. Befolyik a város vagyoni ügyeit illető tanácskozásokba, mely működéstől a községi törvény a rendőrkapitányt határozottan eltiltja. Azután azt is kivitte, hogy a marhalevelek átíratását is a rendőrkapitányi hivatal eszközölje, ok nélkül elvóvóu ezzel a városnál megöregedett Richter Miklós Írnoknak csekély mellékjövedelmét, melyet különben a törvény megenged élvezni annak, a ki a marhajáriatok kiállításával foglalkozik. S daczára annak, hogy ezen s más teendők pontos ellátása végett a rendőrkapitányi hivatal személyzete szapo- ríttatott, a képviselet még sem kivánja ezen kis bevételt a házi pénztár javára fordítani. Holott ösmeretes a belügyminisztériumnak e tárgyra vonatkozó eme elvi jelentőségű határozata: „A marhajárlatok kiállításából befolyó, valamint az 1888. VII. (állategészségügyi) törvényczikk értelmében beszedendő egyéb díjak a város házi pénztárát illetik, s ezen díjakban az illető városi közegek esak Az átok. — Elbeszélés. — Irta: KRITSA KLÁRA. I. Egy mezővárosban történt a Székelyföldön, hatvan évvel ezelőtt. Az örmény plébános dolgozó-szobájának ajtaján kopogás hangzott. — Szabad ! mondá a plébános, abbanhagyva írását. Magas termetű 45—50 éves férfiú lépett be az ajtón. Arca nagy izgatottságot árult el, kék szemeiben mély bánat borongott. Köszöntvén a plébánost, mélyen megindult hangon igy szólott: — Főtisztelendő ur! bocsásson meg, hogy háborgatom, de igen fontos ügyben jöttem, egy nagy kérelemmel. Oh, hallgassa meg egy szegény atya kérését és mentse meg a kétségbeeséstől! Míg beszélt, szemeit esdőleg függesztő a papra. Ez székkel kinálva meg az idegent, mondá: — Én mindent megteszek, ami hatalmamban áll akkor, midőn arról van szó, hogy felebarátomon segítsek. Ki ön, és miben lehetek szolgálatára? — Oh bocsánat, annyira (elindult vagyok, hogy el is feledóm bemutatni magamat. Én Nagy Ignác, asztalos mester vagyok a szomszédfaluból! Van egy leányom, Ilona. 0 volt örömem, büszkeségem, mindenem ! S most azon a ponton állok, hogy becsületes fejemre szégyent és gyalázatot hozzon ő, a kit úgy féltettem, mint a szemem fényét. Anyját korán elvesztvén, zárdában neveltettem, mint úri kisasszonyt. Oly szép leány lett belőle, hogy bolondultak utána a fiatalemberek, de ő mindegyikkel hidegen bánt. Most egy éve azonban megismerkedett egy idevaló örmény kereskedő fiával, Ánisor Lukácscsal, aki addig csábítgatta, hitegette házassági Ígéretekkel, mig végre a szerencsétlen leány megfeledkezve önmagáról, lelépett az erény útjáról. Azt tudtam, hogy leányomnak tetszik az ifjú, de arról, hogy a viszony oly bensővé vált köztük, még sejtelmem sem volt. — Ánisor Lukács? szólt megilletődve a plébános, hisz ez iíjut tegnap hirdettem ki a szószékről Málnási Margittal. — S leányom erről értesülvén, kétségbeesetten borult térdre előttem s bevallotta meggyaláztatását. ügy hiszem, nem kell tovább fejtegetnem jövetelem célját, mert az elmondottakból a plébános úr úgyis eltalálta azt. — Ön azért jött, hogy megakadályozza az Ánisor Lukács házasságát? — Azért jöttem, hogy esdve kérjem a íőtisztelendő urat: használja fel minden befolyását arra nézve, hogy e házasság létre ne jöjjön s működjék oda, hogy ez az iíju leányomat vegye nőül, akit házassági ígéreteivel elcsábított. Oh, ha ön ezt keresztül vihetné, megmentene a gyalázattól, a kétségbeeséstől! Ne tekintse azt, hogy leányom székely származású, — a másik pedig az örmény egyházmegye gondnokának leánya, hanem tekintse azt, hogy leányomnak joga van ez ifjúhoz! Tudom, érzem, hogy teljesíteni fogja kérésemet. Sokaktól hallottam már, hogy Dániel János örmény plébános mily részrehajlatlan, igazságos ember; hallottam, hogy ha a szegény székely emberektől tüzelőfát, vagy egyebet vásárol, többet fizet érte, mint a mennyit ezek kérnek, mert nemes jó lelke felszólal a szegény emberek mellett. Oh, én jó lelkére bízom ügyemet s hiszem, hogy igazságosan, részrehajlatlanul fog cselekedni! — Legyen nyugodt, úgy fogok cselekedni, amint jobb érzésem diktálja! A szegény atya felállóit s megcsókolva a plébános kezét könyes szemekkel távozott; Ez rövid gondolkodás után Íróasztalához ült s egy papirdarabkára a következőket irta: <Tfju barátom ! Szíveskedjék haladéktalanul hozzám jönni; sürgős megbeszélni valóm van önnel. Dániel János, plébános.» Aztán a papirt összehajtogatva, beszólitá öreg szolgálóját s átadá neki azon meghagyással, hogy azonnal kézbesítse Ánisor Lukácsnak. A cseléd távozása után néhányszor alá s fel járt a szobában, aztán leült s fejét kezére hajtva, mély gondolatokba merült. Dániel János 40 éves volt, magas termettel s nemes, jó lélekről tanúskodó arczkifejezéssel. Az arcban, a szemben, — melyet pedig a lélek tükrének neveznek — gyakran lehet csalódni. Láttam ar- czot, mely a legjóságosabb kifejezéssel birt, kék szemeket, melyekből egy-egy angyal mosolygott felém, és láttam arcot, mely ellenszenves hatást keltett, szemeket, melyeknek kifejezéséből önző, rósz lélekre lehet következtetni. És óh, csalódás! A jóságos arcz, a szelid kék szemek, mint álarcz takarták a kegyetlen, rósz lelket, mely mögöttük lappangott; mig az ellenszenves arcz, a rósz kifejezésü szemek mögött a legjobb, legnemesebb lélek lakozott. A Dániel János arca azonban hü képe volt lelkének ; sZelid barna szemei hűen tükrözték vissza lelkének szép vonásait. Igazságszerető, nemes, önzetlen, jószivü, a szó szoros értelmében valódi pap volt ő. Nyolcz éve múlt, hogy e városba jött, mint örmény plébános. Már az első évben annyira megnyerte az emberek szeretetét, becsülését, hogy nemcsak az örmények, de a székelyek is rajongtak érte. Gondolatait, melyek e megakadályozandó házasság körül csoportosultak, a mely oly nehéz feladat volt ránézve, hogy annak mikénti helyes megoldása szinte gyötrelmet okozott neki — az Ánisor Lukács megérkezése szakitá félbe. A magas, délczeg, olajbarna arczu ifjú a pap felé közeledett, s illedelmesen köszönvén, mondá:
