Ungvári Közlöny, 1890. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1890-04-03 / 14. szám
addig részesülhetnek, a mig az e részbeni teendők czóljából újabb hivatali erők nem rendszeresíttettek.“ Egyáltalán nem kíván a képviselet katonai redszert behozni a város tisztviselőinél, s ha egyikmásik tisztviselő, igénybe veszi egyik-másik szegőd- vényes vagy közeg szolgálatát, azt jóakaratúlag elnézik, mert tudni akarják, hogy rászorúlt. így még eddig ebből sem támadott olyan kellemetlenség, mint volt a Pyeró kapitánysága alatt a képviseletben, midőn épen a jelenlegi rendőrkapitány volt az, aki interpellálta apolgár mestert: van-e tudomása arról, hogy egy rendőr Pyré kapitány neje után a piaczi bevásárlásoknál a kosarat viszi. Talán Kliscs nevű rendőr volt ez. Yégre azt sem értjük, miért foglalt oly merev állást a rendőrkapitány mint köztisztviselő, midőn íelolvastatott a képviselet ülésében a tüzérségi parancsnokság átirata, hogy nem volna-e hajlandó a város egy-két ágyúüteg részére kaszárnyát építeni. Hogy ezúttal nem hajlandó, az természetes, s a város anyagi viszonyaiban leli indokát. De olyan felszóll alást, mint e tárgyban a rendőrkapitány mondott, egy köztisztviselő részéről helyénvalónak nem találjuk. Tehát a rendőrkapitány nem fogja tűrni Fincicky h. polgármester demagóg-gőgjét!? Mi s velünk igen sokan a h. polgármesterben valami demagóg-gőg nyíl- vánulását nem tapasztaljuk. Hogy néha élesebben beszól, az egy kis i d e g e s n y i 1 v á n u 1 á s lehet csupán, ma igen elterjedt betegség, amit a kapitány ur is jól ismer. De ha Fincicky olykori kitörését demagóg-gőgnek tartaná valaki, ép oly felette tévedne, mintha a rendőr- kapitány urat azon nyilatkozata után tartaná demagógnak, midőn egy képviselő választás előestéjén, az itt időző Apponyi Albert grófnak rendezett fáklyásmenet alkalmával tartott üdvözlő s akkor nagyon is kurucz ellen- zékes beszédjében azt is hangsúlyozta, hogy az ellenzéket az eszmék és e 1 vek, a kormánypártot pedig a pénzes zacskó tartják össze. ^ Válasz „Több Graeeus“-nak. Az »Ung» f, évi 13-ik számában »A ineggunyolt szent beszédek» cime alatt »Több Graecus» aláírással egy cikk jelent meg, mely erős vádakat látszik támasztani csekélységem iránt. Mielőtt én ezen vádak egyénkinti megczáfolásába bocsátkoznám, s azokat saját hitvány értékükbe ledegradálnám, szükségesnek látom a tisztelt jellembiráknak szives tudón ____ra hozni, bogy én tőlük nem kíméletet, de igazságot kérek, ehhez pedig még a legnagyobb bűnösnek is joga van. Oh engem el nem hagyott emlékező tehetségem, de önöket is, uraim, ne hagyja el a józan logika és a lelkiismeret ! Ha idéznek, idézzenek mindent, de egyes mondatok és egyes kifejezések által a t. közönséget az igazságérzet leple alatt ne vezessék félre, mert bizony ezen eljárásuk nem ♦ róka-táncznak», de ennél erkölcsileg sokkal csúnyább cselekedetnek minősíthető. íme, uraim, önök részemre az említett cikkben a hazafiul bűnt constatálták, és pedig mindenekelőtt azon vád alapján, hogy én a magyar szent beszédekkel »Suttyomberki» politikát űzök. S e kétszínű politikát constatálták egy, a székesegyházi parochushoz intézett beadványom, s az «Ung» f. évi 12-ik számában megjelent »Válasz Graecus»-nak cziinü. cikkem alapján. — íme, itt vagyok, plébános ur! — Foglaljon helyet, édes barátom, és hallgasson reám figyelemmel, mert igen fontos és komoly beszédem van önnel, szólt a pap. Az ifjú leült a pappal szemben, s ez igy kezdé: — Nem kerítek nagy feneket a dolognak, hanem egyszerűen kimondom, hogy az ön házassága elé akadály gördült. E szavakra az itju arczán alig észrevehető rángás vonaglott át. — Gondolja-e minő akadály ? — Igen, feleié halkan. — Egy szegény atya kétségbeesetten panaszlá nekem, hogy ön leányát házassági Ígéretekkel elcsábitá. Igaz-e az? — Igaz, szólt az ifjú, mig arca lángba borult. — Ha ez igaz, úgy mondja meg az Isten szent szerelméért, hogyan akart ön mégis egy másik leánynyal házasságra lépni ?! Nem gondolta meg, mily szörnyű vétket követ el ezzel ? ! Házassága alkalmával igaz, töredelmes gyónást kell végeznie. Az ön gyónása nem lehetne ilyen, mert azon szándékkal fogadna jobbulást, hogy legközelebb rút, halálos bűnt kövessen el: szégyenben, gyalázatban hagyva egy leányt, — akit házassági ígéretekkel lecsábitott az erény ösvényéről s aki talán kétségbeesésében az öngyilkosságban keresne menedéket, — hogy egy másiknak az Ür szent oltára előtt örök hűséget esküdjön. S ez által iszonyúan vétkeznék az oltári szentség, penitencia-tartás és házasság szentsége ellen ! Rút bűnt követne el ön a férfiasság ellen is, mert egy valódi férfiúnak adott szavához hű kell, hogy maradjon, még akkor is, ha ez semmi komoly következményt nem von maga után ! Aztán önt egész életében a lelkiismeret mardosása gyötörné, képzeletében mindig ott lebegne a szegény elcsábított leány megtört alakja s az atyáé is, akinek becsületes fejére bút és gyalázatot hozott. Házasságát nem kisérné az Isten áldása s ön örökre boldogtalan lenne! Itt mindenekelőtt azon kérdést intézem önökhöz, uraim, hogy miféle utón jutottak önök e beadványomhoz, s szabadnak tartották-e e magán jellegű beadványt nyilvánosan reprodukálni ? Nagyon szeretném tudni, ki hatalmazta fel önöket erre ? Avagy az ilyen titkos csempészést férfiúijellemökkelésbecsületérzésökkel ki tudják egyeztetni? A mi magát a beadványt illeti, arra nézve én a t. czikkiró uraknak a következő fölvilágositással szolgálhatok. Én az említett beadványt a múlt év őszén, vagyis azon időben nyújtottam be a székesegyházi parochushoz, midőn ő a székesegyházban prédikáló központi papok sorrendjét állította össze, kérvén őt mindenekelőtt arra, hogy ő hasson oda, mikép a prédikálás kötelezettsége az osztó igazság szabályai szerint minden áldozárra egyforma mértékben applicáltassék; továbbá azt is kértem, hogy a melyik áldozár a múlt cyclusban nem prédikált, az mulasztását a jelenlegi alkalommal pótolja ki, végre pedig még oda is irányult kérelmem, hogy a nagyobb fáradsággal járó vagyis a liturgikus nyelven tartandó prédikáczióktól senki se vonja ki magát, és attól senki se oldoztassék föl, hanem hogy a jelenlegi sorrend akkép legyen összeállítva, hogy azon áldozárok, a kik az ejpnult cyclusban magyarul prédikáltak, most prédikáljanak liturgikus nyelvünkön ; azok pedig, a kik az elmúlt cyclusban liturgikus nyelvünkön prédikáltak, most prédikáljanak magyarul! Ezt pedig azért kérelmeztem, mert láttam azt, hogy a prédikálásnál azon abnormis állapot uralkodik, hogy mig egyik egy év alatt 8 prédikácziót is elmond, addig a másik 8 év alatt egyet sem; hogy mig az egyik a püspökileg kiadott sorrendhez alkalmazkodik, addig a másik a «hazafisági monopólium» leple alatt a nehezebb munkától irtózik, és mindenben csak a dolognak könnyebb végét szereti fogni ; ezenkívül nincs semmi tekintettel a sorrendre, társaira és végre arra, hogy néha bizony a szegény nép is igényel lelki szükségletei miatt prédikácziót. őszintén bevallom, hogy midőn én e beadványt írtam, nem más czél lebegett szemeim előtt, mint az, hogy mindnyájan kivétel nélkül prédikáljunk ruthénül, és prédikáljunk magyarul is. Ha prédikál az egyik ruthénül, prédikáljon a másik is; ha prédikál az egyik magyarul, prédikáljon a másik is, ehhez joga van. De nem úgy, hogy az egyik csak mindig magyarul, a másik meg mindig csak ruthénül. Szóval én a monopóliumot meg akartam buktatni, de egyúttal társaimnak tudtul is akartam adni, hogy magyarul prédikálni köny- nyebb mint ruthénül, mert hiszen a magyar prédikáczió kész, a ruthén nyelvűn pedig szótár és ó-szláv nyelvű szentirás segélyével erősén kell dolgozni. Dolgozzanak tehát ezentúl azok is, a kik eddig nem dolgoztak ! Ebből pedig látható, hogy midőn én egy ily tartalmú beadványt nyújtottam be a székesegyházi parochushoz, én senkit sem akartam denunciálni, mert a denunciálás titkos hazugság, én pedig e beadványban igazat mondtam, azt nyilvánosan és következetesen kimondtam, s^ezt be is bizonyítottam. Vagy talán az igazat »egy abnormis állapot» megszüntetése czéljából nem is szabad kimondani? Különben e beadványomban én nem gúnyoltam a magyar nyelvet és a magyar szent beszédeket, ez roiszakaratu koholmány. Hiszen abban én magam is azt jeleztem, hogy én is a jövőben vagy nem, vagy magyarul fogok prédikálni. Én azt elismerem, hogy e beadványban a »hazafias szónok» kifejezésével éltem, de ez által csak azon egyeseknek, a kik a magyar szent beszédekkel monopóliumot űztek, tudtul akartam adni, hogy a szent beszédek tartásánál nem a hazafiság fitog- tatása, de az erkölcsi szükséglet az irányadó. Járjunk a templomba imádkozni és nem politizálni, adjunk a templomban Istennek hálát, de ne bizonyítsuk E szavakat oly meghatóan szelid s mégis feddő hangon ejté ki a plébános, oly meggyőző erő rejlett szavaiban, hogy az itju elsápadt s egész valójában remegni kezdett. — Mondja meg az okot, édes barátom, amely arra bírta, hogy azt a szegény leányt hűtlenül elhagyja! — Szülőim akarata előtt hajlottam meg akkor, midőn arra szántam magamat, hogy Málnási Margitot vegyem nőül. — És szülőinek volt-e tudomásuk a benső viszonyról, mely ön és ama leány közt létezett? — Azt tudták, hogy néha voltam nála, de . . . — Ön szégyelte előttük feltárni a valót ? Bocsásson meg barátom, de ez gyávaság volt öntől! Ily esetben mindent őszintén be kellett volna vallania s akkor bizonyára nem kényszeritették volna e lépésre. És föltéve, de meg nem engedve, hogy mégis kényszeritették volna reá s bár Isten parancsolja a szülők iránti engedelmességet, önnek nem lett volna szabad ily nemtelen tettre határoznia magát, hisz ily körülmények közt Isten sem kötelez az engedelmességre! S most megfogá az ifjú kezét s jóságos szemeivel áthatóan tekintve arczára, szelíden kérdezé : — Óhajtanám tudni, hogy már most mit szándékszik tenni ? Az ifjú nagyot lélekzett, azután felegyenesedve határozott hangon igy válaszolt: — Követni fogom a plébános úr tanácsát. — Ez szép öntől! És most térjen haza nyugodtan ; holnap meglátogatom szülőit s elintézem velük az ügyet. Áldja meg az én Istenem! Az ifjú ajkaihoz emelé a pap kezét és könnyült lélekkel távozott. így már nem fogja lelkét oly rút bűn terhelni és boldog leend, mert azzal fog egyesülni, akit szeret. _____ _ (Folyt- köv.) ott hazafiságunkat. Vagyis, midőn e kifejezéssel éltem, ezt nem tettem kicsinylőleg, hanem a szószék iránti tiszteletből intő be g. Mert különben ha gúnyolódni akartam volna: úgy mindenekelőtt önmagamat gúnyoltam volna ki, jelezvén a székesegyházi paro- chusnak, hogy én is a jövőben ilyen »hazafias» szónok leszek. Ezen elvemből pedig világos, hogy én nem a magyar sz. beszédeknek vagyok ellensége, de ellensége vagyok azon türelmetlenséggel telt egye- deknek, akik a szószéket, az oltárt, a szertartást, az egyházat politikai közeggé akarják lealacsonyítani magán érdekeik czéljából. S ennek folytán ki tilthatja meg nekem azt, hogy én jogszerűen ki nem gúnyolhatom azokat, (legyenek bár áldozárok), a kik Graecus uramékhoz hasonlóan hazafiságukat fitogtatják, a hazafisággal kenyér keresetet űznek, azt a vásárra viszik, s ott dobszó mellett reklámot csinálnak annak. Mert bizony egész más dolog hazafinak lenni, és egész más dolog a hazafisággal üzérkedni. Hazafinak lenni — ez a szeretet müve, — de a hazafisággal üzérkedni, ez erkölcsi bűn, az erkölcsi bűnt pedig nem melengetni, de ostorozni kell. Ezek után pedig azt kérdem, vájjon egy ilyen tartalmú beadvány alapján, lehet-e a hazafiui.bünt rám fogni? De hagyjuk ezt abba, menjünk tovább. A másik vád, melynek alapján részemre a hazafiui bűn consta- táltatik, az volna, hogy a székesegyházban a magyar szent beszédek az én gúnyolódásom következtében né- multak el. Lám ez is koholmány. Mert iine Karácsony napjától a Nagy-Böjtig eső időszakban 4 áldozár prédikált ruthénül u. m. Gébé Demeter, Roskovics Emmanuel, Szabó Eumén és Szitószky Antal, 3 áldozár pedig prédikált magyarul u. m. Roskovics Emmáiméi, Gébé Andor és Miklóssy István. Chanáth Nicefornak is kellett volna magyarul prédikálni, de szentbeszéde betegsége következtében elmaradt. Végre a harmadik vád, melynek alapján részemre a hazafiui bűn constatáltatik, az volna, hogy én egy szenvedélyes polémiában a «magyar oltár nyelv« ellen küzdöttem. De lám ez is koholmány. Mert ime én ezen polémiában nyilván kimondottam azt, hogy én a hajdu- doroghiaknak szívből kívánom, hogy óhajuk törvényes utón teljesedjék, de egyúttal theologice bebizonyítottam, hogy ezen hazafias óhaj disciplinaellenes, a mennyiben ez a kath. egyház fegyelme, a keleti egyházak praxisa, a theologusok állításai és XIV. Benedek pápának rendeletéi alapján a liturgikus nyelv fegyelmi rendében kivihetetlen. S ime, midőn én eme theologicus kérdést theologice megoldottam, jutalmul azt nyertem, hogy kétségbe vonták catholicitásomat, most pedig kétségbe vonják hazafiságomat. De azért ellenségeimnek eme embertelen eljárása nem fog engem elcsüggeszteni, meggyengiteni, sőt inkább c a t h o 1 i c i- tásomban és h az a f i sá g om b an megedzeni, mert mint sz. Pál mondja: «az erő az erőtlenségben féjlik ki.» Különben ha azon «Többgraeeust» nem az ellenszenv és nem a szenvedély, hanem valóban, amint mondják, az igazságszeretet vezette e cikk megírására, és ezen hazafiui bűn megtorlására: úgy én teljes tisztelettel fordulok az illető cikkíró urakhoz, hogy ők ugyanezen igazság- szeretetből álczázzák le magukat, s ellenem, ki pap és theologiai tanár vagyok, az egyházmegyei hatóságnál, canoni vizsgálatot kérvényezzenek, hogy igy összeférhetlen természetem, aljas cselekedeteim, és e hazafiui bűnöm a maga teljességében meg legyen torolva ; ellenkező esetben, ha ők ezt nem teszik, alattomos és aljas rágalmazók maradnak. Dr. Mikita Sándor. A felvidék elszegényedésének okai. ii. Azok, kik a talajban hiszik a baj okát, nemcsak közelebb járnak a valósághoz, de valósággal fel is fedezték az elszegényedés forrását. Mert hiszen természetes dolog, hogy a talajtól függ sok részben a mag gyümöl- csözése ; azonban a talaj olyan dolog, a melyet czél- szerü műveletek által javítani, sőt jóvátenni is lehet. Szükségeltetik pedig hozzá a szántóföldnek kellő időbeni felszántása és főképen trágyázása, e műveletek pedig physikai munkát követelnek, melyeket a mi felvidéki parasztunk tenni lusta. És pedig a helyett, hogy alkalmatos időben vinné ki a talaj javításához szükséges trágyát, novembertől februárig ott fetreng a kemenczén tetemes része; midőn pedig a tavaszi nap első meleg sugarait löveli összeaszott bendőjére, akkor fog ahhoz, amit hónapokkal előbb kellett volna tennie, a trágya hordásához. Legnagyobb részénél a restség menthető azzal, hogy igavonó marhával egyáltalán nem rendelkezik, mert még öreg apját tették tönkre azok a viszonyok, melyeknek keserű levét ő hörpingeti magába. Továbbá igaz, hogy sok község földjei meredek hegygerinczeken vagy azok sovány oldalain feküsznek, melyek trachyt képződményöknél fogva már a természettől is alkalmatlanok a termékenységre; azonban a tagosítás alkalmával lapályosabb helyen kimért szántóföld parcellák mégis megteremnének annyit, amennyi a megélhetéshez elegendő. Tény az is — még pedig sok helyen — hogy a commassatió igen fukar volt a jobbágyok telekrészeinek kimérésében : mert mig a földesuraságoknak egész düllők jutottak, a szegény paraszt alig két lépés széles föld darabjával kénytelen beérni; máshol meg egész erdőrengetegek jutottak a kincstárnak vagy a földes urnák, mig a község csekély terjedelmű cserjést kapott. És igy csekély lévén a szántóföld területe, eléggé kedvezőtlen talaj járulván hozzá, hogy erő hiányában a földek jó része műveletlenül hagyatik, és esetleg jön erre egy-egy elemi csapás pl. jég, zivatar, a vaddisznók egész falkája, ezek megteremtik az általunk említett ínséges éveket, melyeket a szegény nép valóságos átokként visel. Ha visszatekintünk az 1878. és 1889. évekre tett
