Ung, 1914. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
1914-03-15 / 11. szám
1914. március 15. U N G (11 szám) 3 várostól bekivánt adatok alapján minden irányban megtette a szükséges intézkedéseket a törvényszék visszaállítására. Kegyelmes uram ! Egy rendezett jogállamban az igazságszolgáltatás terén nincs helye megalkuvásnak; mi helyzetünk kényszerítő hatása alatt ebbe is belementünk, vármegyénk és városunk közönsége, dacára sok helyütt 165 %-ot meghaladó községi pótadónak, a 10 %-ot kitevő vármegyei pótadónak, keserves, véres verejtékünk erejét készpénzben s egyéb munkálatokban 150.000 K erejéig ajánlotta fel a magas kormánynak. Mindezek dacára jogos, igazságos kérésünk el nem intézteit, mert egy újabb politikai vihar a személyes meggyőződés alapján a legjobb akarattal és elhatározással támogató igazságügyminisztert elragadta. 1909. óv május hó 16 án egy 70 tagú küldöttséggel szorgalmaztam ügyünket az uj igazságügyminiszter urnái, ki válaszában kinyilatkoztatta, hogy „Ő az ungvári kir. törvényszék ügyét jobban a szivén viseli, mint mi magunk, s legyünk türelemmel, mert törvényszékünk ügyét a Jászberényben elhelyezendő törvényszékkel együtt fogja érdemlegesen elintézni.“ A miniszterelnök ur pedig a küldöttség tisztelgése alkalmával következőket jelentette ki: „Az ungvári kir törvényszék ügye az én elnökletem alatt két ízben tárgyaltatott a minisztertanácsban, visszaállítása elhatároztatott. Én, mint egyszersmind pénzügyminiszter, az anyagi támogatást is megadtam, s csodálom, hogy ezen ügy mai napig nem jött rendes medrébe. Nem tudom, az igazságügyminiszter urat mi gátolhatja a végleges elintézésben.“ Ezen kijelentések után rövid idő múlva a törvényjavaslat a Ház asztalára letétetett,mely szerint Ungvári, Jászberényben és Makón a törvényszék felállítása az igazságügyi tárca terhére elrendeltetett, amelynek végrehajtásával az igazságügy-, belügy- és pénzügyminiszterek bízattak meg. A javaslat a törvényhozás igazságügyi bizottságának adatott ki s ezzel törvényszékünk ügye sirba tétetett s arról többé hirt nem vettünk. Kegyelmes Uram! Ha nem lenne erős hitünk annyi magas helyről jövő biztatás, bátorítás, Ígéret, hitegetés, nyilvános, ünnepélyes nyilatkozat s törvényes intézkedések után nemcsak az emberek, de az igazság legfőbb forrása, a mindenható Isten iránti bizalmunknak is meg kellett volna rendülni. Hiszon az igazságszolgáltatás kálváriáján 39 éven át hitegetés, biztatás által való hurculás az államhatalom méltóságával és tiszteletet követelő tekintélyével össze sem egyeztethető. Ez törvényszékünk ügyének lesújtó, a hitet és bizalmat megrendítő általános elkeseredést és állandó elégedetlenséget okozó szomorú, de igaz története. Kegyelmes Uram! Engedje meg, hogy jelenlegi igazságszolgáltatási viszonyainkat a valóságnak megfelelőleg teljes őszinteséggel és hűséggel föltárhassam. Az Ungváron székelő kir. járásbíróság, mely jelenleg 5 bíróból, 2 jegyzőből, 1 joggyakornokból és 22 segéd- és kezelő-személyzetből áll, a törvényszék elvitele óta a régi vármegyei börtönépület helyiségében van elhelyezve. A helyiségek az igazságszolgáltatás követelményeinek egyáltalán noha én igen nagyra becsülöm Mányoki művészetét. De nézzük meg ! — így, most rendben van kezed, jerünk tehát a mesterhez. III. A vár keleti toronyszobájában az eléjük táruló látvány megállásra kényszeritette a két főurat. Az ovális alakú, csúcsíves toronyszoba széles, hármas ablakán beömlö napfény a vásznán dolgozó festőnek csak sötét körvonalait rajzolta ki élesen. Az ablakokkal szemközt az ajtó két oldalán két izmos oszlop támasztotta az ajtó párkányát és egy leány vergődött tehetetlenül az egyik oszlophoz kötözve. Fürtjei repkedtek tüzbeborult arca körül, vállának mozgásától felpattant ingmelle és keble lihegve emelkedett. Szeme köny- belábadt tehetetlen erőlködésétől és szája hol kö- nyörgött, hol átkozódott. Mikor a belépő urakat észrevette, a leány minden átmenet nélkül elnevette magát és parancsoló dévaj hangon rászólt Barcsényire: — De most már elég volt a pellengérből, oldozz el hamar! Mányoki alázatosan meghajolt Rákóczi előtt, azután büszkén mutatott vásznára, mely mellett Mányoki érezte magát fejedelemnek és Rákóczit alatvalójának Rákóczi a leányt nézte gyönyörködve és franciául oda súgta Bercsényinek: — Hitemre, remek leány! Bercsényi tréfásan a leányra szólt. — Adj hamar egy csókot a kegyelmes hercegnek, ő majd leoldozza kötelékeidet. — De Miklós ... — a fiatal Rákóczi elpirulva nézett a földre. — Hamar, Panna, egy csókot a herceg ajkára, eredj hozzá Ferenc! Rákóczi a leányhoz lépett és szelíd kék sze • meit kérdőn a leányra fordította, Czinka Panna végignézte gúnyosan, érzéki ajkait megvetően lebigyesztetette és lassan csak ennyit szólt: — Én, egy strimflis, papucsos németet? Ha az életemről volna szó, akor sem. Akinek én csókot adok, az nekem nagyobb uram tudjon meg nem felelnek, szükek, sötétek, hidegek s a tisztviselők egészségét támadják meg. A sötét, szűk folyosókon peres felek ügyvédeikkel, vádlottak védőikkel, tanuk, szakértők megfelelő helyiség hiányában a köves, sötét, hideg, ősszel és télen állandó világítást igénylő folyósokon összeszorulva kénytelenek az ajtók alatt hallgatódzva a sorrendet bevárni, vagy a köves udvaron hidegben, esőben ácsorogva az egészségüket veszélyeztetni. Az 1913. évben kiütött kolera-járvány alkalmával csakis a feltétlenül szükséges helyiségek teljes hiánya gátolt abban, hogy a közegészségügyi törvény rendelkezéseinek megfelelőleg a kilakoltatást végrehajtassam. Tarthatatlan ez állapot még azért is, mert az illemhelyek és fekáliák levezetésére szolgáló régi nagy csatorna, mely a bíróság feljárójánál van, a forró nyári napokon, de különösen az őszi, tavaszi depressiok alkalmával óriási bűzzel tölti el a bírósági épületet és a penetrás nedvesség már a falakba is felszívódott s csak nagy költséggel volna helyrehozható. A m. kir. igazságügyminiszter ur még 4 évvel ezelőtt, vagyis 1910. óv november hó 30-ik napján 642/1910. szám alatt kelt rendeletével utasította a kir. járásbíróság vezetőjét, hogy a jelenlegi helyiségek egyáltalán meg nem felelő volta miatt a bíróság polgári osztályának kitelepítéséről alkalmas helyiségek bérlete utján gondoskodjék. Ezen rendelet azonban megfelelő épület hiányában végrehajtható nem volt s a bíróság maradt azon szerencsétlen helyzetben összeszorulva mint eddig volt. A fiatalkorúak feletti bíráskodás és a folyó év szeptember 1 ón életbelépő uj polgári perrendtartás végrehajtása megfelelő helyiséget és elkülönítést parancsolnak, mely szükségletek alkalmas épületek hiányában egyáltalán ki nem elégíthetők, a kir. tábla elnöke folyó évben kiadott rendelettel már is utasította a kir. járásbiróság vezetőjét, hogy a szükséges bérhelyisógekről jó előre gondoskodjék, mert a jelenlegi állapotok tarthatatlanok. Mindezen téoyek kétséget kizárólag igazolják, hogy ezen állapot valóságos botránya, szégyene az igazságszolgáltatásnak. Kegyelmes Uram! Hivatalos nyilvántartásaink szerint vármegyénk területéről 1913. év végéig összesen 35887 egyén részére állíttatott ki Ameri kába szóló útlevél s folyó évi január havában e mai napig 1486 lélek várja az útlevelek aláírását. Ennek az óriási tömegnek nagy részét a csalás, uzsora iparszerü gyakorlása s ennek következtében a vagyon elvesztése űzte ki az új hazába, mert a nagy időveszteséggel és óriási költséggel járó igazságszolgáltatást nem bírta és nem bírja meg. A magyar nemzeti állameszmót fenntartó, biztositó, ápoló középosztály elpusztult s vármegyénk területén alig maradt hírmondónak. A látóhatáron vészt jósló hangok, jelek, vallá sok és mozgalmak tűnnek fel, idegen megbizhat- lan elemek tolulnak előre, intőleg a jövőt illetőleg. Ezekkel szemben itt e határszéli vármegyében az államhatalom kötelessége megfelelő pótló tényezőkről gondoskodni, mely egy kir. törvényszék testületé által erősen és biztosan elérhető. Késedelem, mulasztás, mint a tapasztalat igazolja, erősen megbosszulja magát! lenni mint a császár és mégis az ütése is lágyabban simítson, mint anyám keze. Annak a homloka miórettünk vórezzék és a vélt én fogom homlokáról lecsókolni. — Hallod-e Panna, Rákóczi Ferenccel beszólsz! — figyelmeztette Bercsényi. A leány hitetlenül forgatta szép fejét. — Az nem lehet. Rákóczi Ferenc másféle ember, én tudom. — Te talán ismered Rákóczit? — Mi mind tudjuk, milyen ő. Tiszta aranyból van a csizmája, olyan a palástja, mint a rubintkő, olyan a keze, mint a leesett hó és arca oiyan gyönyörűségesen szent arc, mint a szentségtartó, hogy nem lehelt ránézni. És nálunk a pusztákon mesélik az öieg juhászok, hogy Gábriel angyal elhozta napkeletről Thököly nagyurunk ottíevő aranykardját és Rákóczi kezébe fogja, adni, aki ezüstszőrü lóra ül, kirántja a kardot hüvelyéből és akor egyszeróben vége lesz a németnek és szabadság lesz. A leány arca átszellemült, szemeit lehunyta, mig képzelete a kóborlók meséjét elővarázsolta. Azután egyszerre csufolódva ránevetett Rákóczira; — Még hogy te volnál Rákóczi! — Utoljára hordom ezeket a megszokott ruhákat, még vadászat előtt csizmát, dolmányt húzok, —mérgelődött Rákóczi, szemei haragosan cikáztak, egészen a leány elé lépett és szótlanul feloldva a köteléket, felemelt kezével az ajtóra mutatott. A leány megfélemlítve nézte a párán csolóarcot, még egy pillanatig várt, talán azért, hogy most menten megöli, vagy talán megcsókolja ez az újjászületett félelmetes ember, azután durcásan kiszökött az ajtón. IV. Az esthajnal-csillag tündökölt már a hamvadó égboltozaton, mikor Rákóczi, Bercsényi és a francia báró a vadkert felé indultak. A vadkert szélesen nyúlt le az Ung folyóig, olyan volt, mint egy zöld fákból szőtt címer, meiy fölé a vár koronája borul. Susogott az avar lépteik alatt, a Sorsunk Nagyméltóságod elé vezetett és ebből folyólag mély tisztelettel kérjük Nagymóltóságo- dat, hogy törvényszékünk visszaállítása érdekében alkotott s a törvényhozás igazságügyi bizottságának kiadott törvényjavaslatot rideg sírjából kiemelni, annak új életet adni, s minket e feltámadás örömében részesíteni kegyeskedjék. A Isten, — az igazságszolgáltatás nevében és felvidéki népünk érdekében kérjük Nagyméltóságodat, hogy évtizedeken át érdemtelenül sok mellőzésben részesült vármegyénk és városunk jogos, törvényes, igazságos ügyét, törvényszékünk visszaállítását a lehetőleg sürgősen érvényesíteni méltóztassék. Nem kérünk mi kegyet, kedvezést, előnyöket Magyarország igazságügyminiszterótöl, csak igazságot kérünk, mely ma már az égbe kiált. Hisszük, reméljük, hogy lealázva és szégyennel telve nem leszünk kénytelenek visszatérni küldőinkhez, hogy igazságos ügyünk kálváriájának utolsó útja elutasítással, megfeszítéssel végződött. A beszédet többször szakította meg a küldöttség helyeslése és magára az igazságügyminiszterre is nagy hatást tett, aki a beszéd jelentősebb részletei alatt jegyzeteket csinált. A miniszter nyomban válaszolt az alispán szavaira következőkben. Az igazságügyminiszter válasza. Jól ismerem azokat a fontos igazságszolgáltatási és nemzeti kérdéseket, amelyek a törvényszék visszaállítását kívánatossá teszik. Hivatalba lépésem óta én ezzel a kérdéssel mindig rokonszenvesen foglalkoztam. És habár a kérdés mindig rokonszenves volt, az a súlyos gazdasági válság, melyet az urak jól ismernek és a pénzügyi helyzet, melyen ennek az országnak át kell esnie, lehetetlenné tették eddig a kérdés megoldását. Én bízom abban, hogy ez a gazdasági válság csak múló és hogy megint jobb esztendők jönnek és ami a múltban lehetetlen volt, az nem fog nagy akadályokba ütközni a jövőben. A szónok úr panaszaira külön-külön adom meg a választ. Ami a járásbirósági épület elhelyezését illeti, erről előttem ez ideig nem volt még panasz és nem volt tudomásom. Minthogy oly súlyos a helyzet, haladéktalanul fogok intézkedni; megbízottam a helyszínén a viszonyokat megvizsgálja és néhány héten belül a legtüzetesebb jelentést fogom kívánni és két hónapon belül fogok a bajokon segíteni. Ami azon panaszt illeti, hogy az uzsora mennyire tönkre tette a népet és előmozdította a kivándorlást, intézkedni fogok, mert a jelenlegi törvények is módot nyújtanak, hogy a jogos panaszokon segíthessek. Én nem kötöm most magamat határidő megjelölésével konkrét Ígérethez, mert ilyen dolgot határidőre megígérni nagyon nehéz. De két dolgot mondhatok Az egyik az, hogy nem az a javaslat, amelyet a szónok ur őnagysága felemlíteni méltóztatott, amely t. i. más, esetleg ide nem tartozó, vagy nem tudom micsoda egyéb érdekekből idevont törvényszéki székhelyeknek felállítását is tartalmazta, hanem újabb javaslat is készen van már a minisztériumban. Természetes, fák koronái remegve sóhajtoztak és egy elárvult fülemüle éneke hallatszott a bokrok között. Bercsényi törte meg a csendet. — Mire gondolsz, Ferenc, Niobénkre? — Úgy érzem, több volt a kis cigányleány Niobénél. — Magyar Niobót akarok festeni, ennyivel több. — Egy kis cigányleány és egy egész nagy ország! . . . — Egy kis cigányleány, Ferencem, egy porszem, melyet az élet szele ehhez a röghöz tapasztott, de ennek a földnek dobogása járja át már ezt a porszemet is. — Különös, Miklós! A bécsi asszonyok szeme mindent Ígért, ajka mindent megtagadott. A firenzei nők arca merev volt, izzó akaratuktól és lávamódra ömlő szavaiktól szinte megborzadtam A magyar az más. — Milyen ? — Sokat megértettem, Miklós. Ennek a népnek lelket kell adni, hogy lelke megnyíljon, ez nem lesz soha szolgája a németnek, mert az nem tud parancsolni. A leány meghalt volna előbb, de nem csókolt meg volna rabul, megkötözve, mikor pedig levettem kezéről a békót, fájt neki, hogy elutasítottam. Azért fogadtak engem tartózkodóan, hidegen, mert én nem közeledtem hozzájuk. Csak barátot, vagy ellenséget ismernek. . — Kurucot, vagy labancot, Ferenc, és igy lesz ez mindig. — Ettől voltak álmatlanok éjtszakáim és most úgy érzem Miklós, hogy minden magyar omló vére és patakzó vére felém kanyarodik Éreztem, amióta itt vagyok Magyarországon, hogy várnak tőlem valamit, hogy életemnek több célja is van, mint a családi boldogság. Mennyire köszönöm neked, hogy oly észrevétlenül, oly tapintatosan levetted szememről a hályogot. A két daliás ifjú kezét egymásba öltve haladt a fák árnyai alatt. Az Ung partjára értek, kivillant az Ungnak holdvilágtól ezüstözött csikja.
