Ung, 1913. január-június (51. évfolyam, 1-27. szám)
1913-01-12 / 3. szám
2. oldal. U N G 3. szám. megoldásra, mely a kezdet kezdetén is a legcélravezetőbbnek mutatkozott, azaz törekedjünk oda, hogy az eddigi tervezgetések félretétessenek, s a vízvezeték az Ung-folyónak a város feletti partján létesüljön. További céltalan kísérletezésnek már nincs helye; aki mégis tovább akar kísérletezni, az mig egyrészt hasztalan fecsérli a közpénzt, másrészt azt mozdítja csak elő, hogy még a jövő nemzedékek is élhessenek azzal a kérdéssel: lesz-e vízvezetékünk? A lapok az „Ung“ jubileumáról. Még mindig nem zárhatjuk le ezt a rovatunkat. Több lap ugyanis a legutóbbi napokban olyan szeretetreméltó sorokat közölt az Ung ötven éves jubileumáról, illetőleg a jubiláris számról, hogy azok megörökítése méltó dolog lapunk hasábjain is. A nagy számban érkezett lapok tudósításai közül a következőket adjuk: A Rösicai Lapok, Resicabányának egyetlen magyar nyelvű újsága, amelyet Deák Gyula s. szerkesztőnk alapított 1900-ban, a január 2-iki számában „őtven év“ cim alatt nagy cikkben foglalkozik az Ung jubileumával. A cikket Várhelyi Sándor, a lap egyik későbbi szerkesztője irta. A terjedelmes cikknek egyes részletei: Bizonyos tisztelettel veszem kezembe ezt a díszes, színes boritékba öltöztetett vaskos ujságkötetet. Vannak tehát még csodák ? Vidéki lap ez valóban, amelyik ötvenesztendős múltra tokinthet vissza ? Hja persze, a vármegye .... a vármegye . . . Ilyen mankóval már meg lehet vénülni. Az Ungoi ugyanis a tekintetes Ung vármegye támogatja, mellékletül adván noki a hivatalos lapját. Meg is látszik az Ungon a tekintetes vármegye pártfogása, olyan becsületes, olyan tiszteletreméltó is, mint amilyennek mi a tekintetes vármegyét ismerjük. Csak ép az a különbség köztük, hogy mig a tekintetes vármegye lassaukint egészen megvénül, megrokkan, korhadozik, omladozik, addig az Ung, a tekintetes vármegye pártfogolja, nap- ról-napra fiatalabb lesz, ifjabb lesz, elevenebb lesz, megszépül, a jubileumán meg épen tarka viganót vett fel magára s olyan kackiás, mint egy tüzesvérü magyar menyecske. No hiszen, nem kell épp szóról-szóra érteni. Nem menyecske az Ung, szó sincs róla, hogy az volna, de magyarnak valóban tökéletesen magyar. Minden sora a magyar nemzeti eszme céljait szolgálja. Az Ung-ot Bánóczy Béla és Deák Gyula szerkeszti. Hát Deák Gyula szerkesztői talentumát ismerjük. Az Isten is szerkesztőnek teremtette. S ha ő szerkeszti az Ungoi, akkor bizony mondom, hogy az Ung jól van szerkesztve. Mi egy jó szerkesztőnek az ismertető jele ? Az, hogy tudjon bánni a munkatársakkal. Mert tessék elhinni, hogy egy primadonna nem olyan szeszélyes, mint amilyen szeszélyes például Ollózó Péter vezércikkíró, vagy Nyögdécselő Jeremiás alanyi költő. De Deák Gyula mindenkivel összefért, S mindenkit izzadásig dolgoztatott. S mindenki úgy érezte, hogy még ő tartozik hálával Deák Gyulának. Egy jó tanácsot kaptam tőle örökbe : „Csak az az irás hatásos, amelyik őszinte.“ Azóta őszintén megírok mindent, ami a toliamra jön. (Be is verik érte sokskor a fejemet.) Ezelőtt három évvel a „Resicai Lapok“ tízéves jubileuma volt. Sajnáltam is Deákot: „Ejnye, ejnyel Hogy ő ezt nem érhette meg közöttünk 1 Milyen ünnepi számot csinált volna!“ Tessék 1 Ebben is kifogott rajtunk. Ma igy kezdheti a cikkét: „Ötven éves múltra tekinthetünk vislza...!“ Meg is állapítja: „Ez a lap az Ung-n&k kétezer- hatszázhatvannegyedik száma . . v Mi is büszkén állapíthatjuk meg | „Deák Gyula Resicabányáról ment Ungvárra. ... Az ő sikere a mi szivünket is melengeti.“ Határszéli Újság (jan. 5.) Az Ung jubiláris száma, mely díszes alakban jelent meg, úgy a fővárosi, mint a vidéki sajtó terén igazán megérdemelt diadalt hozott mai szerkesztőségének és kiadóhivatalának. A lapok egytől-egyig meleg hangon emlékeznek meg a ritka jubileumról s a teljes elismerés hangján szólanak az ez alkalomból kiadott ünnepi számról. Ak elismerés méltán megilleti laptársunkat, melynek szerkesztősége Deák Gyulával, s kiadóhivatala Nánásy János nyomda- vezető- és Németh Imre gépmesterrel az élén, úgy a hirlapirás, mint nyomdatechnika terén igazán bravúros munkát végzett. Bereg (jan. 5) Az Ung 50 éves jubileumához. Karácsony napjára rendkívül gazdag tartalommal jelent meg érdemes laptársunk, az Ung. 50 éves múltra tekintett vissza ez a gazdag ünnepi szám, felkereste Írásával a munkatársaknak szine-java s a munkatársaknak ez a szine-java valósággal hatalmas tábor Olyan nevekkel találkozunk, mint Ábrányi Emil, Bérezik Árpád, Bárd Miklós, Pékár Gyula. Gyönyörű cikkek kisérik e nevek nyomát, de nekünk azért mégis legjobban tetszenek az ungvári laptársaknak az Ungoi megértő és megbecsülő üdvözlő szavai. Az ünnepi számból megismerheti az olvasó ennek a lapnak egész 50 éves múltját s midőn mi készséggel elismerjük ennek a múltnak minden dicsőségét, egy olyan mozzanatra akarunk rámutatni, amelyre egészen természetesen az Unga&k egyik munkatársa sem mutathatott rá, de amely mozzanat mégis, bármilyen egyszerű, ez érdemes újság sikerének s annak a tiszteletnek, melyből laptársunknak akkora rész jutott, forrása és indító oka volt mindenkor. Az Ung 50 évfolyamának egyik számában sem akad nyomára az olvasó az öndicséretnek, melyre napjainkban még a legfiatalabb lapocskák is reáfanyalodnak abból az egyszerű okból, mert nem tudják bevárni, vagy érzik, hogy hiába várják a nagyközönség elismerését. Az Ung soha sem fanyalodott erre az öndicséretre és 50 hosszú esztendőn keresztül is meg tudott élni anélkül, hogy laptársainak leócsárlása révén akart volna oda felemelkedni, ahova a felemelkedés útja igen könnyen ugyan, de egyúttal igen kétes értékű. Az Ung soha sem hirdette magáról, hogy nívós újság, mert akkor is elhitték neki, ha nem hirdette. Pedig lehettek az Ungn&k olyan számai is, melyeket az irodalmi kritika boncasztalán nagyon könnyen szót lehetett volna szedni, csakhogy egy vidéki lap nívóján nemcsak az irodalmi nivót, hanem legelső sojfban a tisztesség nívóját kell érteni. Aki vidéki lapot V kezébe vesz, tisztában lehet azzal, hogy annak a vidéki lapnak az irodalmi nivója, még a legbecsületesebb igyekezet árán sem közelítheti meg egy-egy előkelő fővárosi lap színvonalát, de hirlapirói tisztesség dolgában bármely vidéki lap fel- emelkedhetik a legelőkelőbb lap nívójára. Hirlapirói tisztesség dolgában az Ung az 50 év minden órájában a lehető legmagasabb színvonalon állott s hogy irodalmi színvonala sem megvetendő, az külön érdem, de nem nagyobb az előbbinél. — Az ipartestület mulatsága. Az ungvári ipartestület ma az Olvasó-Kör berendezése céljaira az Ipartestület összes helyiségeiben világpostával és konfettivel egybekötött jótékonycélu táncmulatságot rendez. Kezdete este 8 órakor. Belépődíj személyenként egy korona. A meghívottak jelmezben is megjelenhetnek. A törökök családi élete. Dr. Kúnos Ignác felolvasása. A tudományos világnak egy előkelő képviselője, dr. Kúnos Ignác, f. hő 5-én megtartotta előadását az Ungvármegyei Közművelődési Egyesület égisze alatt. A vármegyeháza nagytermében az ungvári intelligenciának szine-java jelent meg, hogy gyönyörködjék Kúnos Ignác felolvasásában, amely a mostani időben aktualitása által is vonzó volt. A nálunk hadifogolyként tartózkodó török katonatisztek közül hatan részt- vettek a felolvasáson, hogy ezáltal dokumentálják a török és a magyar nemzet közt tapasztalható szimpátiát. Dr. Kúnos Ignácot a Közművelődési Egyesület több választmányi tagja fogadta Hidasi Sándor ügy- vezető-alelnökkel az élén. A török tisztek sorba bemutatkoztak a tudós felolvasónak, aki teljesen folyékonyan beszélgetett velük török nyelven. Magáról a felolvasásról a következőket jegyeztük fel. A felolvasó a török szokásokról, főleg a családi életről értekezett. A bevezető részben, mely hangulat- keltő akart lenni, a háború iszonyatait és annak szomorú következményeit ecsetelte. A török családi élet megrajzolásában színes képben mutatta be azt a hárem életet, mely azonban csak az európaiak fantáziájában született meg. Ez alkalomból a felolvasó, aki öt esztendőt töltött a keleten, egy hárem látogatását irta le, és ebben tiszta képét adta a valóságban meglevő családi életnek. Leírta azután a török nőknek úgyszólván lelki fejlődését, leánykorukat, ezzel kapcsolatos szokásaikat. Eleven tollal rajzolta meg a leány kérés, lakodalmi ünnepség és a házas élet körül kifejlődött szokásait. Bele világított a családi életnek az európaiak előtt ismeretlen rejtelmeibe, szóval leleplezte az úgynevezett hárem-életet. Közönként török lakadalmi versekkel fűszerezte előadását és hogy a felolvasáson jelenlevő török tisztek is halljanak hazai hangokat, török nyelven is olvasott fel nehány költeményt. Felolvasó kiterjeszkedett a rabszolga-életre, a nővásárra, a gyermek- nevelésre és szimpatikus vonásokkal állította be az egész török családi életet, melynek erkölcsileg tiszta volta és nemes egyszerűsége szinte meglepő hatással volt a hallgató közönségre. A felolvasó a török sebesültek javára értekezett és amint tudjuk, hat város részéről nyert meghívást hasonló célból. A felolvasás közben többször megnyilatkozottt a közönség tetszésnyilvánítása, a végén pedig hosszasan éljenezték a felolvasót, az Európa-szerte ismert kiváló orientalistát. Este a Korona éttermében a felolvasó tiszteletére társasvaosorára gyűltek össze a Közművelődési Egyesület választmányi tagjai és a sokat tapasztalt tudós társaságában kellemes estét töltöttek. A felolvasás jövedelmét: 173 korona 10 fillért, a felolvasó kívánsága szerint a budapesti török fökonzu- látushoz küldte a Közművelődési Egyesület, hogy az összeget juttassa el a török Félhold javára. A Félhold Törökországon azt a nemes missziót teljesíti, amit nálunk a Vöröskereszt-Egyesület. zuk a kocsit ezen a meredek utón fölfelé egész a tóig. — Huzzuk ! . . . — Huzzuk hát no 1 — feleltem megadással és még négy önfeláldozó ember közbejöttével V”gre elértük a tavat, melyben okkor igen messziről érkezett vendégek, a nap sugarai fürdüttek. Pompás látvány volt, de Jancsit szemmel láthatólag nem hatotta meg. Ezután a lovakat kifogástalanul befogván, elértünk az iskolához, hol Jancsi durcásan szállt le a kocsiról. — Majd megbékül — Megbékíti ön — mondám a jegyzőnek. Most rögtön menjen be s tudakolja ki, hogy mik volnának teljesíthető kívánságai. — De nézze kedves tanító ur, hátha annyira haragszik, hogy dühében hozzám vág valamit, s jól néznék ki, ha családos ember létemre vérző sebekkel kellene a szobájából távoznom. — Hát nem azért van-e itt az orvos, hogy ebben az esetben az első segélynyújtás áldásaiban részesítse? Bekötözi a sebet, esetleg sebeket s punktum 1 . . . — Na de ne beszéljünk sokat, mert a közönség türelmetlen. Menjen be őnagyságáért és kérje föl, hogy jöjjön énekelni, mondá a jegyző. így végsőt igazítván frizurámon s utolsót penderítvén bajuszomon, nem minden aggodalom nélkül beléptem Jancsihoz. — Kezeit csókolom. — Ej, önök valósággal hülyék 1 . . . . felelt. — Ellenkezőleg — feleltem gyorsait, föltevén magamban, hogy a megkezdett utón fogok haladni : nem engedem szóhoz jutni. Végre a sok huza-vona s nem éppen kellemes társalgás után jött és énekelt. — Minden énekszáma módtalanul tetszett. Mikor aztán becses hangján a rekedtség nyomai ötlöttek szemembe, — magam ajánlottam neki, bogy pukkediizzen és menjünk a kétszáz teritékü bankettre, mely az ő tiszteletére van címezve. — Megyek, de ... . (úgy sem hagyom szóhoz jutni.) — De jól fogja magái találni, biztosítom — szóltam s a díszvacsorán az asztalfőre ültettem, ahol a jegyző s én vettük körül. — Itt is folyton beszélni akart, de mi nem engedhettük magunkat összeszidni, tehát megakadályoztuk, hogy szóhoz jusson. Egy őrizetlen pillanatot azonban alkalma volt felhasználni arra, hogy értésünkre adja a legközelebbi vonattal leendő távozását. — A diadalkaput rendbe kell hozni — indítványozza a jegyző. — Persze—mondtam én s azonnal hozzáláttunk a hervadt leveleknek s virágoknak frissekkel való föl- cseréléséhez. Fölcseréltük a felírást is: Ne menj el, maradj itt, majd meglátod, jobb lesz itt . . . Távozásakor keservesen zokogott mindenki s nem volt fürdővendóg, ki a nagy sikerről meggyőződve ne lett volna. A fürdő sorsa eldőlt. — Enyém az érdem — mondá a jegyző. — Meg az enyém. — Csak az enyém 1 A Pest felől érkező vonat füttyel jelezte, hogy megérkezett. — Látja, igazat mondtam, ráfüttyentett a vonat — felelt a jegyző elégedett mosollyal s nem telt bele jó negyedóra, egy hölgy üdvözölt bennünket. — Jó napot I — Adj Isten — vetettem oda félvállról. — Merre van itt a fürdő ? kérdezte. — Árra ni, lelkem. — Ugyan ott találom-e, akit keresek ? . . . — Azt száz pap sem tudná megmondani, galambom — igy a jegyző. — Ä fürdő igazgatóságával szeretnék beszólni... — Itt vagyunk, mondtuk rá mindketten . . . — Uraim én Jancsi.... — Ja kérem, ön Jancsi, különben ne beszéljünk sokat, ön már elkésett. — Elkéstem ? 1 ... — Nagyon. — Miért? — Mert Jancsi már elment. Erre a jövevény néhány kérdést intézett hozzánk elmebeli állapotunkat illetőleg, de mi nem feleltünk. Ezalatt kezdtünk kibontakozni a sötétségből, mire a jegyzővel mindketten hallgatagon a földre néztünk. A művésznő ránk nézett. Majd ő is a földre nézett s igy összesen hárman néztük a földet. — Nagyságos kisasszony 1 bocsásson meg, de a mi jól felfogott érdekünk azt követeli, hogy ön itt már no énekeljen, sőt a legközelebbi vonattal hazautazzék. Szobaleánya és ládái már Pesten feszitenek. Az előbbi ugyanis — miután magát jól ki énekelte — már elutazott s magával vitte az utóbbiakat is. Tehát távozzék, mig mi szépen vagyunk. — Biztosítanak önök, hogy senkisem tudja meg, mily rút mellőztetésben volt itt részem ? — Ha nagysád biztosit, hogy senki sem tudja meg, hogy mi mellőztük önt, miért ne ? — Helyes — és távozott. — Ha ón intéztem volna a dolgot, ez meg nem történt volna, mondá a jegyző. — Igazán ? . . . — Igazán, sejtettem is én ezt a rossz véget; azért nem folytam bele semmibe . . . Lássa, amit főzött, most egye meg 1 — Kérem . . . — Látja-e, hogy igazat mondtam: a vonat is rá füttyentett . . . Abban igaza volt, hogy ráfüttyentett, mert ép akkor indult s magával vitte Nemes Sárikát, de az is igaz, hogy az eset kipattanván, szegj enletünkben el- szóledtünk s igy sohasem lett virágzó fürdő az általam oly bölcsen felfedezett tóból, melyben pedig hinárszerü bókanyál nem úszkál soha . . .
