Ung, 1913. január-június (51. évfolyam, 1-27. szám)
1913-01-12 / 3. szám
51. évfolyam Ungvár, 1913. január 12. 3. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre . . 8 K. Negyedévre . . 2 K. Félévre ..........4 K. Egyes szám 10 fillér. Amerikába: Egész évre 10 korona 60 fillér. Ung vármegye Hivatalos Lapjával együtt: Egész évre . . 14 K. || Félévre ............7 K. Negyedévre .... 3 K 50 f. —- Nyilttér soronként 40 fillér. ===== HIRDETÉSEK ÉS ELŐFIZETÉSEK úgy az Ung, valamint az Ung vármegye Hivatalos Lapja részére — a kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése címére küldendők. A nyilttér és hirdetési dijak előre fizetendők. Ung vármegye Hivatalos Lapja az Ung mellékleteként megjelenik min- ~ ■ den csütörtökön. —■ TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS VEGYES TARTALMÚ LAP. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Kazinczy-utca 1-ső szám, hova a szerkesztőséget érdeklő levelek küldendők. Felelős szerkesztő: Segédszerkesztő: BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. = KIADÓHÍVATALI TELEFONSZÁM 11. ■ ■ A fegyver Lesz-e vízvezetékünk? gyilkos golyója ismét kimondhatatlan mély gyászba döntött egy tiszteletreméltó családot. Minden szerencsétlenség, amely előrelátással megakadályozható lett volna, gondolkozásra készteti az embert, különösen olyan esetben, amikor még nem felnőtt korú egyén lesz áldozata a fegyvernek. Az a közmondás, hogy a fegyver nem gyermek kezébe való, mindig mélyen szánt az igazságban és mégis sűrű egymásután történnek tragédiák. Miért ? Erre a válasz szinte nem is lehet más, mint az, hogy a gyermekek nevelésében a kellő szigort nem találjuk meg. Azt a szigorúságot érijük itt, amely nem enged meg a serdülő koruaknak semmi olyan passziót, amely kizárólag a felnőtteké. Ebben a kérdésben nem akarjuk vádolni sem a szülőket, sem a nevelőket. Talán ők egyénileg nem is nézik jó szemmel a fiatalság mulatozásra való hajlandóságát, és mégis — a társadalom nyomása alatt — el-elnéznek olyan megnyilvánulást, amely sokszor végzetes dolgoknak a szülője. A fegyver nem gyermek kezébe való ! írja ezt fel minden iskola és minden szülői ház a legjobban feltűnő helyre, és minden igyekezetével, szerote- tével, ha kell, szigorúságával szerezzen is érvényt ennok. De maga a társadalom is jöjjön az iskolának és a szülői háznak segítségére. A társadalom ne tüntesse ki elismerésével azt a serdülő legénykót, aki kitünően tud bánni lóval, kutyával, fegyverrel és kártyával. Gondolja meg a társadalom, hogy minden becéző és elismerő szava talán egy szülő szivébe ver tőrt. A hatóság is legyen résen a maga erejével. Fegyvertartási engedélyt csak felnőtt embernek szolgáltasson ki és azon szülő ellen, aki gyermekével kijátszatja a törvényes intézkedést, a leghatározottabb megtorlással éljen. Mindig jobb, ha a gyermek passziójának álljuk az útját, mintha a tragédia miatt a szegény szülő kesereg. Vájjon lesz-e eredményük ezeknek a soroknak ? Vagy továbbra is fegyverrel járkálnak a gyermekek ? . . . Gondolkozzunk és cselekedjünk 1 Ha valamikor valaha valakin beteljesült a közmondás, hogy szegény embernek szegény a szerencséje, úgy Ungvár városán kétszeresen beteljesült az. Bármihez fogjon, bármihez kezdjen, minden mégegyszer annyijába kerül, mint amennyibe kerülne az egy oly magánegyénnek, aki mielőtt cselekszik, jól meggondolja először azt, hogy mit cselekedjék ? így van a város most a vízvezeték kérdésével is. Húsz évvel ezelőtt került először komolyan felszínre a vízvezeték létesítésének eszméje, s több mint 12 év múlt el anélkül, hogy a legcsekélyebb lépés történt volna a kivitel felé. Nyolc évvel ezelőtt indult meg a mozgalom a cselekvés felé, s most nyolc év s a próbakutakba befektetett több mint 23,000 koronának elköltése után megint ott vagyunk, mintha mi sem történt volna, mert a jelenlegi próbakutak hasznavehetetlenek, nem eléggé vizbők, de nem eléggé vizbő maga a terület sem, melyre a vízvezetéki telep terveztetett, s igy a próbakutakba fektetett s Ungvár városa vagyoni viszonyaihoz mért óriási összeg teljesen elveszett. > Kezdhetjük újból ismét élőiről, s megint uj próbakutakkal, uj területen, melyekre azonban most már állítólag 4000 K is elegendő lesz, persze a telek árán kívül. Ott vagyunk tehát, ahol voltunk 8, vagy mondjuk 20 évvel ezelőtt: a kezdet kezdetén. Sőt tán ott sem. Mert mig a 8 évvel ezelőtt megszavazott előmunkálati költségek azon reményben voltak megszavaztathatok, hogy kivitel esetén ez az előmunkálat hasznosítható lesz, addig ma már a csalódott közönség aligha fog lelkesedni tudni az újabb munkálatra való áldozathozatalért, mely szintén csak tapoga- tódzás lesz a sötétben. És itt kimondjuk egész őszintén, hogy nem is csodálható, ha a vízvezeték ügyében kezd egyáltalán bizalmatlan lenni, s a szakértői vélemények szakszerűséget kétségbe vonja. Mert ha a nyolc év előtt történt 23 próbafúrás alapján sem sikerült a szakértőnek a kellő vizbőséget megtalálni, úgy ma igazán meggondolandó, hogy e 23 próbafúrást egyáltalán figyelembe vegye-e a város, mikor arról van szó, hogy vízvezetéket létesít. Meggondolandónak tartjuk annál inkább, mert az új kutak az Ung-csatorna közelében jelöltettek ki, s ha már arról van szó, hogy egy élő viz biztosítsa a vizbőséget, sokkal egészségesebb gondolat, hogy a vízvezetéki telep, s ezzel együtt a szükséges vízszolgáltató kút a nagy Ung vize mellett, a város feletti határban létesittessék. Nem szabad tehát ez ügyben tovább is oly kísérleteket folytatni, minők voltak az eddigiek, melyek 23000 K-nak improduktív célra való elhányását vonták maguk után. A nyolc év előtti szakértő, aki a vízvezeték helyéül elsősorban azt a területet találta alkalmasnak, hol a csütörtököt mondott próbakutak épültek, — maga mondotta, hogy az esetben, ha a természetesen szűrt vagy talajvízzel való megoldás nem sikerülne — (amit ugyan véleményének megírásakor kizártnak tartott, és mégis igy lett) — úgy az Ung- folyó vizének mesterséges szűrésével biztosítandó a városnak vizzeli ellátása, mert egy harmadik mód, hogy a vízvezetéket forrás táplálja, vizszegény forrásaink és patakaink miatt, lehetetlen. Ha tehát igazán komoly az óhaj, hogy Ungváron a vízvezeték létesüljön, úgy ne kerteljünk többé, ne keressünk vizet ott, ahol nincs, hanem irányítsuk figyelmünket arra a Tévedni emberi dolog ... Irta Major Zoltán. Mocsaras vidékre, kis eldugott faluba pályáztam, s képzeljék, — nem megválasztottak tanítónak ? Így hát nem volt más hátra, mint szép csendesen belenyugodni a dologba és most már azon fáradozni, — hogy helyi pozíciómat megalapítsam. Utóvégre az ember falun is lehet — jeles és feltűnő jelenség. Mondom, hogy a vidék mocsaras volt. Tehát predesztinálva van — fürdőhelynek — mert viz van. Ez volt az egyetlen nagy ideám. A fő a megnyitás, — a fürdő maga majd fejlődik magától. Községünk intelligenciája összejővén, indítványom előterjesztése után a következők történtek : — Éljen! nyilatkozott meg egy élénk tetszés, melynek csillapultával a postáskisasszony jelentkezett szólásra. — Nekem az indítványozott fürdő megnyitásának módozatait illetőleg volna egy jó ötletem. — Halljuk 1 — A megnyitás fényének emelését a színművészet igénybevétele által vélem elérhetőnek, még pedig egy hírneves egyéniséget felkérnénk, hogy itt egy estén hangversenyezzen. — Helyes. — Azt meghallgatni ideözönlene az egész vidék — vélte a jegyző. — De ki legyen az a hírneves egyéniség? — vetettem fel a kérdést. — Egy abszolút becsű tenorista — igy a postáskisasszony, kit ezennel Mancira rövidítek. — Én többet várok egy primadonnától — igy a jegyző. Végtére is Manci a jegyző primadonnája javára önzetlenül lemondott a tenoristáról, minek folytán csak a személyben való megállapodás következhetett. Indítványoztam, bogy az isten is nekünk teremtette Nemes Sárikát, kit csak „Jancsi“ névvel becézget a műpártoló közönség. — Fényt és pompát neki 1 — lelkesedtek mindnyájan. Időközben a Jancsitól kapott levélből megértettük, hogy a folyó hétnek valamelyik napján, talán mikor legkevésbbé várjuk, föltétlenül megérkezik. — Díadalkaput neki — lelkesedett a jegyző. — A diadalkapunál fogadás, — mondta Manci. — Á jegyző ur lesz a fogadó, — mondtam én. — Én nem. Egyszer fogadtam életemben s akkor is elvesztettem a fogadást. — Legyen a tanító ur 1 — De kérem, — szerénykedtem. — Ugyan ne fogadkozzók már tanító, — szólt Manci. — Jól van na, egyeztem bele, kijelentvén : rajta leszek, hogy beszédemmel kézzelfoghatólag bebizonyítsam, hogy nemcsak a parlament nevel jobb sorsra érdemes szónokokat. — Nagy közönségről kell gondoskodnunk, mert közönség nélkül nagyon közönséges lenne az egész dolog, — mondák. — Nem engedünk neki időt, hogy beszélhessen ; én amint megpillantom, rögtön hozzáfogok a beszédhez, amely az ő becses figyelmét is — remélhetőleg — lefogja kötni. — Helyes! . . . Nyugodtunk meg mindnyájan s másnap reggelre kelvén, azonnal munkához láttunk. Manci fehérruhás lányok szervezésében szorgal- maskodott, a jegyző meg én' legelőször a diadalkaput állítottuk föl, ékes felírást is helyezvén rá: „Gyere be rózsám, gyere be!“ Aztán feldíszítettük az iskolát, mely ettől fogva a művésznő szállásául szolgálni volt hivatva és emeltettünk egy színkört, s végre a lapokban közzétett hirdetés utján országosan, a szomszédos helységekben pedig a dobszó által helyiérdeküleg gondoskodtunk résztvevő közönségről. És megnyugod- tan vártuk Jancsi megérkezését. Végre feltűnt a látóhatáron . . . Diadalmas alakjának körvonalai annál jobban kidomborodtak, minél közelebb jutott a pályaház felől a diadalkapuhoz. Mikor egészen hozzánk érkezett — tévedni nem szeretvén, a bizonyság okáért megkérdeztem : — Kihez legyen szerencsém ? . . . — Jancsinak . , . — Jancsinak hivják — mondtam magamban s rögtön hozzáfogtam a beszédhez. Van önöknek íogalmuk az úgynevezett nagyszerű pillanatokról és megható jelenetekről? Ha akkor helyszínen voltak, . . . van ... ha nem voltak ott, nincs. Istenem, hisz elgondolni sem minden földinek adatott. Beszédem elhangzása után ugyanis az emberek a Jancsi látása fölött való örömükben könnyezni kezdtek, a bánatosak nyomban fölvidultak ; az adósok, a hitelezők legnagyobb bosszúságára, elfelejtették minden adósságukat; a betegek meggyógyultak; a halottaknak könnyű lett a föld; a haragosak pedig kiengesztelődve egymás nyakába borultak, mely utóbbi körülményből aztán nem volt nehéz megállapítani, hogy kik laknak ugyanabban a faluban. — Jancsi eleintón vonakodott kocsira ülni. — De kérem . .. (Úgy sem hagyom szóhoz jutni.) — Nem engedhetjük, hogy gyalog jöjjön, mondtam s igy nagynehezen fölszállt a kocsira. Alig haladt a kocsi nehány lépésnyire, a jegyzőben túlsúlyra jutott az elegáncia. — Tudja mit, fogjuk ki a lovakat I Nagyszerűnek találtam az ötletet s csak azt sajnáltam, hogy nem én pattantottam ki. — Fogjuk ki na 1 — hagytam helyben. A lovak kifogástalan kifogása után odaszóltam egy urnák : „Jöjjön a kocsit huzni!“ Azt mondja az ur: „Nem vagyok szamár“. Odaszólok egy másik urnák: „Jöjjön hát ön . . .“ „Nem vagyok bolond.“ — Jól nézünk ki jegyző ur! . . . mert ha itt minden ember azt tartja magáról, hogy ő se nem szamár, se nem bolond, nem marad más hátra, minthogy mi huzLapunk mai száma 12 oldal,
