Ung, 1911. július-december (49. évfolyam, 27-53. szám)
1911-12-31 / 53. szám
49 évfolyam. — 53. szám. Megjelenik minden vasárnap. üngvár, 1911. december 31. Előfizetési feltételek : Csak az „Ong“ lapra Egész évre . . 8 K Negyedévre . 2 K Félévre .... 4 K \ Egyes szám . 10 f. Amerikába: Egész évre .... HVtíO K „Útig vármegye Hivatalos Lap“-jával együtt Egész évre 12 K — Félévre . . . . •> K Uug vármegye Hivatalos Lapja az „Dng* mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. AZ UNGMEGYEI Hirdetések ágy az „Ung“ mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére - továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyilttér soronkint 40 fillér. A nyilttér és a hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhlvatall teleíoiiszáin II. GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Kazinczy-utca l-ső szám. Felelős szerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA. Segédszerkesztő: DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Az újév küszöbén megint várakozásteljesen állunk, és mint optimistákhoz illik, azzal a reménységgel tekintünk az 1912-ik esztendő elé, hogy ez kedvünkre valóbb lesz, mint az elmúlt volt. Az a gondolat, hogy az eljövendő esetleg rosszabb is lehet, mint az elmúlt volt, nem igen háborítja nyugalmunkat, mert szinte ellenkezik az ember természetével, hogy a rosszat várja, a mikor a jót is várhatja. Legyünk őszinték és ne tetszelegjünk magunknak jerémiádákban. Az elmúlt esztendő, eltekintve a nagy drágaságtól, nem tartozott éppen a legrosszabbak közé. A termés jó volt. Semmiféle olyan nagy rázkódtatás, a mely megzavarta volna a társadalom életét, nem fordult elő ; minden a régi, rendes' kerékvágásban haladt előre a maga utján, nem tapasztaltunk sehol rohamos fejlődést, de visszaesést sem. Rendes, normális volt az 1911-ik év. De azért sok mindent várunk az 1912-től. Várjuk mindenekelőtt ennek a lehetetlen drágaságnak a megszűnését. Azt ugyan hiába várnók, hogy visszajöjjön a régi, 15—20 év előtti olcsó világ, de joggal remélhetjük, hogy legalább annyival szálljanak le az élelmiszerek árai, hogy elérjék a külföldi nívót, mert bármily hihetetlenül hangzik is, a tény az, hogy ebben a jobbára földmivolő államban 15—30 percenttol magasabbak az élelmiszerek árai, mint a Nyugat iparállamaiban, a hol pedig több a pénz mint nálunk. Ennek n drágaságnak noth tudhatjuk más okát, mint azt. hogy a mezőgazdasági kivitelt száz és ezerféle módon mozdítják elő, inig a behozatalt ugyanennyifóleképen megakadályozzák. Nem számoltunk le még azzal az uj ténynyel, hogy Magyarországon már az ipari termelés is sok százezernyi munkaerőt von el a mezőgazdasági termeléstől és sokkal nagyobb mértékben emelkedik a föld termésének fogyasztóinak száma, mint a föld megmunkálóié. Nincs tehát most már más hátra, mint hogy az illetékes tényezők levonják az uj helyzetből a következtetéseket és a szükséghez képest megnyissák a keleti határt a mezőgazdasági produktumok előtt. E nélkül a drágaság mindig csak emelkedni fog, de csökkenni soha nem fog, a mit igazol a legutóbbi két esztendő is az ő jó terméseivel és folyton súlyosbodó drágaságával. A m. kir. kormány programjába vette a I városok segélyezését. Két éven keresztül 2 milliót, ez évben 3 millió koronát osztott ki | e címen. Ungvár városának ez évben 19,000 K jutott. A városok, különösen a r. tan. városoknak, nagy általánosságban rosszul dotált tisztviselői és alkalmazottai hálásan fogadták ez adományt, hisz e segélynek százalék-arányos felosztása révén elég csinos, — de azért más hasonló ügykört betöltő állami stbbi tisztviselők által éppen nem irigyelhető — pótlékhoz jutottak. A kormány azonban e segélyeket városok segélyessé cimen adja, jogos kérdésül marad tehát, helyes-e, jogos-e a kormány által használt elnevezés: városok segélyezése, s megfelel-e egyáltalán a nyújtott segély annak a célnak kielégítésére, melyért adják. Én tagadásba veszem, hogy a városok jelenlegi segélyezési módja kielégítő és tényleg csak a városok érdekében levő lenne. Jól tudja mindenki, hogy a 67-iki kiegyezés után Magyarország közigazgatása i igen lényeg?1, nngnt keresztül, s arra, hogy oly rohamos ' fejlődés fog beál- lani minden téren, mint a minőnek ma élő tanúi vagyunk: nem számított senki. Nem számítottak, mert nem is számíthattak sem a politikusok, sem a közigazgatásnak egyébként tiszteletre méltó nagyjai, s igy történt, hogy a kiegyezés után jóval később hozott törvények is minden ellenszolgáltatás nélkül teszik kötelességévé nemcsak a rend. tanácsú városoknak, a községeknek, de még a törvényhatósági joggal felruházott városoknak is, az adóalapok összeírását, az adóbehajtást, tehát az állam jövedelmének beszedését az állami érdekek szolgálatát. Nézzünk be csak Ungvár város adóhivatalába s rögtön szemünkbe tűnik, hogy ott a munka legnagyobb része nem városi, hanem első sorban állami érdekből történik, s a pénz, a mi ott befizettetik, nem a városé, hanem az államé, tehát az ott alkalmazottak által teljesített szolgálat nem kizárólag a város, hanem túlnyomólag az állam érdekében valónak tekintendő, illetve minősítendő. Tovább menve látjuk, hogy a rendőrség nem a helyi alapok javára rójja a bírságpénzeket, illetve működése nem kizárólag a helyi rendészetet öleli fel, hanem hogy működése legalább is felében — állami szolgálat. Kérdem, vájjon ily körülmények között a városok segitése-e az, ha a kormány ezen, épp az állam érdekében tett, s eddig mivel sem viszonzott szolgálatok honorálása érdekében történt többoldalú s nemcsak jogos, de az arra hivatottak által is erősen támogatott felszólalások után végre arra határozta el magát, hogy a városoknak, illetve a városoktól követelt állami szolgálat teljesithetése céljából folyton .nagyobbodó tisztviselői kar és szolgaszemélyzet illetményeinek pótlásához, illetve emeléséhez évenként néhány millió koronával hozzájárul ? Én azt hiszem, a cím nem helyes. Az állami hozzájárulásnak városok segitése cimen való kiutalása rosszal alkalmazott meghatározás. Indokolom ezt azzal, mert az állam csakis a városoknak jön némikép segélyére, tehát azon municipiumoknak, melyekről maga is elismeri, hogy eddig minden ellenszolgáltatás nélkül fejtettek ki oly működést, mely tulajdonképp az állam érdekében történt, s melyre csak azért volíak kötelezhetők a városok, mert Az Esztendő. Irta Krüzselyi Erzsiké. Kopogtat az ajtón, benyit széles kedvvel, Rózsaszín reménység sugárzik le róla. Örömmel fogadja, várja minden ember, Aranyfényü fátyol köröskörül folyja. Gyönyörűnek látjuk ott a fátyol alatt, Dúsan hinti ránk az igéretfa lombját. S a mint szépen, frissen, vígan felénk halad, Tűnni, múlni érzi mindenki a gondját. De a mint tovább megy, már avarban gázol, A rózsaszín fény is szürke köddé válik, Oszladoz, foszladoz a rejtelmes fátyol, Mig egész leválik . . . Aztán már csak mint egy komor alak sántit, Űzve, hajtva, verve a sok-sok szenvedőt. Tiporva rnilljó vágy elhervadt virágit : Gyűlölt zsarnokként múl el az uj-év előtt . . . Ä hegyek közül. Irta Gyöngyösy László. Ä mit csak egy ember tudott Magyar- országon a forradalom idején. Rákóczi földjén, Makovicán, a ruthének ősi lakóhelyén remek szál legények termettek azelőtt. Gyönyörűség volt rájok nézni. Ilyen volt többek között Dupej Mihály is, a ki a vidék legmagasabban fekvő helységében, Ondavkán született s éppen gyönyörű termeténél fogva a bécsi Burgba került gyalogos testőrnek. Sok ideig meglakta a császári palotát s úgy ismerte a főhercegeket, főhercegnőket, mint a falubelijeit. Mikor visszatért hazájába, pénze is volt, tekintélye is volt. Megélhetett az akkori erkölcsök szerint. Mint tekintélyes embernek, a legnagyobb kalapja és leghosszabb haja neki volt a faluban. Akkora kalapot viselt, mint egy esernyő, a mely egész vállát betakarta széles karimájával. A kisebb gazdáknak, legényeknek csak olyan kölyök-kalap dukált. így éldegélt nagy tekintélyben, tiszteletben a forradalom kitöréséig. Akkor előtte teljesen érthetetlenül visszára fordult, a világ kereke. Papja, Kova- liczki András toborozta a honvédeket, a miből ő csak annyit értett meg, hogy a császár serege ellen harcolni készülnek. De vájjon megengedi-e a császár, hogy a saját hadseregét verjék ? E gondolat főtt, főtt feje bográcsában. Végre is fölvette ünnepi fehér darócruháját, legnagyobb kalapját s meg sem állt 01- mützig. Ment egyenesen a császárhoz audienciára. A császár fényes tisztek seregének közepette fogadta. — Nagy az elmék megháborodása Magyarországon. — Felséges Uram — én, mint volt testőrje, azért jöttem, hogy megtudjam, kivel tartson a nép e szörnyű időben? A császár jobbjával a mellére ütött, baljával meg a kardot is odazörrentette a márványpallóhoz. — Kivel, hát csak én velem. Ezt add tudtára mindenkinek Magyarországon. Dupej Mihály hazafelé indult. Az igazságot tudta, de hogy valaki el is higyje, abban már nem volt elég biztos. Csakugyan alig kezdte mondogatni, már elverték, mint a kétfenekü dobot, sőt egyszer kicsi hiján, majd főbe lőtték, pedig még végére sem ért mondókájának. Tanácsosabbnak tartotta megőrizni, a mit tud. Csak a forradalom leveretése után állott vele elő. . . — Ezt csak én magam tudtam, — mondogatta keserűen — pedig ha mindnyájan tudjuk, talán a nagy háború se tört volna ki! A ruthén nagy kalap a püspöki palotában. Goganetz József eperjesi püspök úgy akarta terjeszteni ruthén hívei közt a tudományt, hogy a cyrillbetüs kalendáriumot sajátkezüleg árulgatta híveinek, a kiknek kötelességök volt személyesen eljönni a maguk példányáért. Persze, a ki kalendáriumot vett, az szerfölött okos ember volt. A ruthének közt a kalendáriumot úgy is hívták : „Okos fej!“ (Mudra chlova) E óéiból tehát a legnagyobb kalapu és hajú ruthének lepték el a püspöki aulát. A dologban a püspök részéről különben egy kis tökéletlenség is volt. így akarta szép módjával kitudakolni papjai és tanítói különféle viszonyait. így lett gyakori vendége a püspöki aulának Poticsni János, csarnói parasztember, egyike a legnagyobb kalapuaknak Makovicán. Egyszer az előszobában, az ablak hidján hagyta óriás süvegét. Mikor távozóban volt, nem találta sehol se. A cselédség kő- péságból ellopta. Poticsni hangos panaszszal visszatért a püspökLapunk mai száma 10 oldal. A városok segélyezése.
