Ung, 1911. július-december (49. évfolyam, 27-53. szám)
1911-12-31 / 53. szám
2. oldal. XT 3ST Gr 53. szám. az ezekkel járó terhekről annak idején — az erre vonatkozó törvények meghozásakor — sem a városok, sem a törvényhozók tiszta képet még nem alkothattak. Ha tehát az államügyek közvetlen intézői, a miniszterek épp úgy, mint a törvényhozó testületek tagjai arra a meggyőződésre jutottak, hogy a városok oly állami funkciót is végeznek, ^ mit ma már nem lehet ellen- szolgálmány nélkül a városoktól általában megkivánni, akkor az állami ügyek intézőinek nem alamizsnát szabadna e címen osztogat- niok, hanem a városokat az eddig tett állami szolgálat további teljesítése alól vagy fel kellene teljesen menteni, vagy pedig a szolgálat nagyságát mérlegelve s szigorúan ahoz alkalmazkodva kellene a városok háztartásához az állami hozzájárulást biztosítani, tekintet nélkül arra, hogy a városok egyébként mily anyagi viszonyok közt vannak. Ennek a hozzájárulásnak számbeli meghatározására rendelkezésre áll az évről-évre megállapított állami adóalap. Az ilyen állami s az állam érdekében teljesített községi munkálatok ellenszolgálmányát képező állami hozzájárulásnak törvényhozás utján való megállapitása után lehet csak szó igazán a városok segélyezéséről, külön néhány millió koronának évenkint e címen való szétosztásáról. Mert .a mai segélyezés alamizsna számba megy csak, s — engedelmet az őszinte véleménynyilvánításért — ez az alamizsna a tisztviselőket sem elégíti ki, annál kevésbbé van segélyére a városoknak, különösen ha tapasztalni kénytelenek, mint pl. most Ungvár városa is tapasztalta, hogy a jelenleg divó kiosztási rendszerben nincs megállapodott elv, mert mig az elmúlt két évben Ungvár városa a 2 millió segélyből 14,000 K, tehát egy millióból 7000 K segélyben részesült, addig a 3-ik millióból már csak 5000 K-t juttattak. Az ilyen kiosztási rendszer lehet minden, csak nem a városok segélyezése, már pedig a városok joggal elvárhatják, hogy az állam érdekében teljesített munkájukért a megfelelő hozzájárulásban s nem a máról holnapra változtatható alamizsnában részesittessenek., Gaar Iván. Ä szabadságharc öreg katonái. — Hányán élnek még? — Irta Farkas Ernőd. A kik egy fiatalon, lelkesedéstől lángoló arccal térdig gázoltak vérben és babérban, megroskadva, meggörnyedve, száz és száz ránccal arcukon, mint reszkető aggastyánok vonszolják közöttünk fáradt tagjaikat. De ha a legendás múltról, a dicsőség harcairól szólanak, szürke szemükben még most is kigyul a régi mámor tüze, a mely egykor csatazászló alá gyűjtötte őket, hogy harcoljanak minden emberi jogok közt a legszentebbért: a szabadságért. Hanem a tél, a melybe a múlandó idő sodorta őket, sűrűn szedegeti az elaggott hősöket az életpályáról. A halál megkímélte őket a csatamezőn és most az idő marokkal tépdesi le e fogatlan oroszlánokat. Hová lett az a százhatvanezer hős, a ki a dicsőségből egy- egy babérerdőt hasított a nemzet számára? Eltűntek, elhullottak lassankint az élet harcában és poraik fölött az enyészet sirja tompa gyászénekét. Most már a diák honvédek is nyolcvan körül járnak; a kik pedig mint életerős ifjak, pályájuk megszakításával léptek a honvéd- zászló alá, azok mind túl vannak a nyolcvanon. A legöregebb honvéd az egész országban a világtalan Horváth Ignác Kossuth-huszár alezredes, a ki kilencven- hét éves, Kolozsváron lakik s mindenki a legnagyobb tisztelettel veszi körül az egykor oly vitéz daliát, a kinek csak a szemevilága borult el, de az elméje ma is tiszta s vissza tud emlékezni a nagy idők dicsőséges eseményeire. Utána mindjárt Görgey Artur, a fővezér következik : ő a szepesmegyei Toporcon született ősnemes családból, a kinek őse között több szepesi gróf volt. Thököly és Rákóczi szabadságharcaiban is találkozunk a Görgey-ek nevével. A fővezér 1818-ban született. Most januárban tölti be 94-ik esztendejét. Nyolcvan éves korában tanult meg angolul, szelleme most is friss, termete is egyenes, csak szemevilága gyengült meg. Ő az egyetlen élő tábornoka a szabadságharcnak. Az utolsó előtti volt Czecz János, a ki Buenos- Ayresben halt meg. De ezredes is csak egy él már Debrecenben : Horváth Pál. őrnagy még van vagy tiz, köztük Kovács Ernő, a kinek aradvári fogolyéletéből rendkívül érdekes feljegyzései vannak. Kitűnő memoriáju öreg ur, nyug. fogházigazgatő, dr. Kovács Ernő volt országgyűlési képviselő édes atyja. Hogy mennyi törzstiszt és főtiszt ól az országban, azt pontosan nem lehet megállapítani. 1901-től fogva a nyugdíjazásoknál nem kérik a szegénységi bizonyítványt, ennélfogva mindenki folyamodott nyugdíjért, a ki csak igazolni tudta magát. De élnek még néhányan Törökországban, Bulgáriában, Észak- és Del-Amerikában, Ausztriában és Olaszországban is voltak 48-as honvédtisztek. Ezeknek a száma azonban együttvéve sem lehet félszáz. Az országban az összes nyugdíjas honvédtisztek száma háromszázhetvenhárom, az altisztek és közvitézek száma pedig jthí^P»e?nyolcsifcáztizenhat. Mivel minden igazolt honvéd nyugdijat kap, tekintet nélkül vagyoni viszonyaira, de vannak sokan, a kik igy sem vették igénybe, hozzávetőlegesen meg lehet állapítani, hogy most már az összes honvédek száma alig lehet több ötezernél. E számba belefoglaltuk azokat is, a kik bajtársaik elhalálozása folytán nem tudják igazolni magukat, s igy, habár megérdemelnék, a szabályok szigorú és betüszerinti betartása miatt még sem kaphatnak nyugdijat. Meg kell említenünk, hogy a nyugdijazó-bizottság a miniszterelnökségen tartja üléseit. Képviselve van ott a honvédség két taggal, ezek dr. Balogh Sándor, Az Országos Honvéd-Egyletek Központjának elnöke és Szegedi Maszák Hugó jegyző. A bizottságnak hivatalból előbb Tarkovich, azután Márffy Albin államtitkár volt az elnöke. Legmagasabb nyugdija van Görgey fővezérnek: évi nyolcezer korona. Utána legtöbb nyugdijat élvezett haláláig Damjanics János özvegye. E kimutatásból látható, hogy az alantas tisztek nyugdija sem olyan, hogy abból gond nélkül meg lehetne élni, de legalább megfelel Kossuth Lajos amaz ünnepélyes ígéretének, hogy a hazáért harcolók tiz hold földet vagy holtig tartó ellátást kapnak. A men- házra felügyelő bizottság elnöke dr. Balogh Sándor, a ki a legnemesebb önzetlenséggel és buzgósággal szenteli idejét az agg honvédeknek. FenkÖlt lelkű felesége, Schweidel József vértanú tábornok leánya, sógora pedig Schweidel Béla huszárkapitány, a ki az aradi vár foglya volt, mikor édes atyját kivégezték, s még azt sem engedték meg, hogy elbúcsúzzék tőle. Másodelnöke Kiéger József huszárkapitány, nyug. törvényszéki biró, jegyzője Szegedi Maszák Hugó főrendiházi naplószerkesztő, pénztárnoka Greguss Lajos tüzérfőhadnagy, ny. főpénztáros. Dicséret illeti Árad, Kecskemét, Nagyvárad, Székesfehérvár, Debrecen, Szabadka, Cegléd, Kolozsvár városokat, melyek a névtelen félistenekről körülményeik szerint gondoskodnak. Csap-község története. Részlet Török M. Lajosnak a csapi községháza felavatása alkalmából mondott beszédéből. „ . . . Csap már 1458. évben, Mátyás király dicső uralkodásának idejében, virágzó község volt. Egy — a szepeshelyi levéltárban, ma is megtalálható latin nyelvű okmány szerint, Illés tripoliszi püspök, az egri egyházmegye helyettes püspöke, távoli székhelyéről — Egerből — azon kor fárasztó közlekedési viszonyainak ellenére 1458. ápril 22-én, tehát sáros, tavaszi időben személyesen megy a csapi — akkor schaapi — templomot és temetőt fölszentelni. Maga Schaap jelentékeny központja, valóságos bucsujáró helye lehetett a vidéknek, mint a fenthivatott latin nyelvű okmány kifejezi; — de misem természetesebb, hogy az azután következett török háborúk, majd a 17. század kuruc harcias idejében a virágzó Schaap község ép eme háborús pusztítások által legzaklatottabb vidéken — elpusztult; később újra éled s gondviselósszerü gő •fekvésénél fogva halad a fejlődési felé. Az 1869, év nagy veszedelmet hoz. Molnár bírósága idejében nagy vizáradás pusztított a közs tiz napon keresztül, melynek a ref. hitközség temploma is áldozatul esett. 1871-ben a község lakossága a szeszélyes Tiszának magas töltés emelésével vet gátat. Ugyanez évben már a Tiszán a hajó hozza fel a vasúti síneket, a mostani temető mellett kirakodó állomás és gépműhely létesült, mert épül a vasút és az állomás. 1873-ban megnyílt a vasúti forgalom, a mely kürülmény lerakta egyszersmind Csap község további nagyarányú fejlődésének alapját. 1875-ben felépült a ref. hitközség temploma. höz, jelentve neki, hogy tolvajokat tart. A püspök is igen megharagudott s kerestette a kalapot, de éppen a nagy harag miatt a tettes nem mert jelentkezni. Erre a püspök vadonatúj kalappal kínálta, de mit ért az, mikor csak egy ujjnyi volt a karimája. — Ha én ezt fölteszem, utánam szaladnak, — fakadt ki keserűen Poticsui. Végre tiz forlhttal bókitette ki a parasztot, a ki morogva ment le a lépcsőn, de onnan is visszakiáltotta : — Nálunk a korcsmában is nagyobk rend van. Ha kalapomat a szögre felakasztom, senki se lopja el. Itt a püspök szemeláttára lopnak ! Marcipánnal se tudták volna többet a püspöki palotába csalogatni. Ä ruthén nagy kalap és nagy haj. Ebben az időben egy másik nagy kalapos és nagy hajú ruthén is járta a császárt, csakhogy ez már harapósabb fogú ember volt. Resetár Demeternek hívták, szintén ondovkai termés és gyalogos testőr volt a Burgban s ezen a cimen ő is oda tartott, ha baját tudta, vagy az urak gonoszságait fölfedezni vélte. Háromszor-nógyszer volt a császárnál; hogy eredmény nélkül nem járt, abból látszik, hogy az urak „akasztófára való árulónak“ címezték. Törték is rajta a fejüket, hogy tegyék ártalmatlanná. Becsukni nem merték, hanem majd . . . majd ... Resetár egy nap nagy kalapjával föltűnt Eperjes főutcáján — de vesztére. Nyakon csipték, elvitték egy sötétes, vasrácsos szobába, a hol egy ármányos tekintetű ember tövig lenyirta szép, nagy haját. Irtózatos büntetés. A ruthéneknél a rossz személyeknek szokták a haját lenyirni. Aztán elvették gyönyörű nagy kalapját, olyan kalapot nyomtak a fejébe, a melynek a karimája alig volt egy ujjnyi. így megcsufitva kidobták az utcára. Resetár sűrű könnyhullatások közt bujdosott falujába. A világ szeme elébe sem mert kerülni sok ideig, hát még hogy mert volna a császárhoz menni, mikor igy csúffá tették! így szabadultak meg tőié ! A képviselő ur. Nagy ur és nagy ember, a kit tüzön-vizen követnek, még ha a többi urak nem is akarják. Vagy talán éppen azért. Már a cime is mutatja tehetségét, nagy úri mivoltát: fényességes ur (osviceni pan) ! Mikor szétoszlatták a képviselőházat és a választási harc megindult, minden faluban összegyűjtötte a nagykalapu voksokat, a kik karikába verődve hallgatták, a min, a követjelölt ur ékes ruthén nyelven igy szónokolt előttük : — Mikor az országgyűlést gonosz kezek széjjel- kergettók, nagy bánatomban elmentem a király gyönyörűséges, szép, ékes kertjébe. Leültem az aranyos padra, fejemet nagy bánatnak eresztve, észre sem vettem, hogy valaki vállamra teszi kezét. Fölnézek és nagy csodálkozámra előttem áll a mi legfelségesebb urunk, a király. — Gyönyörűséges Miska fiam, (Mizicsku moj krászni szin) mi bajod? Szólj, egészen ki vagy kelve okos ábrázatodból. — Hogyne búsulnék, legkegyelmesebb uram királyom, mikor széjjelverték a képviselőházat és nekem szerencsétlennek még ellenjelöltet is állítottak. Jóságosán mosolygott erre az öreg király és kezével legyintve mondá: — Semmit se félj, kedves fiam. Én nem hagylak el téged. Mondd meg a szavazóknak, hogy én csak téged akarlak! És a a derék hegyvidéki emberek óriás szótöbbséggel képviselőnek választották — a király akarata szerint. A voks. Az is derék, minden dicséretre érdemes ember ..... Öreg tapasztalt férfiú megállapodott, kiforrott életfölfogással. Télben megunja az ember magát a nagy begyek között, szívesen bejön a városba széjjelnézni. Ő is bejárt, de hogy a szépet a hasznossal kösse össze, fát vágott, noha nem volt éppen rászorulva. De igy délelőtt és délután is megihatott egy félliter pálinkát, estére haza is ballagott egy pár jó garassal. Ebből látszik, hogy rendes ember volt. Persze biztos helyekre járt. Évek hosszú során át télben rendesen beállított, otthonos, nyájas mosolygással köszöntött be, az egyik házigazda évődve reá- szóllott: — No, öreg Misu, hát kire szavazott kend ? Misu bátya hunyorított apró, okos szemével. — Én bizony mind a két félt pártoltam : az egyiknél megettem, megittam, a mit adtak, a másikra pedig leszavaztam. De azt nem mondta volna el a világért se, hogy melyik pártnál vendégeskedett. Azt hitte, ha nem mondja, megtudni se fogja senki nagy titkát.
