Ung, 1910. július-december (48. évfolyam, 48-73. szám)

1910-12-25 / 73. szám

1 • 9 • 1 • 0 TJtitársak. Irta Bárd Miklós. Két-hdrom ember, férfi, mint magam. Csupa magányos, büszke vándor Az utitársam. — Megyünk hangtalan, A míg kiérünk a világból. Hamar egymásra ismerénk, Jártunk mi itt már más korokba, Akkor se volt e szép világ miénk. Megyünk ... és most se veszszük sokba. Csak néhány vándor-rokon tart velem. És oldalam mellett az asszony; Ez dalolás zva, úton-útfélen Megáll, hogy nékem virágot szakaszszon. így indultunk mi messze Keleten, Nyugatnak tartva, kéz a kézbe, Az asszonyt nézem, — majd önkénytelen Fölnézek, föl a magas égre. Hilda. Irta Innocens Méta. A kandalló előtt ültek. A férfi egy nagy, kényelmes karosszékben, s előtte a lány egy rokokkó zsámolyon. Fejét ráhajtotta a szék karjára, melyen a férfi keze nyugodott. A tűz vöröses fénye megvilágitá szép arcát. Egy jó darabig szótalanul ültek igy, majd a lány fölemelte fejét s ránézett a férfi nemes metszésű, szabályos arcára. „Te szomorú vagy Attila, bánt valami? Szólj, fe­lelj!“ A férfi mereven bámult bele a kandalló tüzébe, látszott rajta, hogy szenved. „Attila, vala­mit titkolsz előttem .. . pedig te jól tudod, hogy ón veled érzek s ha szenvedsz, én is szenvedek. Ne félj, nem lehet akkora nagy a bánatod, hogy ón el ne bírnám! A férfi lassan fölemelte kezét s megsimogatta a lány hamvasszőke fejét: „Te jó vagy, Hilda.“ „ín szeretlek, nagyon szeretlek, Attila!“ Végig simitá hófehér homlokát s halk, suttogó hangon, mintegy magának beszélve folytatta: „Az életem nélküled olyan üres, olyan gyötrelmes volna. Minden, a mi szép és jó, minden, ami boldogít, az csak Te vagy Attila. Mikor melletted vagyok, vég­telen gyönyört érzek s szeretnék ujjongani örö­mömben. Oh! nem tudom elmondani, miként sze­retlek Téged, csak érzem, hogy ha egyszer el kellene válnunk, én meghalnék. De ugy-e Tila, Te nem hagysz el ? Nem, nem! Sohasem történhetik meg az, hogy én ne lássalak, hogy ne mondhas­salak magaménak, hogy ne ejtsem ki neved, Tilám! Igen, én szegény lány vagyok, nekem min­den kincsem Te vagy, s a jó Isten nem lehet olyan kegyetlen, hogy megfoszszon Tőled.“ A férfi fölsóhajtott: „Isten nem, Hilda, de az emberek sokszor megteszik.“ A lány összerázkódott. Félve, remegve tekin­tett a férfi szemébe: „Az emberek .... erre én nem is gondoltam. Tila. Pedig valaki megirigyel­het tőlem és elrabolhat. Valaki, a kinek kellesz majd.“ Hosszan, sokáig olvadt egybe tekintetük, majd a lány szemei megteltek könynyel. A férfi ajkába harapott. Megragadta a lány csuklóját, s magához vonta: — „Nagyon szeretsz, Hilda?“ — „Nagyon Attila. — Ne is kérdezd többet, tudhatod.“ A férfi keblére ölelte s megcsókolta a lány homlokát, majd fölállt: „Ülj te ide Hilda s én a zsámolyra. Emlékszel, kis lány, mindig igy ül­tünk ... s én öledbe hajtottam fejem s te mesél­tél... Olyan csodaszép esték voltak azok . .. Hilda, és én azt hittem, hogy ennek sohasem lesz vége. Mikor kis, kék batiszt ruhádban először lát­talak téged, te egyszerű kis rajongó lélek, érez­tem, hogy elvesztem. Látod, Hilda, neked nem kellett volna engem szeretned, nem kellett volna követned. Sokszor elgondolkozom, hogy ez még se igazság, ón ezt nem érdemeltem meg, hiszen én csak földi semmiség vagyok, csak ember, semmi több! Ott maradtál volna kedves otthonodban és el vett volna egy becsületes, derék fiú, és ha ón belepusztultam volna, de nyugodt lelkiismerettel, hogy te boldog vagy Hilda! Te jó, te szelíd, te okos kis Szomorúság!“ „Te már nem szeretsz, Attila! Szavaidból ér­zem, hogy elhidegültél tőlem. Meguntál. És most belátom, ha azt mondod: minek követtelek ?! De lásd, bocsáss meg nekem. Mikor eljöttél hozzánk búcsúzni, én zokogtam, mert szerettelek. Nem volt atyám, nem volt anyám. Árva valók. Minden ér­zése szivemnek te valál. Pótoltál minden veszte­séget, óh, veled kellett jönnöm. Te akkor azt mondtad: Hilda, gondolja meg. Az út, melyen haladnia kéne velem, rögös, sötét és puszta. Én nem nyújthatok többet szeretetnél. Ha eljön velem, le kell mondania arról, hogy egyszer még vissza térhessen rokonai közé, mert ők nem fogadják be! És én mindenre kész voltam. Mikor megtud­tam, hogy Te nemes vayy, gróf vagy, s hogy Te engem nem vehetsz el feleségül, mert lehetetlen, én nem rösteltem igy is veled jönni. Mindegy, gondoltam. Az a végtelen szerelem megtisztít. A ki igy szeret, mint én, az nem lehet bűnös. Attila! Nem szeretőd lettem én! Nem úgy szeretjük mi egymást! Én nem tudom, de érzem, ha az anyád elé állnók és elmondanám neki, hogy mennyire szeretlek, én nem hiszem, hogy meg ne bocsáj- tana! Hiszen Te a fia vagy! A világ elítélhet, nevezzen engem bárminek, ón nem törődöm av­val, csak Te becsülj, szeress és ne hagy el soha! Mert nem bántam meg semmit Attila! A ki tisz­tán és igazán szeret, annak nincs oka megbánásra! Én pedig mindennél jobban szeretlek, tehát jogom volt követni téged. Az út pedig, melyen haladtunk, tiszta és igaz. A szeretet útja ez Attila! Az Isten vezérel s ha a világ szennynek nevezi e szeretetet, mi tudjuk, hogy ez tisztább, mint azokó, kik hűsé­get esküsznek az oltár előtt, érdekből vagy gyű­löletből. Mert a forma leplet borit minden gyalá­zatra. De miért is volna ez bűn Attila ? Én érzem, hogy hű maradok, én érzem, hogy nem hagylak el soha . . . miért kell ehhez esküdni! És én meg­esküdtem az Istennek ... Én ieborulok előtted is Attila, hogy lásd, mivé lettem!“ A lány közelebb hajolt a férfihez, „Te sírsz Attila ? Micsoda fájdal­mad lehet! Megbántottalak? Lásd ne törődj a jövővel, éljünk a jelennek, ez a mienk. Nézd, mi­lyen szépen lobog a tűz. Te fázol Attila! A kezed olyan hideg. Jer közelebb . . . ügy szeretem a szemedet, hadd töröljem le könnyeid ... És mond, hogy szeretsz!“ Attila egy pillanatig lecsukta szemeit: „Szeret­lek Hilda!“ — majd hirtelen fölállt. Komoly, össze­ráncolt, nyílt elszántsággal tekintett a lányra: „Szeretlek Hilda, de figyelj rám. Te okos vagy és jó. Jól tudod, mindennek van vége és előbb- utóbb csak bekövetkezik az is, mitől följajdul a szivünk ... Ne szakíts félbe. Ez a mi szerelmünk is. Légy erős! Tudod, mennyire szeretlek, jobban, mint ón hiszem, mert ezt csak érezni lehet... de vannak kötelességek is s én becsületes akarok maradni a bűnben is, Hildám! Én nem tehetek róla, hogy grófnak születtem s az Anyám büszke, gőgös és szívtelen. Én őszinte vagyok, kis lány, őszinte és becsületes. Nézd, ha ez igy megy egész életen át, mi lesz veled? Ha egyszer egy gyö­nyörű gyermek azt kérdezné tőled: hol az Apám ? S én remegve, tétován tekintenék körül. Vagy bitang, léha, könnyelműnek nevezne s elfordulna tőlem, megvetne, mert én magammal ragadtalak téged, akkor, mikor te még fiatal, tudatlan leányka voltál. S rá jönnél te is, hogy lassan elhidegültél tőlem. Kicsiny lenne már a ház, unalmas az egyedüllét, szeretnél a világba rohanni, kacagni, mulatni, hiszen ez az élet! Oh, Hilda! én ezt nem tudnám elviselni!“ A lány, ki eddig szótalanul bámult maga elé, lassan fölállt, tompa, fájdalmas hangon szakította félbe a férfi beszédét: „Értelek Attila! Nekünk tehát sokáig együtt lennünk nem lehet. Tehát egyszer elválunk. Igazad van. Bocsáss meg. Túl ábrándos valók, hogy álmodni mertem Rólad, a gazdag, nemes grófról. Én eddig csak Attilát lát­tam benned. Az én kedves, szép Tilámat. De most a grófot vettem észre, egy szigorú, komoly erkölcs- birát. Attiláért elhagynám otthonom, nevem, el­játszottam a jövőm, mindenem, a grófért nincs miről lemondanom. De ha Attilának boldogsága forog kockán, melyet csak az én életem árán sze­rezhet meg, úgy végzek magammal. Ez az én sze­retetem, Tila, nem volt szabályokhoz kötve s ha azt gondolod, valaha megbánom, csalódsz! A halál sem végezheti be egészen.“ Hilda az ablakhoz lépett. Odaszoritotta hom­lokát a hideg üvegtáblához s fölsóhajtott: „így van ez mindenben. Az ősz végig suhan a tarlón, a réteken és az emberi sziveken is. Lombja vesztett, kopasz fák merednek az Ég felé és zokogó, vér­ző szivek jajszava hívja az Istent! Attila, vége már a csöndes, áhitos imáknak, többé nem daloljuk az Ave-Máriát! Miért ? Miért ?! Gyűlölsz ! Meg­vetsz? Utálsz?!“ „Nem Hilda, hallgass meg,“ — de a mint megpillantotta a lány halvány arcát, vonagló ajkait, esdeklő, könnyes, nagy szemét, odament hozzá s fejét kezébe fogva, halk, szerelmes hangon suttogá: „Hilda, én szeretlek. Mondd, hogy maradjak itt, mindig, örökre! Felejtsd el, a mit mondtam s tör­ténjék bármi, én nem hagylak el soha. Hisz mit adhatna a sors cserébe érted? Mi volna nekem az élet nélküled? A szemed, arcod vonásai, han­god, alakod, mind, mind szivemhez nőtt s ón nem tudnám feledni soha. Szólj Hilda és hunyd le szemed, hogy lecsókoljam könnyeid.“ A férfi lázasan vonta magához a lányt, ki szomorú, kinos mosolylyal tekintett rá: „Mindent tudok Attila. Csak azt csodálom, hogy most mon­dod el nekem ezeket. Van egy fehérlelkü, szép leány. Hajában csillogó diadóm, ruhája fehér se­lyem, melyre diadalmasan omlik alá a lenge, menyasszonyi fátyol. Menj hát hozzá s ne hagyd el őt soha. Az a lány nagyon szép, jó, becsületes és gazdag. Talán szeret is. Az a lány utat nyit neked a karrierhez, babért fon homlokod köré és bearanyozza lelked a dicsőség, az örökünnepek napsugarával. Menj, Tila. Nem marasztallak. Nincs jogom elrabolni egy Anya boldog, büszke álmait. A Te Anyád álmait. Az én álmom nem ilyen me­rész ... ne törődj vele . . . már vége .. . Oh, menj Attila s vigy magaddal mindent, én elmegyek valahová, hogy sohase találkozzunk többet az élet­ben — soha többé. Szép volt és rövid. Boldogan halok meg, mert volt miért élni. Ne félj tőlem Tila, a ki úgy szeret, mint én, az nem tud átkozni. Hát csókold le könnyeim, nézd, megeredtek s zokognom kell, Tila!“ És sírtak mind a ketten sokáig, csönde­sen. Majd Hilda remegve kérdezte: „Szereted?“ — „Nem!“ — „Miért veszed el akkor?“ — „Nem veszem el.“ — „De kell!“ — „Csak kellene.11 — „Szeret?“ — „Nem tudom.“ „Akkor szeret. Menj hozzá Tila. Nem szabad széttópned annak a fehérleánynak szerelmes álmait. Légy erős, büszke és bátor. Ez az élet. Szeret? Becsüld meg. Elég, ha egy szivet törtél meg, vigyázz arra, mely még ép és rajong érted. Mert a mi utunk igy is, úgy is ketté vált. Én már nem lehetek neked a régi Hildád, mert Attila meghalt. Az utolsó, mit tőled kérek, felejts el! Az elhagyott szeretőért nem Ítél el a világ, de ha hitvesed hagyod el, bűnös leszel. Pedig ... de semmi, Tila semmi. Örökre búcsúzzunk: Isten veled!“ — Kinyujtá kezét. Látszott rajta, hogy szen­KHRHCSONY I ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ " ..... ■ ■ —~—- ■ ■ ■ DEC. 25

Next

/
Oldalképek
Tartalom