Ung, 1910. július-december (48. évfolyam, 48-73. szám)

1910-12-25 / 73. szám

10. oldal.

73. szám

ved, de ez már apathikus fájdalom. A férfi kétségbeesve tekintett rá: „Ez lehetetlen Hilda, mit teszel ?“ „Attila meghalt — utána megyek. Ennyi az egész. Mert szerettem Attilát. A gróf szeretője lenni nem tudok. Ez aljasság, ez bűn. És én nem születtem erre! Gróf ur, Isten Önnel!“

S mielőtt a férfi szóhoz jutott volna, Hilda hirtelen eltűnt és bezárta maga után az ajtót.

Bercsényimé.

— A Gyöngyösy Irodalmi Társaság által dicsérettel kitüntetett pályamű. —

Irta Szabó Albert.

Ráborult az alkony Ungvár városára,

Fekete palástot öltvón fel magára.

A zsibongó élet elcsendesült szépen,

Semmi zaj, semmi nesz a vak néma éjben.

De nem alszik senki oda fenn a várban,

A vén vár udvarán nagy sürgés, forgás van. Hadverő kurucok, daliás leventék,

Álmatlanul várják a regg’ közeledtét.

Nagy Bercsényi Miklóst a gond fogva tartja, Elborult homlokát két kezére hajtja. Meg-megrezzen ott benn érző szive húrja, Látszik, hogy a lelkét nehéz vihar dúlja.

Letűnt a szabadság ragyogó csillaga,

Vérbe fullasztá azt a vadkerti csata.

Szétfutott, elszéledt a nagy kuruc sereg Vezére most annak elvesztőn kesereg.

— Istenemre nem, nem! Nincs még veszve minden! Megyek külsegélyért, ha magyar már nincsen. Virul még valahol a szabadság fája

Akad még ügyünknek bátor katonája.

Aztán uj erővel egy mosolygó reggel Ungvár alatt termek nagy vitéz sereggel.

Legyen bár az ára vagyonom s életem,

De német nem lesz ur a magyar nemzeten. —

Tárogató harsan, elindul Bercsényi,

Nője az ablakból búsan nézi, nézi.

Mikor már nem hallja kürtszó rivalgását, Szobáiba vonul titkon, hogy ne lássák.

Megnyílik zsilipje szive patakjának,

Égeti a lelkét gond, szerelem, bánat.

Látja-e valaha hőn szeretett párját?

Látja-e boldognak vészdulta hazáját?

Oh a női szívnek finomabb a húrja,

Erősb a sejtelme, égetőbb a búja.

Csáky Krisztina is belát a jövőbe,

Szomorú az a kép, meg-meg borzad tőle.

Jár-kél öntudatlan, űzi, hajtja kétség,

Haldoklik lelkében a hit, a reménység.

Szive nem lel nyugtot, szeme rémképet lát, Végre egy nagy tettre határozza magát.

Kanyargó partjain a nagy Ung vizének Bercsényiék addig Uzsokig érének.

Fenyvesek árnyában, felhők közelében,

Uj erő gyűjtésre lepihentek éppen.

Egyszer csak oda száll zöld erdő moraja, Egyszer csak hallatszik lódobogás zaja . . . Bercsényi felrebben s im előtte álla Az ungvári várnak legszebb virágszála.

— Engedj meg jó uram, eljöttem utánad,

Nem hagyott nyugodni a kétség, a bánat.

Ha te bujdosni mégy, hadd bujdossam én is,

Ha melletted vagyok, tán jobb lesz úgy még is. Uttalan utakon őrangyalod leszek,

Távol idegenben teveled érezek,

Itthon az életem gyötrelem nélküled,

Engedd, hogy megoszszam a balsorsot veled.

Bánatos szemébe Ungmegye urának E szerető szókra könnyek tolulának.

Ajka néma maradt, de szólott a lelke,

Szeretett hitvesét keblére ölelte.

Majd megharsant a kürt és útra kelének, Megcsendült ajkukon a bús kuruc ének:

„Még ma piros élet, holnap fehér álom“ . . . Szomorún keltek át a magyar határon.

Csáky Krisztinának valósult sejtelme,

Nem lett az urának sehol’ segedelme.

Hasztalan volt a szó lengyelek honában, Hasztalan volt minden nagy Törökországban.

A magyar hon pedig görnyedt rabigába,

Újra lehervadott nyíló szabadsága.

Rákóczi, Bercsényi hiába reméltek,

Elborult a napja magyarok ügyének.

Bujdosott a hü nő, bujdosott a férje,

Társuk vala a szív biztató reménye.

UN G

Szellőtől üzentek, madarat kérdeztek:

A hazába vissza vajh’! mikor térhetnek?

Madár azt felelte, szellő azt üzente:

Ti csak maradjatok távol idegenbe.

Rabságban a magyar, hazája temető . . . Odakünn legalább szabad a levegő.

Márványtenger partján messze Rodostóban A bujdosók között csak egy magyar nő van. Buzdítja, vidítja a csiiggedezőket,

Bár haza jöhetne, nem hagyja el őket.

Nagy Bercsényi, mikor szívét a bú marja, Gondterhelte fejét kebelére hajtja.

— Te vagy vigasztalóm! Te vagy mindenségem! Áldjon meg az Isten, édes feleségem!

Telt, múlott az idő, évre óv született, Bercsényinó immár nem is reménykedett. Sorvasztó a honvágy, emésztő a bánat,

Mig élte virága örökre elhervadt . . .

De mig élt, férjének vódangyala vala,

Férje s hazája volt minden gondolata.

Egyik megsiratta, másik elfeledte,

Most csak a jó Isten őrködik felette.

Óh te tenger partja, Márványtenger partja! Képedet a lelkem be’ sokszor ringatja.

Be sokszor gondolok Csáky Krisztinára,

A hitvesi hűség remek példájára.

Ti magyar leányok el ne feledjétek,

Emeljetek oltárt nemes emlékének;

Legyen szivetekbe örökre bevésve Az igaz honleány dicső mintaképe.

Mikszáth Kálmánról.

Irta dr. Gyöngyösy László.

Mikszáth életéből való vázlatokat még 1886- ban írogattam össze, a mikor a „Pesti Hirlap“-ná\ együtt dolgozgattunk. Ebből az alkalomból újságírói estéimnek egy néhány szabadóráját otthona körében töltöttem el, s bízvást elmondhatom, hogy élete e részleteit majdnem toliamba mondta, a mivel egyáltalán nem akarok dicsekedni, csak azért emlitem fel, mert e feljegyzéseimben csak azt Írtam meg. a milyennek ő látta élete folyását, vagy a milyennek feltűnni akart. Az én' saját megfigyelésemnek csak csekély része van meg e közleményekben.

Nemsokára vidékre kerültem a fővárosból, s elhatározásom szerint egyúttal szakítani is akartam az irói pályával, abba se egyeztem bele, hogy az „Ország Világ“ című képes lap kéziratomat közölje. Nem ide tartozik annak a fejtegetése, hogy miért szegtem meg ebbeli fogadásomat, az az igaz, hogy a kéziratcsomó ennyi óv alatt elfeledve hevert egy zugban, mig különös véletlen- ségből épen az nap, május 29-én került kezembe, a mikor Mikszáth Kálmán halála hírét közölte az újság. Ez a különös összetalálkozás arra bírt en- gemet, hogy rögtön elolvastam a kéziratot s úgy találtam: nem lesz minden érdekesség nélkül való, ha közzéteszem. Utóvógre irodalmunk egyik diadalmas alakjáról szól. Nem épen érdektelen lesz talán a nagyközönség előtt sem, hogy gondolkozott maga az iró élete folyásáról, s mit tartott a maga hangulata szerint fontos, vagy feljegyzésre méltó, hasznos dolognak. Talán ez is megjárhat véleménynek, milyennek látta az egyik kortársa. Épen azért alig változtattam valamit e régi kéziraton, keveset törültem belőle, még kevesebbet igazítottam rajta, csak az akkori jelenben folyó elbeszélést igazítottam ki múlt időre, mert a tegnap Írásban sem válik mai nappá.

Bizonyosan lehetnek benne adatbeli tévedések. így például most már tudom, hogy Mikszáth nem nemesi családból származott. Simon János Nógrádvármegye levéltárosa élete utolsó évében előtte is bebizonyította levéltári kutatásai nyomán, a mit Mikszáth maga is jóváhagyó tudomásul vett. Be is vallotta, hogy az ő családja kiscsoltói elő- nevót is csak egyszer látta valami fakó íráson. Ez a Csoltó község különben is Gömörben, nem Nógrádban van, Mikszáthnak csak képzelődésében volt hát mind ez meg; az előnóv a nemesség is. Ilyen kétséges anyjának Fáracli elő- neve is. De mit változtat ez a lényegen. Ő nem csak külsőleg érezte magát pusztuló félben levő osztály fiának, de érzésében és gondolatvilágában is teljesen húzott hozzájok. Kortársai is annak tudták, annak ismerték el. Különben is Magyarország legnemesebb fiai közé küzdötte fel magát, olyan nemes família az övé, a minek jubileuma alkalmából, maga a nemzet adott doná- ciót. Nem változtattam ebben sem a kéziraton. Meghagytam úgy, a mint régen megírtam.

Annyi idő múlva mintha most is előttem állana, a mint e sorokat a papirosra rovom, mintha most is együtt dolgoznánk a hírlapírók ólom szőllőjében. Bár azóta többször is találkoztunk, első képe mindig megmaradt emlékezetemben. Az első érintkezés mindig a legmaradandóbbb.

Kerek piros elszélesedő arc, hízásra hajlandó termet. Épensóggel nem olyan eszményi alak, a milyennek a nagy írókat szokták képzelni. De

fekete harcsabajusza végén olykor-olykor kivillant a dévaj mosolygás, sötét apró szemével mindég kutatott, szinte átfúrta vele az embert. Mozgása lassú, hosszuszáru selmeci pipájával elterpeszkedve ült íróasztalánál, balkezében pipa, onnan füstöl, mig jobbja apró, szinte olvashatatlan betűket ró a papirosra. Inkább egy falusi kis urfóle, mint hires iró alakja.

Csakugyan azok közül került a fővároshoz, eg.v kis tót faluból, a melynek csak szomszéd községében laktak palócok. Gyermekéveiben csakis köztük forgolódott, a hol a magyar nyelven kívül a tót nóták és kiszólások járták. Magyar élet volt ez tót mázzal bekenve, magyar szilajság, féktelenség olvadékony szláv érzelmességgel vegyítve, magyar kedv, a mit a suba alatt nyilatkozó csúfolódás tompít. Mert ezek a gyermekkori hatások látszottak meg minden írásán'. Mikor a Lopoyok, Hankák világából kikerült, akkor is egy-egy kurta nemes erősen tótoskodik könyveiben, mellette is van legalább SuskaMihály-féle kocsisokból, Sramkó József lutheránus tót iskolamesterből egy-egy sunyi mulatságos alak. Valamint maga is csendes vigassággal mulató, jókedvű ember volt mindenkor. Teljesen egészséges talán soha sem volt, folytonosan köhécselve járta a világot, de lelkének csendes derültsége állandó volt. Mikor egy-egy kedélyes alakját papiroson megrajzolta, olyankor mindig felállott íróasztala mellől, pipázva körüljárta székét, velük együtt mosolygott a sikerült dévajságon.

Sokan kortársai közül, igy Herman Ottó kiváló írónk se tartotta tősgyökeres, magyar Írónak s ezt meg is okolta előttem.

De nem osztozom az ő igazmondásában. A magyar élet egyik jellegzetes változatának kiváló képviselője volt. Bizonyos, hogy Jókaihoz járt iskolába; a magyar adomázó tehetségből fakadt kedélyessége épen úgy hatott reá, mint a nagy mesemondó tehetsége, a mely történeteit szinte a mesék birodalmába kergette. Mindkét tulajdonságból van benne, de ő azért Mikszáth s nem Jókai, mert egyéni tehetségéből fakadt ez a kiegyenlítő hangulat, a mely a nagy emberi fenségest is közelebb hozza hozzánk, a kicsinyekben is meglátja az emberileg érdekes valószerü vonásokat.

Itt múlta felül Jókait, igazabban szólva igazi humorista regényírónk volt egynéhány valóban kitűnő elbeszéléseiben és újabb időben irt regényeiben. Igazán lelkesedni sohasem tudott, érzel- messége is napról-napra kopott, mert belátott az emberek szivébe és veséjébe és élete körülményei, meghitt körének szélesebb társasága se adtak rá okot és alkalmat, hogy lelkesedjék. Ez kételkedővé tette, de kételkedése is szelíd, legfeljebb évődő humorrá olvadt, s a gyarlóságok, vétkek rajzolásában is az emberi inditóokokat meg tudta keresni. Mosolygott az élet sokféle gyarlóságain, ha boszan- kodott is, akkor is legfeljebb karcolt, de a nyílt sebekben soha sem vájkált. Magát folytonosan védelmezve tört előre. Hogy mindent elért, mutatja fővárosi jubileuma alkalmából mondott kijelentése : „És lássanak most egy igazán boldog embert bennem!“

Halálos ágyán is látható megelégültséggel nézegette azt a kis keresztet, a mit a király küldött neki: „Ez igazán szép és megtiszteltetés1' — mondogatta nagy örömmel. Csak legújabb máramarosszigeti mandátumkeresésénél hagyta cserbe szokott óvatossága. Úgy is beteges teste megtört a kortesuton, ő maga elégülten, boldogan zárta le szemét az örökös álomra, de nékünk nagyon drága mandátum volt ez. A nagy veszteség az irodalomé és a nemzeté !

Szülőföldemen.

Irta Szamolányi Gyula.

Inóc kúporma merre kékei,

A tájról gyakran álmodom S a boldog múlt varázsködével Rám mosolyog gyermekkorom. Álomszínekkel van kifestve Ott ház, erdő, tó vize, rét.

Fáradt lelkem, ó, sok-sok este E képpel húnyja le szemét.

El-elmélázok a határon. Meséskönyv az egész vidék.

Oly ismerős — csodálva látom — Ott minden s mind a régi még!

A régi szép s a régi furcsa: Hegyoldal, nádas, part, berek,

A tornyok, zsuptetők, az utca, Öreg zsidók, kondásgyerek. Ösvényre, fára rátalálok,

Az Ungon átvisz a ladik,

Tudom, hogy merre vannak rákok, Az is tudom: ki, hol lakik.

És jönnek sorra nénik, bácsik,

A sánta suszter, a kovács.

Az orgonista orgonázik,

A tanító úr oskoláz.

Egy-egy pajtásom is kikukkan, Ördögfiuk, lányangyalok,